Észak-Magyarország, 1957. július (13. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-17 / 165. szám

Szerda, 1951. július 17. 5 :s zakmagyakorszac nyílt levél iiiiiiiiriiiiuiiiiiimiiiiftmcimiitiiiimiüiimiiiiniimiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiumiiiHiuui NYIRŐ SÁNDOR ELV1ÁRSHOZ, A HARMADIK KERÜLETI TANÁCS ELNÖKÉHEZ BOCSÁNATOT kérek, amiért elszántam magam e lévél megírására, de ez volt banyásztársaim kívánsága. Nem vágok a dolgok elé. bizonyára tetszik mar gondolni, hogy a Tömörkényi (volt Pálos) utca lakói ügyében nyúltam a tollhoz. Tessék megengedni, hogy röviden vázoljam a tényeket, amelyeket ön és az utca lakói, meg egynéhány minisztérium, vagy tröszt már nagyon jól ismer, vagy dühbegurul, ha szobá­kéról. Már pedig szóbakerült több mint egy éve majd mindennap. A TÜZÉP mártabányai szénkiadó telepe a Tömör­kényi utcában van. Az utcát szükségszerűen éjjel-nap­pal végig állják a lovas szekerek. 50—60, néha 100 is. Ugyancsak szükségszerűen — mivel elég keskeny az utca — a lovak az új bányász lakóházak, mellesleg a Népbolt falai, ablakai alá trágyáznak. A kocsisok az est jótékony homályában szintén követik lovaik példáját. Ezenkívül — már kevésbé szükségszerűen — káromkodnak, a kátyus sár, vagy portenger borította úton lapáttal, kurjongatással biztatják lovaikat. Éj­jel is. El tetszik képzelni milyen édesen alszik ilyenkor a bányász gyereke? A bányászról ne is beszéljünk, elfáradt míg kiadta azt a szenet, amitől idegbajt kap a gyereke. Vagy lehet, hogy ő sem alszik? Tessék már egyszer elsétálni arra éjféltájban. Gumicsizmában, mert esős időben máskép nem lehet ott közlekedni. Járda ...? Nem rabolom már sokáig drága idejét, csak meg­említem még, hogy a felsoroltakon kívül nem mellé­kes a fertőzés veszélye sem (különösen most). Hogy a kedves „kívülálló” olvasónak se legyen unalmas ez a levél, anélkül, hogy elmondanám meny­nyi' követelés hangzott el vagy íródott meg az utca képviselői útján vagy 60—70 lakó aláírásával ellátva és mennyi ígéret zendült-csendiilt ércesen a külön­böző ünnepeket, ezt a hetet, jövő hetet határidőül ki­tűzve az ön részéről, kedves tanácselnök elvtárs, el­mondom, hogy jelen pillanatban mi a helyzet. 1957 március 7-én, mielőtt már bizottságok soro­zata tárgyalta az ügyet, az eddigieknél szélesebbkörű bizottság ült össze. Röviden: megegyeztek, hogy az utat meg kell csináltatni, a szénkiadásnak új helyet kell találni. Közös megegyezéssel úgy döntöttek, hogy a LÁEV elszállítja a szenet Miskolcra, a fás­kerti TÜZÉP-télepre, megszabadul az utca a kocsik­tól, a tanács hozzákezdhet az út és csatorna épí­téséhez. PÉNZ, kapacitás természetesen a tanács rendel­kezésére áll (sőt a Szénbányászati Tröszt még 150 ezer forintos hozzájárulást is adott). Ez a helyzet. Azóta hetenkint változnak a terminusok: hétfőn kezdjük, a jövő héten kezdjük. Mindig ugyanaz. Az ügyet sürgették miniszterek, tisztifőorvos és az elkeseredett lakó-küldöttségek, a munkások, akik tanácsszerveket, tanácselnököket választanak a maguk érdekében, saját boldogulásukra. A fizikai munka embereinek többek között az a jó tulajdonságuk van, hogy a tényeknek