Észak-Magyarország, 1957. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-19 / 194. szám

ÜNNEPI GONDOLATOK (T@/G) TTTTTT' Dr. SÁLYI ISTVÁN: ii ii ii T © s Margóczi István: ...A KOSSUTH-DI1AS OLVASZTÁR A hatvanadik életévhez közeled­ve, azt hiszem, sok embernek min­dennapos szokásává válik, hogy a múlt emlékeit rendezgetve, próbálja összeállíthatni, most már alkonyba forduló életének mérlegét. Én is ezek közé tartozom. Én is igyekszem most már lassacskán rendbehozni a mérleg »Tartozik« és »Követel« ol­dalát, a magam lelkiismerete előtt. Középiskolás diákkoromhoz fű­ződnek az első világháború éveinek és az azokat megelőző néhány esz­tendőnek emlékei. Kisdiák voltam még, amikor először kerültem a ter­mészettudományok bűvkörébe, ami­kor először éreztem a tudni vágyás szomjúságát. Akkortájt ''lobbant fel bennem először az alkotás vágya is, azzal a türelmetlenkedő, sokszor kínzó gondolattal együtt, hogy az alkotás lázas munkája és e munka eredményessége nélkül tartalmat­lanná válik az élet. Azután elkezdődött a háború, be­fejeztével a kompromisszumok so­rozata. Szomorú tapasztalatok a tudományos munka anyagi lehető­ségeinek, feltételeinek korlátáiról. Az a fokozatosan kialakuló keserű meggyőződés, hogy nem lehet a tu­dománynak élni, mert nem lehet a tudományból megélni. Éveken át éjt-nappallá tévő megfeszített mun­ka a tudományos fokozatokért és ezen keresztül a tudományos mun­ka lehetőségeinek biztosításáért. És befejezésül mégis egy végtelenül szomorú nap, amikor meglátom, hogy végleg el kell temetnem diák­korom legszebb álmait. Lassan peregtek tovább az évek. Jött a második világháború és en­nek viharában megingott és össze­omlott Magyarország korhadt gaz­dasági és társadalmi rendje. Jött az új Alkotmány, elkezdődött az új élet, hogy hirdesse és tükrözze az új életforma magasabbrendűségét. Ebben az új életben, a Nehéz­ipari Műszaki Egyetem alapítása óta, én itt, Miskolcon találtam meg a helyemet, mint az egyetem taná­ra, majd később rektora. Ittlétem óta színes, tartalmas az életem, ér­zem, hogy a hivatásszeretet meg­sokszorozza az erőket, elféledteti a legnehezebb munka fáradságát is. Mert nem könnyű a feladat. Ami megépül az egyetem monumentális épületeiből, azt meg kell tölteni méltó tartalommal, a tudomány szeretetétől fűtött oktató és kutató munkával. Az utóbbiakhoz pedig biztosítani kell a méltó kereteket, anyagi és szellemi javakban egy­aránt. Ebben a munkában megta­nultam, hogy az új élet születése nemcsak az élők világában van fájdalomhoz kötve. Az új egyetem életében látom napról-napra, hogy jót, a legjobbat akarva is, léplen- nyomon bukdácsolunk. Minden szépre árnyékot vethet valami rút a maguk mimikájának eredményét ismerhetik fel. Velük együtt örül­tem, amikor az optimizmus végül is erősebbnek bizonyult a ború­látásnál, a kishitűségnél. A magam mérlegét nézve, be kell vallanom, sok még az adósságom. De szeretnék azok közé a becsüle­tes adósok közé tartozni, akik kellő időben megfizetik adósságaikat. Az új alkotmánnyal megindult új életnek arról a vetületéről beszél­tem, amelyet legjobban megismer­hettem. ügy vélem azonban, hogy tükröződik benne az új élet sok minden sajátossága, öröme, gondja, sikere, nehézsége és az a meggyő­ződés is, hogy az út felfelé vezet. BIZONY eljárt már felettem is az idő. Két év hijával az ötvenediket taposom..; Sok keserűig és bánat van a szí­vemben, ha visszagondolok a fiatal­kori szenvedésekre, megaláztatások­ra, amelyek végigkísérték az én nem­zetségem proletárfiainak a sorsát. Négy elemi után már megélhetésre kellett gondolnom. De a munkához való jogot is magamnak kellett ki­harcolnom. Évről-évre, sőt sokszor hónapról-hónapra. Még a gyár ka­puin belüli élet is elérhetetlen vágy >•••• ........... . volt számomra. C sabai Kálmán A MŰVÉSZ s-4 teßas vásznon szűkén fér el kilenc pihenő. A dél­utáni nap arany ragyo­gása megvilágítja a tűzpiros szoknyát és a kéklő munkászub­bonyt. A képen is, a valóságban is. »Pihenő bányászok«. Csönd, bé­ke,' ny u god t, derűs hangulat... A festő Csabai Kál­mán. Alkot. Életfigurá­kat formál, mindenna­punk ellesett pillana­tait lopja szemünkbe. A témák lassan ér­nek. Mi, laikusok, azt gondoljuk, elég egy ih­letett perc, hogy ki­bontakozzon a tartal­mában monumentális mű, zenében, képzőmű­vészetben, versiben egy­aránt. Az elragadtatás­ra szolgáló alkotás pe­dig sok-sok ilyen perc, néha hetek, hónapok, sőt évek összesítése. Különösen az embor- ábrázolásnál. Fénykép lenne másképp, egy percet megörökítő fénykép, amelynek ha­tása elmúlik, mihelyt elfordulunk tőle. Az emiberábrázolás újra szülése az ember­nek. Nehéz és fájdal­mas szülés. A kompo­zíció összevonja a lég­kört, a gondolatot, a tartalmat és annak megjelenési formáit. A művész kutat, keresi a legkifejezőbbeket. így lesz a komplexum tö­kéletes. Színekben és képek­ben. gondolkodik a mű­vész. A múlt század magyar gigászainak sö­tét tónusa szimbolikus és nem véletlen, mint ahogy jelenleg művé- szetünik világos, élénk, merész színei is a lét­ből fakadtak. A létből, amely 12 éve a művé­szetnek is meghozta az igaz megbecsülést; a rendből, amely meg­hozta ezalatt az idő alatt az alkotói, cselek­vési feltételt. 12 nehéz, küzdelmes esztendő, sok-sok megtorpanás­sal, kedvetlenséggel, újra feltörő hangulattal és tettvággyal. Ez érződik a színe­ken, cselekményeken Csabai Kálmán képein K «melyek mind Vannak vonva augusz­tus legszebb virágjával, 20-ával, a törvénybe iktatott alkotói szabad­sággal. Mert minden kép — a Balaton mellett nya­raló, csúzát gyógyítta- tó öreg néni, az éjsza­kai szanatóriumban pi­henő kohász, a mosoly­gó tavaszi kikirics, i>!- ros pántliikás apró leánykák a Hernád- parton és a pihenő bányászok is — mind­mind szimbolikus ki­fejezői augusztus 20- nak. * ...»Ideiglenes minő- si tésű pró baszolgálatos segéddijas tanár« -—így kezdte pályafutását Csabai Kálmán 1939. szeptember 11-én Mis­kolcon. A fiatal, tehet­séges kortársat a pesti Műcsarnok urai vesze­delmes konkurrensnek minősítették, hiszen mindenről meg volt az egyéni véleménye és már akkor egészen sa­játságos szemléletű mű­vész volt. És ez ele­gendő abban az időben arra, hogy elüldözzék, megfosszák minden le­hetőségtől. Megcsillog­tattak előtte egy euró­pai ösztöndíj reményét és mikor már úgy ér­zi, megnyílik előtte a világ, a magyar királyi honvédség megragadja az útlevelet. Vajon miért?..:. Keserűségében a ta­nításhoz menekült. Áb­rázoló geometria, szak­rajz, majd magyar nyelv és hazug polgári történelem. Egészen a felszabadulásig. Gyűlölt a viláip1. ame­lyik a szabadelvű mű­vészt egyéniségétől megfosztott, önmagával meghasonlott techni­kumi tanárrá, szolga­lelkű, akaratát enge­delmesen béklyóba hajtó figurává akarja változtatni. 1945 tavaszbahullása már alkotás közben találja. Honnan veszi az energiát, erőt? Mis­kolc nő, változik, éled­nek a kisvárosi álom­ban szunnyadó utcák, tágul a horizont, sza­badabb a levegő, meg­jelenik a zajos, lüktető élettel teli Ember; színházba jár a mun­kás, az emelvényeken elnöklő bányászok... Az új élet, egy reménytel- jesebb világ. A műteremben ké­pek sorakoznak egy­más hegyén-hátán. Külföldi túra, országos kiállítás Miskolcon, vad kirohanások a Horthy- korszak hagyománya, a Budapesten centrali­zált kultúra ellen. Üj vágyak, tervek kivite­lezésben, készen és fé­lig készen. r /Óriás barokk-me­^ nyezet freskó­ként él benne az új vi­lág, tele gazdag, meleg színekkel, cselekvő, al­kotó alakokkal. Majd hirtelen, mint­ha egy láthatatlan kéz véres szivaccsal átmá­zolná ezeket a lüktető színeket, alakokat. Tö­kéletes anarchia, döb­benetes élménysoroza­tot adó, amely hatása alól még mindig nem bír felszabadulni és amely még mindig nem tud jelentkezni művé­szetében. Rettenet és bénulás. Oly közeli és mégis távoli, hihetet­len és nagyon is reá­lis, hiszen melegágy i növényt nem gondoztak jobban, mint ezt a gon­dolatot aljas előkészí­tői. Előrevetette árnyé­kát a múlt. Felzaikla- tott lelkében kísértet a hiábavaló fiatalság, a vágyak, amelyek ta­lán sohaisem valósul­hattak volna meg, ha október után nem jön november 4. A képek melegen csillognak a beszü­remlő napfényben. S a festő komoly arcké­pe a sarokban szinte lágynak, gyermekinek tűnik a sok fényben. A ki feszi tett hatalmas vásznon mosolyog az első lépéseket tipegő gyermek és a pihenő bányász egy sakkfigura továbbhelyezésén gon­dolkodik; (J> éke van, nyuga­—^ lom van. Augusz­tus 20-án ringószok­nyás matyólányok és keményléptű legények hozzák az új kenyeret, az élet legdrágább szimbólumát; *» A MÚLT RENDSZER alkotmányát egy választás alkalmával ismertem meg. 1945-ig mindössze egyszer vá­lasztottam, mert ahogy a következőn kiderült, nekem, aki csak négy ele­mivel gazdagíthattam az urak orszá­gát, még arra az egyre sem volt sza­vazati jogom. Jogok? Csak kötelesség volt. Ter\?- szerint, terroriszükusam kicsikart kö­telessége’:, 12 órás műszakok, éhbér, és semmi megbecsülés! Ma is munkás vagyak. Kétkezi dol­gozó, mint a múltban. Ugyanazt az olvasztárt mimikát végzem, amivel 42-ben először megbíztak. Min mérjem le mégis a változás!, az alkotmány adta új életet, a magam sorsát? Az egész mostani létem, munkám, szórakozásom, megbecsült nevem — mindez az alkotmány ered­ménye. Azé az alkotmányé, amely nagyon drága nekünk, hiszen a ma­gunk tervei szerint mi magunk ik­tattuk törvénybe. Októberben kétszer is betörtek a lakásomba. Csak a feleségem volt otthon. Engem keresték. Azok keres­tek, akiknek az urak világa jobban jövedelmezett, tágabb lehetőségük volt dologtalan, csaló életük köny- nyebb fenntartására. Én a gyárban voltam. A mi gyárunkban, amely oly közel volt ahhoz, hogy ismét a másé legyen és ne a miénk. NEM VAGYOK a szavak embere. Azt hiszem a tíznapos dekádverseny- felhívásom, amelyhez szerte az or­szágban csatlakoztak augusztus 20 tiszteletére, sokkal jobban kifejezte ünnepi gondolataimat. Nem szoktam hozzá, hogy leírjam, vagy elmond­jam azt, amit gondolok ... Kevés a szó és a papír ahhoz képest, mennyi minden van az ember szívében egy ilyen ünnepen. Különösen a munkásosztály, a ma­gyar nép számára ily jelentős ünne­pen, amelyen érzi az ember, hogy sok-sok mindent kell még tennie ahhoz, hogy szocialista alkotmá­nyunk szellemében minél gyorsabban elérkezzünk legközelebbi célunkhoz — a szocializmushoz. Bízom abban, hogy megerősödött pártunk és kormányunk iránjutásá­val mindenik augusztus 20-ra egyre nagyobb megelégedéssel szemléljük a jövőben munkánk gyümölcsét. Sok mindent vé­gigpróbáltam, ami­kor végre 1935-ben sikerült bejutnom. Az emberek, a munkaviszony vál­tozott, de a lényeg, az maradt. Talán még nehezebb lett az élet, hiszen a munkavezetők megkövetelték, hogy az ember ka­pálni járjon hoz­zájuk, meg kosa­razná, ami annyit jelentett, hogy a műszak előtt vagy után . bizalmasan egy kosárban két- három kacsát, vagy csirkét nyo­mott az ember a feljebbvalói mai­kéba. Aki ezt tette, annak min­dent elnéztek. Én nem tettem, egy­részt azért, mert nem volt miből, másrészt azért, mert nagyon sze­rettem a munká­mat, és nem volt szükségem arra, hogy az ellógott percek fölött a munkavezető sze­met hányjon. Koval Pál: ...A népfront-bizottság megyei titkára Azt szokták mondani, hogy a politikusok a közélet sói. ízesítik tartalmasítják az életet, hi­szen tudatosítják annak szépségeit, céljait. Hát ilyen is volt az az ízesítés, a magyar királyi ko­rona, majd Horthy Miklós fehér lovon bevonuló tengerészkapitányi uralkodása alatt. Értettek hoz­zá, hogyan tegyék tartalmassá életünket, hogyan ízesítsék a magunkfajta egyszerű emberek sor­sát. Apámat Ózdról szakszervezeti szereplése mi­att eltávolították, úgymond: keresse máshol a célját. A maga módján elképzelt szebb életet csak akkor találta meg, amikor már én is gon- dolgozó férfivá értem, a felszabaduláskor. Ilyen ünnepnapon, mint a mai, az ember sok mindenre gondol. Megrohanják az emlékek, az ifjúkor tanulásvágya, a harminc esztendő minden lángolása egy új világ megteremtése érdekében, és mostani létem, munkám, amely természetes velejárója augusztus 20-nak. A kötelező osztályokat kijárva, sok társammal együtt nekem is tanították, tantárgyként a haza­szeretetei. Olyan versecskékből tanították ezt, mint a „Tudjátok-e mi haza” és éppen ezért, nem valami sokat kaptunk tőle. Meggyűlöltették ve­lünk a tótot, a románt, a szerbet, a szlovákot, mindenkit, aki körülvett bennünket. De gyűlöle­tet hintettek el szívünkben a nép egyes rétegei között is, szították az ellentéteket, szemérmetle­nül le sem tagadva, hogy a munkás-paraszt em-> bereket szinte nem is veszik emberszámba. Lassan közeledem már az ötven felé és rend­kívül boldog vagyok, hogy munkám ilyen sok­rétűen, éppen a hazafias összefogás gondolatát tükrözi. A nemzeti egység osztálykülönbség nél­küli nagyerejű gondolatát, amelyet a népi demo­krácia alkotmánya biztosit számunkra. Rettenetes volt végiggondolni gyermekeim sorsát, — akiknek szebb, boldogabb jövőt szán­tam, hiszen megvan rá a lehetőség; — tavaly ősszel, amikor a pillanatnyi ellenforradalmi si­kerek vissza akarták őket is ragadni a Müuí*a— Augusztus 20-án körülbelül ilyen gondolatonr vannak. : , , Még készítettek a színesre festett transzparenseket, bontogatták a 5 zászlókat, amelyek ma már lobognak, ünnepi műszakban hevültek a • munkások és hordták a roskadozó magtárakba az elcsépelt egy évi ter- : mést... : Jártam a várost, amelynek utcáin siető, beszélgető emberek halad­• lak mellettem, az épülő új színház árkádjai alatt, a megszépült Selyem- | réten, a száz meg száz diáknak otthont és tudományt adó Dudujka völ- ; gyében. • Dübörgőit, zengett az élet a táguló u ikon, betört a kitárt abla­kok mögül. i Ünnepre készült az ország. A nép, a hányatott életű maroknyi nép ; a maga alkotta Törvényt ünnepli augusztus 20-án. A Rendet, a Békét, a | Szabadságot, amelytől oly sokáig el völt zárva. : Megváltozott életünk szorgos munkásaihoz léptem he néhány perc­: re ellesni az élet-titkokat — a dolgozó értelmiséghez. Bepillantottam a : munkájukba, ami ma már nem alkot elkülönült kis világot, amelynek ér- ; leimében közösen terveznek, számolnak és mérnek, zenét szereznek, ver- Jseket írnak, oktatnak. Mindezt a Népért. Mert onnan jöttek ők, eláraszt­óvá az iskolákat, egyetemeket, gyárakat, bányákat és műtermeket. A nép • az ő szülőanyjuk. : Ünnepi gondolatok a tudós, a mérnök, az óvónő, a politikus és a ; művész nyelvén... Ezt szeretném át adni. • URBAN NAGY ROZÁLIA hiba, minden eredmény felett ér­zett örömbe belevegyülhet egy más irányú sikertelenség ürömeseppje. Mégis, ha mindent együtt szemlé­lek, ha torzítás nélkül látom a szé­pet éppen úgy, mint a rútat, a jót és a rosszat, ha meghallom és hallgatom a borúlátók károgásán, a kishitűek sopánkodásán, az elfá­radok és elcsüggedők panaszán és a türelmetlenkedők sürgetésén túl a gonddal, szeretettel végzett munka ritmikus zenéjét is, akkor érzem, tudom, hogy eddigi utunkat nem a hibák jellemzik. Százak és százak hangyaszorgalommal, odaadóan végzett munkája nyomán, bár igen nagy erőfeszítések árán, de mégis szépül, nemese dik, tökéletese diik egyetemünk élete. Meggyőző désem, hogy idő vei megbecsül helye lesz or szág-világ egye temei között. Mások persz más szemüvege: át nézhetik szti Intésben lév egyetemiünket. Voltak, akik ne hány évvel e? előtt azt javasol ták, hogy fel ke; hagyni a továbl erőfeszítéssel, nem szabad a egyetemre töb költséget és fé radságot áldozn mert alapjába véve hiba vol már az alapítás is. Az volt a ne zetük, hogy borsodi iparvide ken kialakul kulturális cen rumnak me nincs szükség egyetemre, t kell csukni hát kapuit, épülete pedig okosat célra felh aszná ni. Egyetemül: oktatóinak, hal gátolnák, dolgi zó iinak százaiv, együtt érezte ennek a tárni dásmak mindé fájdalmát és k serűségét. Min« azokkal, akikne a szívéhez m< hozzánőtt { egyetem, me benne valaihc ha csak egy e rejtett zugban i Lipptovszki József né: ...AZ ÓVÓNŐ ; A hajasbabát ringató csöppnyi gyermeklány | kezében már ott rejlik az eljövendő asszonyiság l varázsa. Az ember nem tud meghatódás nélkül \ nézni a parányi szöszke, fekete kobakokra, elér- ' zékenyül, amikor hallja a. leheletfinom hangok jj csipogását, — az első éneket a gyermek ajkát. j; Az óvónő — mindennap takargatja, simogatja őket, — pörlekedik velük, mindig újra elröppen a saját gyermekkorába, idézve vesztébe rohanó, \ háborúzó parányi országunk óvodásainak, és apró jj iskolásainak szomorú sorsát. A dolgozó apa és anya felügyelete nélkül, eset- j leg két-három évvel idősebb testvérkékre hagyat- j va milyen keserves kis tragédiák játszódnak le j abban az időben a csöppségek szívében...! A leszálló estben orrukat kétségbeesve tapasztot- í ták a zsámolyon felért ablaküvegre és várták az * anyát, aki egyetlen mozdulatával elállította a j csöpögő könnyeket, és édes, aranyos hangján i mesélt a félálomba szenő érült. várakozásban ki- l fáradt parányi emberkének. Mesélt arról, hogy ) nem szabad sírni, ha már megszülettünk... j Mintha az értette volna! j Októberben volt ilyen érzése az óvónőnek. Ri- j adtan, rettegve simultak a forró kis gyermektes- j tek hozzá, remegve kérdezgették, hogy mi van, j mi történik. Hogyan értették volna meg, hogy j az ő napsugaras kis életükre is törnek közvetve j és közvetlenül, ismét azok, akik anyáikat, apái- ■ kát olyan sokáig szolgamódra megalázták a szel- j lemi rabságban. Mit meséljen a maga is remegő, akinek hirte- • len megjelennek a múltba merült emlékek? Hi- i szén a véres, fájó tragédia a gyermekszívekbe is érzékenyen beíródik. Ki kell törölni örökre még az emlékét is a "könnynek, a gyásznak. Boldogságra kell nevelni kicsinyeinket, akik jogosultak egy új világnak nemcsak a megteremtésére, hanem élvezésére is. ők még nem értik augusztus 20-át, az apáik, anyáik életét formáló történelmi jelentőségű dá­tumot. Csak mosollyal, boldog gügyögéssel néze­ssük, az ünnepen, szabadba kiránduló szüleik 'örnteljes arcát, akik aggódva vigyáznak a leg- > -gaoo kincsre.,«.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom