Észak-Magyarország, 1957. október (13. évfolyam, 229-255. szám)

1957-10-24 / 249. szám

fesütdrtffk,- 1957. október Z*.

ESZAKMAGYVRORSZÄG

5

(Still'd! (fiulalidg, Q^jxkafbmi

V v* vv'ir cwvw v c <r «r* *r v* <r ¥■* írlir*r^^r~«r"¥"

DÉLUTÁN FEL NÉGYKOR látványos, színes, tarkaforgalagú, jelmezes felvonulással vette kezdetét az ünnepség Tokajban, amelyen kormányunk vezetői, Dobi István, az Elnöki -Tanács elnöke és dr. Münnich Ferenc, a miniszterelnök első helyettese és a külföldi diplomáciai képviselők is résztvettek.

A menetben messze elöl jött a „részeg”, kisbíró. Úgy verte, csépelte szegény kutyabőrét, mint egy rossz fazekat. Sapkája csalóra csapva fejebúbján, tántorgott, egyszer ide, másszor oda. Nadrágja, kabátja csupa adta egy por volt. Mintha meghempergőzött volna a tokaji főutca mélységes porában. Dobpergését, utánozhatatlan fintorait, botlásait nagy tapssal, fel-fel- hullámzó kacagással kísérte a jókedvű tömeg.

Alighogy elhalt a dobpergés, lovaslegények tűntek fel, nemzetiszínű pántlikás kalapban, bőszoknyás ingújjal. Mögöttük jöttek pattogó zeneszóval a zenés, füstösképű cigányok.

Egyszerre csak nagy sikoltás, sivítás hallatszott elől a tömegben, s a levegőből rajzó, szanaszét szálló tollak, pelyhek hullottak alá. A nagy fekete szakállas, szemüveges, hajlotthátú tollas ember kiosztogatta a fehérnépet. Sőt, még az emelvényre, Dobi elvtárshoz is felment.

Zeneszóval — egy pöttömnyi, népi öltözetbe bújtatott legényke nyomogatta kis harmonikájának billentyűit, egészen ügyesen — vonult fel a Tokajhegy- aljai Állami Gazdaság fiatalsága. Fehérruhás lányok, virágos, pártás koszorúval fejükön, hozták a szőlőfürtökből összeügyeskedett harangkoszorúkat.

MÖGÖTTÜK oláhcigányok kurjongattak. A kocsi alján úgy ült a pipáló, kártyavető asszony, mintha legalábbis hintóbán ült volna, öreg életepárja bizony nem látta már a józan világot, elvétette a mértéket és a lovak közé esett, csak a tömött, fekete bajusza lett poros. Aztán a tokaji fiatalok tűntek fel a felvonuló seregből. Nagyon szépek voltak, ők kapták a legtöbb tapsot, a legtöbb él jent.

Rendezett, fegyelmezett sorokban jöttek a fchcr- fuhás lányok, s a bokrétás kalapos legények, egymás mellett, vidáman, énekelve.

Volt itt ezen a felvonuláson minden, ami a bort teremti. Tisztára mosott szőlővel teli puttonyok, vedrek, hatalmas kádak. hordók, szölőprés.

Mikor elült a jókedvű kacagás harsogása, s az Utolsó felvonulók is elhaladtak az emelvény előtt, Tokaj község tanácsának elnöke nyitotta meg az ünnepséget, s szólt néhány szót az ünnepség részvevőihez. Arra kérte a tokajiakat, Hegyalja népét: továbbra is teljes erővel munkálkodjanak, ‘hogy a tokaji bor hírét még jobban öregbítsék.

A megnyitó szavak után Münnich elvtárs, Hegyalja szülöttje beszélt a jelenlevőkhöz.

— Barátaim, földieim! — kezdte. A bor megbecsülése régi hagyomány. A latinok már időszámításunk előtt fejlett szőlőkultúrával rendelkeztek, sőt még istent is megbíztak a bor felett őrködni.

Münnich elvtárs idézte Vörösmarty híres Fóti dalát. Végül jó szórakozást kívánt a részvevőknek.

EZUTÁN Nagy Richárd, a KISZ Országos Bizottságának tagja szólt a fiatalokhoz. Üdvözölte őket a KISZ Központi Bizottság nevében, majd a bírálóbizottság kihirdette, hogy melyik csoportok nyerték el a felvonulás díjait.

Az első díjat, egy szép tangóharmónikát a tokaji fiatalok kapták. A második díjat, egy futballfelszerelést a rátkai felvonulok, a harmadik díjat a mádiak vitték el.

Az ünnepi események után kultúrműsor szóra- Icoztatta az ünnepség részvevőit. Különösen az ózdiak, Adorján László elvtárs táncosait ünnepelték melegen. Tüzes ritmusú, szépen táncolt „cigánytáncukat” többször megismételtették velük.

A csendes alkony már lassan bontogatni kezdte az éjszaka szárnyait a falu felett, mikor felcsendültek a vérborzoló dallamok, táncolni kezdtek a fiatalok.

Kedves epizódja volt a napnak a miskolci munkás dalkör szereplése. A zene szünetében állottak fel az emelvényre, három énekszámot énekeltek el, melyet hálásan tapsolt meg a tömeg. A befejező szám a „búcsú” című dal volt. Utolsó sora ez: „Jó éjszakát”. Mikor ezt elénekelték, leballagtak a színpadról, s egy öszhajú öreg még leszólt a töbcghez:

— Azt mondtuk, hogy jó éjszalcát, de még nincs éjszaka. Ügy, hogyha valakinek maradt tavalyról egy kis dohos bora, elmegyünk és megisszuk.

KACAGÁS volt rá a válasz és még sokáig táncoltak a fiatalok az éjszakában, boldogan, összesímulva, — mert bizony mostanában már nagyon hidegek az őszi éjszakák.

PATAKI—TÖRÖK

MOLDVAY GYŐZŐ:

Őszi dal

Aggasztó adatok

„Amit mindenki szeret,“

fezt meghallgathat,ia október 25-én, pénteken este a Béke moziban, a megyei Moziüzemi Vállalat műsoros estjén, amelynek keretében fellépnek: Házy Errs ebet, az Állami Operaház tagja, a »Gerolstein! kaland« főszereplője, Sárdy János, az Állami Operaház tagja, Zentai Anna és Keleti László, a Fővárosi Operettszínház művészei, valamint Kovács Irén és Pászti Tibor a Miskolci Nemzeti Színház művészei. Közreműködik a Stúdió kisegyüttese. A műsort Lelkes Ágnes konferálja.

Az est műsorában szerepelnek filmdalok, operettdaloik, mindaz amit mindenki szeret.

Szőkém betelt már minden jóval! Égiekkel, s földönvalókkal!

Friss kenyérrel, napáradással, szűzi vággyal, mennyek szavával;

mézes dallal és lépesmézzel, űző lázzal, borzongó kéjjel, barackok deli mosolyával, felleglobogó záporával;

vetett ággyal, jószagú széllel, férfimeleggel: menedékkel, csóklcal, s fűszeres forró borral, fűzlombon ringó csillagokkal! j

Égiekkel, fölétönvalókkál:

Szőkém betelt már minden jóval! S most nekilendül! Lép, szalad; hajában oldott kék szalag;

AZ ISKOLAI STATISZTIKA kulisszái mögé pillantottam be a minap. Ezelőtt 20 évvel a tanügyi hatóságok dicshimnuszokat zengtek volna az általam látott statisztikán. Én elszomorodtam fölötte.

Az 1957—58-as tanévben beiratkozott általános iskolás tanulók létszáma 79.267.

Az I. osztályban 901 olyan iskola- köteles gyerek van, aki három vagy több évvel túlkoros, ami azt jelenti, hogy ezek a gyerekek 9 évesek vagy még ennél is idősebbek. A VIII. osztályban viszont már csak 6 ilyen tanulót tartanak számon. Mi lett a 895 túlkoros gyerekkel? »Lemorzsolódtak« az iskoláztatás előző állomásain — betöltötték tizennegyedik életévüket és örökre búcsút mondtak az iskolának. Kikerülték az iskolát anélkül, hogy elvégezték volna á kötelező VIII. osztályt.

Jelenleg 15.008 elsőosztályost tartanak nyilván, ugyanakkor a nyolcadik osztályban ez / a szám 7122-re apadt — 50 százalékos létszámcsökkenés!

Ha alaposabban elemezzük a múlt iskolai év statisztikáját, megtaláljuk az elharapózott túlkorosság magyarázatát. A múlt tanulmányi évben 7335 gyermek megbukott, — a tanulólétszám 10 százaléka! Ebből 4364 tanulót a rengeteg hiányzás miatt nem tudtak osztályozni, s mindössze 594 igazolta mulasztását, a többi 3777 igazolatlanul osztályzatlant évfolyam- ismétlésre Ítélték. Ezidőszerint 7088 évfolyam ismétlő gyermek van megyénkben, akik előreláthatólag nem fogják elvégezni a nyolc osztályt, mert amint betöltötték az iskolaköteles korhatárt, elhagyják az iskolapadot.

A FELNŐTTEK lelkiismeretét terheli ez az aggasztó statisztika. Elsősorban a szülők a hibásak! Elhanyagolják gyermekük taníttatását, nem törődnek vele, vagy otthoni munkára fogják és elvonják az iskolától. A gyermek dolgoztatása, elvonása az iskolába járástól magát a gyermeket érinti legsúlyosabban. Nevelési rendszerünk a nyolcosztályos általános iskolára épül, aki nem rendelkezik a törvény-kívánta iskolázottsággal, a továbbtanulás lehetősége számára nem létezik. Az csak természetes, hogy középiskolába nem veszik fel, de ipari tanulónak se mehet, nem lehet belőle esztergályos, aáztalos, kőműves, sőt még bányász sem, mert ott is megkívánják a nyolc osztályt. Nem egy fiatal nyögi manapság is a szülők nemtörődömségének terhét. Gyakran előforduló eset, hogy a szülők is rádöbbennek hanyagságuk következményeire, amikor napirendre kerül gyermekük elhelyezése. Csak hosszú és fáradtságos utánajárással, szociális helyzetük kiteregetésével tudják »meglágyítani« az illetékesek

szívét, hogy nézzenek el a VIII. osztály meg-nem-léte fölött. Mindezt elkerülhették volna, ha annakidején komolyan veszik a dolgot és pillanatnyi előnyökért nem áldozzák fel gyermekük jövőjét.

De a pedagógusokat is terheli felelősség. Az oktató-nevelő munka színvonalának csökkenése is nagyban hozzájárul a bukások szaporodásához. A tanulmányi színvonal! föltétlenül javítani kell, s ez csak úgy érhető el, ha a nevelők nemcsak kenyérkereseti lehetőségnek, hanem hivatásuknak tartják és érzik nemes munkájukat. A pedagógus a maga tekintélyével jobb belátásra bírhatja a hanyag szülőket. A családlátogatás nem szabad, hogy »kimenjen a divatból«. A lelkiismeretes pedagógus sok-sok gyermeket menthet meg az elkallódástól, az évismétlés következményeitől.

S AMIKOR kimerültek a meggyőzés békés eszközei, szigorral szerezzünk érvényt az 1951-ben kelt általános tankötelezettségről szóló törvényerejű rendeletnek. És ez a tanácsok kötelessége! A gyakorlat azt mutatja, hogy a falusi tanácsok félvállról kezelik ezt a kérdést és csak az iskolaigazgatók hosszas unszolására hajlandók büntetni a hanyag szülőket. Pedig ez ugyanolyan vétség, mint más tulajdonának ellopása — a felelőtlen szülő gyermekét rövidíti meg, jövőjét teszi tönkre azzal, hogy nem járatja rendesen iskolába.

De csak iegvegső esetben nyúljunk az említett törvény büntető rendelkezéseihez. Az iskolába járás elsősorban nevelési kérdés, még a felnőttek esetében is. Használjuk ki a meggyőzés minden lehetőségét, hogy mind kevesebb legyen az olyan gyermek, aki az ismétlések következtében nem képes megszerezni az érvényesüléshez, továbbtanuláshoz szükséges nyolc osztályt.

Gulyás Mihály.

MISS GHANA

ANGOL EMBERHEZ MEGY

FÉRJHEZ

Monica Amekroatát hat hónappal ezelőtt a ghanai függetlenségi ünnepélyen szépségkirálynővé választották. A szépségverseny első díja kéthetes angliai út volt. Monica Londonban megismerkedett a 30 éves Henry Marrahal. Az ismeretségből szerelem lett és Monica a napokban egy esküvői ruhával a bőröndjében Londonba érkezett. Az esküvőre körülbelül négy hét múlva kerül sor.

így illeg-billeg, fut előre a lángderekú drága dőre, hogy ív-nyakát lágyan, megadva a bakó Ősz elébe hajtsa.,.

*

Es

isteledett.

Az ég kormos volt, a föld hamuszürke, az utcák tele vad, sustorgó, siketítő ropogással.

A német lőszerraktár égett.

Rostán a kukorica:N egyik töltény a másikat pattogtatta.

Anyám a fáskamra előtt ült s mint máskor, mint mindig, ha üszkét vesztette már az alkony, -moslékot kevert u malacainak.

Március vége volt, szokatlan enyheség. A muskátlik még fönn a verandán, de a kiskertben, udvarhosszat már forrt, ■pezsgett, csokrot csokor után buggyantott elő a vérmes, csupa- T.áng égőszerelem. S lökte, siettette a lombját: halványzöld, szironyos kis pillangókkal volt lepve az orgonabokor is.

Sziget voltunk — a békesség parányi, tavaszodó szigete ■© háború forgatagában.

S akkor csattant a kapu, kilincse a falnak vágódott, s bejött, vagy inkább betámolygott az udvarunkra egy ruszki Icapitány. öregedő, alacsony kis ember volt. Ónos, halálos fáradtság nyűgözte. Az arca füstös, a szája portól és széltől cserepes. Csizmája roggyant, harmonikás. S ahogy megállt, ahogy a köpenyét megrázta, a köpeny aljából egy aknaszilánk fordult ki a földre.

— Ó, te szegény! — esett meg rajta anyám szíve. — Hogy te micsoda fáradt lehetsz, a Hozz már egy széket, fiam, ültessük le az istenadtát.

Az istápoló, együttérző fogadtatásra a kapitány kihúzta magát, mosolyogni próbált és azt mondta:

— Mamlca, szin, Iván kapitány.

Anyámra, rám és saját magára mutatott, majd arcát összetett kezére fektette:

— Szpáty.

— Nem szék kell neki —■ mondtam ■— ágy!

Anyám intett, hogy igen, ő is érti, mit mutatott a vendég^ csakhát...

— A dívány — biztattam — a díványon van hely. Oda ágyazzon, édesanyám.

— Jól van fiam,—jött a csendes, belenyvgvó magyarázat.

Én is tudom, hogy mi a tisztesség. Aztán, ha messziről jött

is, ezt a kapitányt is csak anya szülte azért. Ügy ám, de — tiszt. Tisztnek meg másabb, fényesebb szállás köll. De mit osztozunk itt? Gyere, te kapitány, gyere a Jézus nevében, te jelentsd ki, jó lesz-e a dívány?

persze, hogy jó lett! Mért ne lett volna jó? Szovjet tiszt, s a háború előtt valamelyik kubányi kolhoz szerény, akkurátus kis könyvelője vált Iván kapitány. S bár törődött volt és pillái le-lecsukódtak, hisz minden erejét kivette a roham, amely a Rábán, a nácik utolsó reménységén az átkelést kierőszakolta, mihelyt meglátta, hogy anyám tiszta cihát húz, rögtön vizet és szappant kért, s mosni, sikálni hezdte magáról a háború szennyét.

Anyám hosszqn, elgondollcodva nézte. Aztán sarkon perdült, friisen, fiatalosan. Be a szobába, szét a szekrény aj tót, $ egy váltás fehérneművel jött vissza,

urban ernöi

MEDICINA

A kapitány csak bámult. No igen, mert anyám mutatta neki, hogy menjen, öltözzön csak bele a fehérneműbe. Nem baj, hogy nagy egy kicsit, ényém, a fiáé, ez a fiú meg hosz- szúra nőtt a lelkem. Aztán itt ez a dézsa, forróvíz van benne, gyerünk, ne szégyeld magad, le azzal a csizmával, áztasd ki a lábadból a fájást, érezd magad otthon, Iván kapitány... Ó, a holmidra ne legyen gondod. Kimosom, kivasalom, olyan lesz holnapra, mint a patyolat, vőfélynek is elmehetsz benne. A tea is mindjárt forr. Igaz, csak magyar tea, hársfa-tea, de azért jó lesz, tudom, hogy szeretitek a csáját.

A tűz vidáman, kurrogva égett. Lágy, családias per me tét hintett szét a szükségből meggyújtott petróleum-lámpa. Kész lett a tea is, s a fölfrissült, pirosra hevült Icapitány, mint aki otthon van, mint aki tenger hányattatás után szerettei közt ül végre, meglcavarta a teát, ráfújt és előre élvezve az ízét — belekóstolt.

A szégyenlős, meghökkent fintort, ami a kóstolást követte, sose felejtem el.

— No, nem ízlik? — szontyolodott el anyám. — Pedig jó, ládd-e: én is azt iszom... Ej, ej te kapitány, mit csináljak, hogyan tegyem a kedved?

— Talán úgy — kacsintottam rá —, hogy megbolonditja

kicsit.

— Kit? A kapitányt?

— Dehogy. A teát. Nézze csak meg, ott, ott ni: a kredenc •háta mögött. Hátha lesz még valami az »orvosságos« üvegben.

A nyám sóhajtott. Hol rám, hol meg a restelkedő kapitányra nézett. Látszott rajta, hogy tusakodik, nehezen szánja el magát. S nem is csoda. Az üvegben — ügyes kis met szett-f laska volt — rumot őrzött és cseppenként, cukorral szelídítve, csakugyan orvosságnak használta. Tífuszon esett át, csaknem belehalt, s mielőtt a kórházból kiengedték volna, a doktor ajánlotta neki. Igen, de nálunk, a mi községünkben kincs volt akkor a rum. Civil csak suttyomban, méregdrágán juthatott hozzá. Minden készletet magának foglalt le, s pótlékulosztogatta pribékjeinek a nyilas Számonkérő Szék. Hogy mit adott érte, nem tudom, de cirka féllitert mégis csak szerzett belőle anyám, őrizte, zsugorgatta, hetente nézett más-más rejtekhelyei neki, és akkor tessék: a fia, ez a hamari, meggondolatlan gyerek fogja magát és kibeszéli. Hogy ő rummal él, üveget dugdos, mutatni is sajnálja azt a semmi kis italt.

— Ej, te rosszaság, te! — mondta végül is. — Hogy neked mindenbe bele köll ütni az orrod.

A kredenc mögé nyúlt, kalamolt, tapogatott kicsit, és neheztelve, amiért »kibeszéltem« és orvosságától fosztom meg, előhaláezta a szögletes, inkább dísznek, mint fiaskónak beillő rumosüveget.

Nevettem rajta, de sajnáltam is. Igen, mert rum — mindössze féldecinyi talán — már csak a fenekén volt az üveglllUilllliiUilHiRH

— Neki adjam? — tűnődött hangosan s talán biztatást várva anyám.

— Neki adom! — döntött végül is. — Nesze, fogadd jo- szívvel, én is úgy adom, váljék egészségedre, Iván kapitány.

S adta, töltötte volna a rumot, de a kapitány nem engedte. Tífuszról, orvosi tanácsról mit se tudott. Arról se, hogy anyám mért tartja olyan nagy becsben, s mért rejti minduntalan máshova a tömzsi, ügyes kis üveget. De látta, megérezte valahogy, hogy anyám szívességet tesz, mi több: »áldozatot hoz«, amikor a semmi, a kupicányi rumot odakínálja neki.

De tiltalcozhatott!

Ha addig nem tudta, hát anyám tettleg mutatta meg neki, hogy győzős, akaratos, hogy ellentmondást még álmában sem tűrő asszony.

— Ide a bögrét! — mondta. — Orvosság ez, medicina! Azonnal idd meg kapitány.

C a rumot utolsó cseppig — az üveg nyakát is ki- facsarva szinte •?— a hasas, kajlafülű bögrébe töltötte.

A történetnek csattanója is van. Csattanója bizony, még hozzá olyan, hogy elmondani is restelné az ember, ha azon a viharos, hirtelen kinyíló tavaszon nem leltek volna gyakoriak a csodák.

A kapitány — úgy látszik pihenőben volt — nemcsak szállóvendégnek jött, kerek egy hétig maradt nálunk. S mikor útra kelt, mikor a szabadsága lejárt, úgy vett búcsút anyámtól, olyan meghatóan, hogy most is mosolyogva emlékszem rá. Földig hajolt, keze a szívén. Mondani annyit mondott csak, hogy »szpasziba, mamka, szpasziba«. Megölelte, meg is csókolta anyámat, s ment, ahova a parancs szólította.

Anyám sírt, integetett neki, s mikor a Papköz sarkán elfordult, könnyeivel küszködve mondta:

— Itt volt, megszerettük, sose látjuk többet.

Pedig — legalább is ő — mégis csak meglátta!

Én már Pesten éltem, s csak az otthoniak elbeszéléséből tudom, hogy jóval később, úgy május vége felé, valamelyik meleg, sűrű-csillagos éjszakán, megállt a házunk előtt egy autó, utasa kiszállt, és rávert az ablaktáblára:

— Mamka! Mamlca!

•— Ki az? — riadt álmából anyám,

— Iván kapitány!

— Jóságos isten!

Anyám kendőt kapott magára, kiszaladt, s az éjszakai vendégben sehogy se tudta fölismerni Iván kapitányt.

j\Jem hát, mert díszben volt, teljes díszben! Fején a megszokott kucsma helyett betyáros sipka. A mellén kitüntetések. S ami szintén újság volt: a háta mögött egy fiatal, ugrifülcs ordonánc. Nevetett, ő is köszönt, s mint anya a pó- lyásbabát, egy kishordó rumot ölelt.

—v Ez meg mi? — csudglkozott anyám.

. MedicinaL = hunyorított rá Ipán kapitány.