hisznek. Ab­ban, hogy mit csinált, mennyi fizetést kapott. Ezen­kívül jólelkű, s ha ígérnek neki, feltételesen hiszi — majd meglátjuk, ha megvalósul az ígéret. Ilyenkor bizalmat szavaz. Biztos, hogy Nyirő Sándor elvtárs évek munkája során ezerszer ígért, ezerszer meg is valósította ígé­retét. így van rendjén. De most nem merném önt Nyirő elvtárs bizalmi szavazásra bocsátani a Tömör­kényi utca bányász lakói elé. Félteném önt a vere­ségtől. Bányásztársaim és én nagyon várjuk az ön vá­laszát, ha tetszik levélben, de az igazat megvallva, jobban szeretnénk, ha űjabb határidő nélkül megje­lennének a Tömörkényi utcában az űtém'tő munkások. Talán ez lenne a legmegnyugtatóbb válasz. MÉGEGYSZER bocsánatot kell kérnem a zava­rásért. Várva szíves válaszát, maradok elvtársi üdvözlettel: ALEXA FERENC NÉGY ERZSIKÉ EGY ÜZEMBEN . ..................................................................................... O ly am szerencsi hírességek, mint a cukorgyár, a csokoládégyár és a célgazdaság árnyékában elvész a «‘külváros« egyetlen üzeme, a sze­rencsi tejüzem. A külvárost egyébként Bekecs­nek nevezik a helybeliek. Nemrégi­ben még külön falucska volt Sze­rencs mellett. Aztán, ahogy nőtt a nagyfaiu, Szerencs — talán fázott a hideg télben — egyesült Bekecs­csel. A bekecsiek láthatóan nem örül­nek entnek. Jobb volna, ha levál­nánk, — így beszélnek. Mégha a szerencsiek mondanák a kánikula után! Reggelente, alighogy előbukkan a dombok mögül a nap, megélén­kül a »-külváros-«. Gépkocsik futnak szét a környező falvakba. Még al­szanak a bekecsiek, a tejüzem is csendes. Az üzemben dolgozó lá­nyok is otthon vannak. Legédesebb hajnali álmukból fordulnak a haj­nali derengés felé. Mire visszajön­nek a gépkocsik, talpon van a falu, // A frúcá úc 'áfnéitó&ág.át Ueces&fn" Karcsú, büszke tor­nyát zöld zsalugáler bontja, ablakszerűéit gondosan elrejtik az erdőbontotta hegyek. Az erdei úton kikanya­rodva veszi észre a sé­táló a hatalmas szál fenyők között megbúvó kastélyt. Űjhuta — egész Északmagyarország leg­szebb vidéke, az épület pedig báró Walden- bauch Kelemen vadász­kastélyéiként ismert errefele. Csikorog a salak, zár­ién a kavics a kerl- úlon. — A báró úr Öméltó­ságát keresem. Az őszhajú gondnok, a környék rajongásig szeretett Pista bácsija egy pillanatra elkomo- rodik, majd értve a tré­fát, belemegy a játék­ba. — A báró úr Öméltó­sága legnagyobb örö­münkre Amerikába tá­vozott, szerencsére a kastélyt nem vihette magával. De fáradja­nak beljebb ... Beljebb fáradtunk. A folyosókon és kint az udvaron mindenütt nyurga kamaszfiúk, 15 —17 éves ipari tanulók. Két hetet töltenek itt ezen a csodálatos vidé­ken, aztán kipihenten, frissen látnak ismét munkához, a tanulás­hoz. Aznap érkeztek, igy érthető kíváncsi­sággal érdeklődtek min­den iránt. — Ügy aludj abban az ágyban, hogy itt va­lamikor lovagterem volt, az egyik szakállas ős terjedelmes képe függött az ágyad felett. A fiúk nevetnek, mert hol van már a lo­vagterem, és hol van­nak a lovagok. ök csak mesékből is­merik. A szobában ka­tonás rendben sorakoz­nak az ágyak és a bő­röndök. Ózdról, Mis­kolcról és Kazincbarci­káról jöttek a fiúk. Az­előtt az ország legkitű­nőbb sportolói tartották itt edzésüket, olimpiai bajnokok • tanították őket. Most nem sporto­lók számára is nyitva áll. A szép vidék azonban magábavéve kevés az üdülők boldogságához. A fiúk »erősen haspár­tiak«, már ahogy az tizenhétéves legények­nél természetes. Zoltán István, az üdülő gond* noha 7 éve dolgozik itt, több évtizedes gyakor­lata alatt szerzett min­den tudásával azon fá­radozik, hogy a csontos, kamasz fiúk minél töb­bet hízzanak. Ebben se­gédkeznek neki a kony­haművészet mesterei: a lányok. A konyhán csu* pa fiatal lány dolgozik* A szakácsnő a legidő­sebb. 21 esztendős. A többi 15—16 éves, f ürge-, kezű kislány. A báró úr Öméltósága helyett jókedvű, vidám munkásfiatalokat talál­tunk a volt vadászkas­télyban. Jaj, hogy mi van Öméltóságával? Mint mondottam, va­lahol Amerikában áb­rándozik szegényke, mert úgye rossz most neki. Nyolcvanszobás tolcsvai rezidenciájá­ban alig-alig fért meg, ezért építette a 18 szo­bás vadászkastélyt, a 10.000 holdas erdőbirtok közepébe. S most, uram bocsa’, talán 10 szobás lakosztállyal is be kell érnie ott Amerikában... H igy je el, nem sajnál­juk! ... KECSKÉS RÓZSA GAGYVENDÉGI ! az üzem. A kocsik hátán csöröm­pölve köszöntik a reggelt a tejes­kannák. Naponként 9—10 ezer liter tej gyűlik itt össze. Három járás fal- vaiból hordják be. Ebből a pasztő­rözés után 4000-et tovább adnak a szerencsi Csokoládégyárnak. Ez lesz az egyik alapanyaga a kedvelt csokoládéféleségeknek. A felmaradt tejmennyiséget Miskolcra küldik a tejboltokba. Az üzem mindössze két terem, plusz egy laboratórium és egy iroda. Viszoczky János üzem­vezető kalauzol bennünket. Mutatja a berendezéseket. Itt dolgoznak ök, a panaszosok — négyen. Hogy miért panaszkodnak? Majd később... Mindnégyüket Er­zsikének hívják. Az első, Hegedűs Erzsébet az egyedüli, aki fekete munkaköpeny­ben jár-íkél az üzemiben, Az irodá­ban dolgozik. Mondja, hogy ő a mindenes, olyan főfőadminisztrátor féle. Kondás Erzsikét a laboratórium­ban találtuk. Üvegcsék, lombikok birodalmában dolgozik az üzem második Erzsikéje. Teijel bajlódik. A sav fokát állapítja meg. — Veszünk tíz köbcentiméter tejet, veszünk hozzá egy köbcenti fenolftaleint... Nagy komolyan magyarázza a kémiai eljárást. A két másik Erzsiké — nem mondták meg a vezetéknevüket — éppen takarították az üzemet. — Panaszunk van ám elvtárs — nevetgélnek. — Csak ki vele — mondom — bátran. — No ne bolondozz Erzsi — mondja az egyik Erzsi a másiknak. Mégis csak kiböki. — Nincsenek legények az üzem­ben. — Jaj, meg ne írja, — tiltakoz­nak’ a többiek. — Vidám lánykaca­gás a terem. Fehér üzem, ez a jelző illik rá legjobban. A lányok is fehérben. Fehér köpeny, sapka. És nevetnek. Még munkaközben is. NZ — EMBER legyen a talpán, aki ezt a megdőlt terményt egy* könnyen learatja! — mondogatták sokan, akik a gagyvendégi állami gaz­daság búzatábláit látták. Igaz, ebben volt némi előrelátás, mert a ter­mény a szeszélyes időjárás következtében nagyon megdőlt, összekuszáló* dott. Szinte minden szál külön-kiilön dőlt, egész dzsungel volt a búza­tábla, mintha forgószél pörgött volna fölötte — tájékoztat bennünket Váczi Gábor olvasónk. Ámde azok, akik látták és jósolgattak, egyvalamit kihagytak a szá­mításból és a jóslatból. A gagybátori és a büttösi arató-brigádot, akik megérkezés után nagy lendülettel láttak munkához, s míg a hét elején a búzatenger hullámzott, a hét végére már keresztekbe rakva pihentek a kévék. — Ember volt a talpán! — mondogatták most már a hitetlenkedők és azok, akik erre jártak. Most pedig bejelentették, hogy hamarosan megérkezik Lékről az aratógép is. Nemsokára pedig idős Tóth István kezdheti meg a bő termést ígérő kalászosok cséplését, mert a fehérhere cséplése már befejezés felé közeledik. Ügy vélik az állami gazdaság dolgozói, hogy jó termés lesz, magas átlageredményt várnak. Feltétlenül meg kell említeni az élenjárók közt á KlSZ-fiatalökat: Balovits Etel, Bodnár Mária, Vojtkó Mária, Cécer Anna, Köteles Anna, Mamruzs Mária és Kéki Mária fiatalokat, akik lendületes, lelkes munká­jukkal magukkal ragadják a többi dolgozókat is. Ezek a fiatalok nem­csak a tánccsoportban (mert nagyon szeretne1$ táncolni) járnak élen, ha­nem az aratásban is. Ég a kezük alatt a munka — ahogy mondani szokás. Felkészültek az aratás utáni begyűjtésre fíz állami gazdaság többi dolgozói is... A fogatosok kijavított szekerekkel szállítják majd az idei termést a gazdaság szérűjére, a bognár- és kovács műhely dolgozói min­dent kijavítottak, hogy a behordásnál egy perc fennakadás ne legyen. Ugyancsak kiveszik részüket a nagy munkából a traktorosok is. Varga József, ifjú Tóth István, Pácéi Endre, Zupcsán György traktorosok köz­vetlen az aratás után végzik a tarlóhántást, hogy előkészítsék a földet a jövőévi termésre. . GAGYVENDÉGIN a gazdaság vezetőinek szakszerű irányításával és az ott dolgozó gazdasági alkalmazottak jő munkájával így folyik a harc az idei kenyércsatában. A győzelem az övéké. Öntevékeny színjátszó mozgalom JMLiskolcon A városi tanács művelődési osz- tálya szem előtt tartva az ön­tevékeny művészeti munka fontos­ságát, felmérte a város területén működő öntevékeny színjátszó cso­portok tevékenységét is. Nagy segítségét jelentett ebben Némethy Ferenc munkája, aki mint a színjátszók szakreferense, figye­lemmel kiséri a csoportok munká­ját és értékes szaktanácsaival hoz­zájárul a mozgalom kiszélesítéséhez, a színjátszás színvonalának emelé­séhez, a helyes műsorpolitika kiala­kításához. Ezért Némethy Ferencet kérdeztük meg, mi a véleménye a miskolci színjátszómozgalomról, a csoportok munkájáról. — Évek óta foglalkozom *a szín­játszó-mozgalommal. Több kulturá­lis seregszemlén résztvettem, állan­dó kapcsolatot tartok a csoportok­kal, de az öntevékeny színjátszás te­rületén ilyen pangást még nem ta­pasztaltam. Az elmúlt évben megrendezett kulturális seregszemlén még majd­nem húsz színjátszócsoport vett részt s javarészük — mintegy a fele ;— igen szépen dolgozott, s még a kevésbé jó csoportok is elérték az átlagos szintet. Ha figyelembe vesz- szük azt a körülményt, hogy a se­regszemlén nem vett részt minden rendszeresen működő csoport, ak­kor a jelenlegi helyzet még lehan­golóbb. — Ez valóban lehangoló. De ki­váncsiak vagyunk, jelenleg hány öntevékeny színjátszó csoport mű­ködik? A tavalyi kb. harminc rendsze­** résén dolgozó csoportból az iáén tavasszal mindössze öt jelent­kezett, de az öt között is csak két régi csoport működik, a Lenin Ko­hászati Művek csoportja, mely in­kább központi stúdió jellegű és a József Attila Művelődési Otthon pillanatnyilag szakmai vezető nél­kül álló, megcsappant létszámú cso­portja. Nem számítom ide a Bányász Szakszervezet perecest csoportját, mert ez az utóbbi években nem tar­tozott a városi csoportok közé. De hiányoznak az elmúlt évek nagytel­jesítményű és szép múltra visszate­kintő együttesei is, mint amilyen a Ruházati Bolt, a KPVDSZ, a Posta, a 31. sz. Autóközlekedési Vállalat és a lelkes fiatalokból álló Cementipari Vállalat csoportja, hogy csak egy néhányat ragadjak ki. — Miben látja Némethy elvtárs ennek a pangásnak az okát? Talán az októberi ellenforradalom? — Az is, de csak részben. Csak amennyiben befejezője volt egy fo­lyamatnak, ami jóval korábban, ta­lán 1953-ban, a Nagy Imre-féle kor­mányprogrammal kezdődött. Akko­riban hallhattuk egyre hangosabban fölvetni ezt a kérdést: szükség van-e egyáltalán színjátszó-mozgalomra ? Igaz, a kérdést nem így vetették fel, hanem az anyagi oldaláról ítélve, ilyenféle megfogalmazásban: „Hát nem kár azt a sok pénzt ilyen fölös­leges szamárságra kidobni?” Azután a műkedvelő statisztiku­sok pillanatok alatt kiszámították, hogy a színjátszó csoportokra költött összeget mennyivel jobban lehetne felhasználni, ha azon évente három embert iidültetnénék, vagy sportsze­reket, hangszereket vásárolnának, ami persze nem „szamárság!” Tizeknek a támadásoknak a ha- tására a színjátszó csoportok nagyrésze természetesen azzal rea­gált, hogy be akarta bizonyítani lét- jogosultságát és ezzel többé-kevésbé azokat igazolta, akik a színjátszó mozgalmat feleslegesnek tartották. Az út ugyanis, amit a csoportok zö­me választott, helytelen volt. Kaba­ré-tréfákat (és milyeneket!) nagy­operetteket, népszínműveket kezdtek játszani, egyszóval színházpótlók akartak lenni és utolérte őket a pót­szerek végzete, feleslegessé váltak a valódi mellett. Volt olyan csoport is, mely nép­színműveket hozott színre, neves fővárosi vendégművésszel a fősze­repben. Ez csak egy kirívó eset, a többség beérte azzal, hogy elővette pl. a Gül Baba c, operettet és bejár­ta vele az egész megyét — részese­dési alapon. A színjátszó csoportok egy része így félhivatásos együttessé, a színjátszók pedig félhivatásos szí­nészekké váltak. Most már igazuk volt a bírálóknak, ilyen színjátszó­csoportokra nincs szükség. Meg kell azonban mondani, hogy ezen az alapon még nem lehet elítél­ni, de még megítélni sem az egész mozgalmat. Teljes egészében egyet­értünk Némethy Ferenc megállapí­tásával, hiszen a színjátszó-mozga­lom létjogosultsága a feladatában és céljában rejlik, amire viszont ismét a szakembertől kérünk választ. — A cél végső soron olyan dara­bok, egyfelvonásosok, jelenetek jó tolmácsolása, amelyek a közönség aktuális problémáira adnak választ, ami kulturális nevelő hatású célt szolgál. Van ezen kívül még egy közbenső feladat és ez legalább olyan fontos, mint a végső cél, az előadás: nevelni a csoport tagjait. Többet ér az olyan csoport, amely évente egy jelenetet mutat be, de megismerteti a színjátszókkal, mondjuk, Móricz, Csehov, vagy más haladó írók mű­veit, mint az, amely háromhavon- ként bemutat egy zenés vígjátékot, vagy összecsap egy operettet. Á/l agyarán: Többre becsülöm az Ifjúsági Stúdió kezdőinek azt a törekvését, hogy megismerjék Mó­ricz Zsigmond írásait, mint a Bá­nyász Szakszervezet perecest cso­portjának „Szabin nők” bemutató­ját. A cél tehát: szórakoztatásra ne­velni, mégpedig elsősorban a szín­játszókat. Nem a bemutatók gyors látszateredménye a fontos, hanem a műveltebb ember. Aki a képzőművészeti csoport munkájában részt vesz, nemcsak rajzolni tanul, hanem megismerke­dik a nagy művészek műveivel, mű­vészettörténeti ismeretet kap: — aki a pengetős zenekarban játszik, nem­csak gitározni tanul, hanem kottát olvasni és zenélni is. Igazságtalanság a színjátszóval szemben — aki szin­tén szabadidejét áldozza fel, ha nem adunk neki semmi mást, minthogy bedresszírozzuk néhány hangsúlyra, gesztusra. Keltsük fel bennük is a vágyat és igényt a szépre, az iroda­lom szeretetére és munkánk — még bemutató nélkül is — eredményes lesz. Némethy Ferenc tehát a műsor­politikában látja a kulcskérdést. Valóban így is van! Mondd meg, mit játszol, megmondom ki vagy! De kérdés: mit tegyen az az együttes, amelyik türelmesen végigjárta a je­lenetek, egyfelvonásosok hosszú is­koláját, amelyik már megismerke­dett Sztanyiszlavszki) alkotó mód­szerének alapjával is, az sem lépheti át a törvényt, az sem játszhatik há- romfelvonásost, nem vághatja na­gyobb fába fejszéjét? Dehogynem. De — és ez a fontos —■ itt sem mindr egy, hogy mi az a fa. A poígári társadalom műkedve­lői és a mi színjátszó-mozgalmunk között lényeges különbség van, no­ha mindkettő közös vonása, hogy a részvevők társadalmi munkában ta­nulják be a darabokat. A műkedve­lő azt játssza, ami a színházban »fut«, a színjátszó pedig azt játssza, ami kimarad a színházi repertoárból. A műkedvelő olcsó sikerre törekszik* a színjátszó tanulni akar. — Mit játsszon tehát a színjátszó csoport? — Klasszikus egyfelvonásosokat, pl. Kisfaludy, Móricz, Csehov, s ha már ezeket is kinőtte, játsszon há- romfelvonásost is. És még ezen is lépjen túl. Keressen kapcsolatot az üzemi írócsoporttal, vagy ha az nincs, a borsodi írókkal, ajánlja fel, hogy bémutatja müveiket. A tanulás köre így még jobban kiszélesedik. A színjátszó már nem* csak tanul, de tanítani is tud. — Cgy gondolom, hogy a Lenin Kohászati Művek jóképességű cső-, portjának is inkább ez lenne a fel* adata, mint Molnár Ferenc (átdolgo­zott) Doktor urának színrehozatala. Molnár Ferenc már úgysem fog taj nulni ettől a csoporttól semmit, de biztos vagyok benne, hogy akadna egy-két borsodi szerző, aki szívesen venné, ha színpadon láthatná egy- egy darabját. Legyet kell, hogy értsünk a szak« ember véleményével, minden* esetre fentiek után célunk az, hogy mindezeket meg is értessük a szín* játszó csoportokkal, hogy legkésőbb őszre újra sikerüljön életrehívnU feltámasztani a régi csoportoknak legalább felét, hogy a legközelebbi seregszemlén minél több csoport gyen részt. (BALOGH SÁNDOR)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom