Észak-Magyarország, 1957. június (13. évfolyam, 126-151. szám)
1957-06-14 / 137. szám
Péntek, 1957. június Iá. ÉSZAKMAGYARORSZAG £au d gy decembert ejsza b ka... — VÁGJUNK NEKI, emberek. Lesz, ami lesz; nekem semmi nedvem itt tölteni az éjszakát. Az emberek egymásra néznek, fontolgatják az eshetőségeket. — Kockázatos — morogja valaki, s az elhatározás tovább tolódik, senki sem meri rászánni magát, hogy megtegye az első lépést a város felé. Jeges decemberi szél karikázik el a pályaudvar előtti téren. A száraz levelek, eldobált villamosjegyek fölrebbennek, mint riadt verebek. Valahol a sötétbe bugyolált Avas környékén lövés dörren. — Puskából lőttek — vacogja egy kiszolgált katonaféle. A férfiak bólintanak, a gyerekek erősebben szorítják meg a szülök kezét, az egyetlen biztos támaszt ezen a zűrzavaros decemberi éjjelen. Az órára nézek. Félegy, s az emberek még mindig nem mozdulnak. Várnak; hogy mire, a nagy ég tudja. — El kellene menni a laktanyához, beszélni az oroszokkal — adjanak őrséget hozzánk. .. Végre egy egészséges javaslati A? emberek fellélegzenek. — Ki tud itt oroszul? — kérdezik. Senki se moccan. Megmozdul bennem valami, talán a lelkiismeret. Tanultam, tudok is valamicskét, de... de... éppen én legyek a faltörőkos! Vívódom. Az a belső »nem tudom mi« nem hagy békén, furkál. Belefájdul a fejem. Itt tenni kell valamit — nyögflécselem magamban. Úgy érzem, mintha az arpomat fürkésznék. Belepirulok. Azt hiszem, i— félek. Sebaj, lesz, ami lesz, nekivágok. A hirtelen jött elhatározás könnyít egyet a telkemen. Az emberek elé lépek: — Én tudok. Ki tart velem? öten is ugranak. Elindulunk a laktanya felé. A lakbanya sarkán járunk. Hirtelen hátrafordulok. Mindenki jön, nemcsak az öt jelentkező. Tömött sorokban vonulnak utánunk. Már nem félek. Határozottan lépegetek a laktanyakapu felé. Lehetünk vagy százan. — Állj! — csattan a parancs, magyarul, ellentmondást nem tűrve. «— Hová mennek? — Haza! — kiabáljuk kórusban. — A vonattól jövünk. — Menjenek csak egész nyugodtan. nem lesz semmi bántódásuk... Sapkadobáló jókedv kerít hatalmába. Megmenekültem •— suttogtam önfeledten, ivem kell»lebőgnöm« gyatra orosztudásom miatt. SZOROSAN a fal mellett menetelünk. Döbbenetes csend üli meg a várost. Lépteink kísértetiesen kopognak bele az éj 'félelmetes csöndjébe. Már a Széchenyi-utcán járunk. Hirtelen motorzúgásra leszünk figyelmesek. Az emberek, mintha parancsszóra tennék, a házfalakhoz simulnak. — El onnan — kiáltja egy éltes férfi. — Menjünk tovább, még azt hiszik, hogy gazemberek vagyunk. És megyünk tovább. Szovjet tehergépkocsi robog el mellettünk. A lehúzott rohamsisakok alól katonás, acélkemény szempárak villannak felénk. A menet elnyúlik. A gyorslábúak már a Tanács háttéren járnak, a gyermekes anyák, bátyus férfiak a villanyrendőrnél. A létszám egyre apad, itt is, ott is lemarad valaki. Meggll egy kapu alatt, csönget és eltűnik a hallgatag .házban. Neki már jó, — hazaérkezett. Negyedmagammal bakiatok, egy családdal. A férfi hátán, kezében kosár, felesége bőröndöt cipel, tíz év körüli kisfiú lépked nyomukban, ötliteres demizsonban hoz valamit, kezében degeszre tömött táska kalimpál. H alánt íkán kidagadnak az erek, szája szélén sírás bujkál. Egyre lassabban szedegeti a lábát. Nincs hozzászokva á hosszú gyalogláshoz. Nem is gondoltak még tegnap délután arra, hogy így kell hazajönni. Űjgyőrbe igyekeznek. Ha gondolták volna! — A fene essen beléjük — düny- nyögi a férfi. — Nem férnek a bőrükben. Csak megcsinálják a bajt. Mi isszuk meg a levét. Már azt hittem., hogy vége ennek a csúnya világnak, megint dolgozhatok. Gyerekeim vannak. De nem, még mindig hőzönrznek, hogy az Isten... Sercint, dühösen, megvetően. 1956 december 9-et írtak akkor. LAPOZGATOM magamban emlékeim élő naptárát, miközben fáradtan, álmosan hazafelé baktatok az Baráti találkozó Türelmetlenkedni kezdtek már, hogy hol lehetiiek, miért késnek, amikor egyszercsak a kanyarnál előbukkant a kocsi. — Ezek biztos ők lesznek — szólalt meg az egyik, s mindnyájan a közeledő autó felé néztek, amely magas porfelhőt hagyott maga után. Az örörrí, a kíváncsiság és az izgatottság még nagyobb lángra gyűlt bennük. Érthető, hisz oly szívesen fogadják őket, no meg rég volt, amikor utoljára találkoztak. Némán álltak és várták a kocsit. Nyikorogva állt meg az autó a határszélen. Négyen szálltak ki belőle. Először Onder Miklós elvtárs, a Nemzeti Bizottság elnökének helyettese lépte át a határt, majd utána a többiek is. Rozgonyi András elviért, az encsi járási tanács elnöke sorban kezet- fogott a csehszlovák vendégekkel. Az utolsónál azonban megállt... Naivon ismerős ez az arc. valahol már láttam, de hol — gondolkodott Rozgonyi, s közben csak rázták egymás kezét és mélyen egymás szemébe néztek. — Laci, hát te hogy kerülsz ide. Élsz még? Emlékszel? Együtt' voltunk katonák — mondotta lelkendezve Rozgonyi elvtárs. Egymásra ismertek. Szemük csillogott az örömtől és hosszán megölelték egymást.. Beszélgetve indultak el a mérai gépállomásra, a traktoros napra. Együtt ünnepeltek. Ezt az ünnepet bensőségessé tette, hogy mind a mérai, mind a szepsi gépállomás dolgozói, akikkel versenyben állnak, jól megállták helyüket a munkában. Vidáman, boldogan telt el a nap. Másnap Forró községbe látogatott el a csehszlovák küldöttség. Itt találkoztunk mi is velük a községi tanácson. Estefelé volt már. vacsoráztak. Utána összekoccantak a poharak, s gyöngyözve habzott az arcokra kedvet varázsló hegy leve. Amikor kiürültek a poharak újra töltötték, s ekkor már fényesebben csillogtak a szemek is. Nyitrai György, ez a mindig mosolygós öreg bácsika nótára zendi- tett. Megtörölte bajszát, s így kezdte: 4 — Mert azt mondják .:; Már mi- nálunk babám ... Mindenki dalolt, a csehszlovákok is. A végén a prímás olyannyira megrikatta a hegedűjét, hogy arra aztán táncra perdültek a lábak. Az idő későre járt már. A vendégek elbúcsúztak, egy felejthetetlenünnepi nap emlékeit vitték magukkal. <t.—a.) HUMOR Történet — kommentár nélkül A 29 éves Fred Astell egy napon elhagyta feleségét és kisfiát és otthagyta évi 1000 fontos állását. Most, hét hónap múltán, visszatért családjához. Elbeszélése szerint a dolog így történt: »Az egész pgy üzleti úton kezdődött. Találkoztam Peter Cuddy repülő-őrnaggyal, együtt vacsoráztunk és éjszakába nyúló beszélgetést folytattunk. Különböző vallási kérdésekre került szó és Peter arról beszélt, hogy elérkezett a földre a második Krisztus. Ügy éreztem, hogy találkoznom kell vele. Egy héten belül Peter összehozott Sheena Govannal. A lány Mull szigetén egy skót vallási szektában élt. Első pillajiatban felismertem, hogy ő a második Krisztus. A meghatottság és öröm érzése töltött el. Otimaradtam a szektánál. Teljes átalakuláson mentem keresztül. Elvesztette értékét . előttem minden bálvány, az autó és a pénz. Megtanultam, hogy a legfontosabb az Isten iránti hűség. Éppen ezért azt hiszem, helyes volt, hogy elhagytam feleségemet és kisfiúmat. Ismét ezt tenném, ha Isten ezt követelné tőlem, ő tudja, hogyan szolgálhatom őt legjobban. É9V idő múlva azonban Isten azt követelte, hogy hagyjam el. Ügy döntött, hogy akkor szolgálhatom őt legjobban, ha visszatérek családomhoz.« Persze Fred visszatérésében feleségének is szerepe volt, ami az asz- szony szavaiból is kitűnik: »Ügy éreztem, látnom kell férjemet és meg kell kérnem, térjen haza. Azt hiszem, Isten szólt hozzám. Ezt elmondtam Frednek is. Harminc percet adtam neki a válaszra. Férjem ezt az időt imádkozással töltötte, majd visszatért hozzám. Házasságunk, Fred eltávozásáig tökéletesen boldog volt. Most ismét az, különösen azér mert Fred megváltozott. Azelőtt semmivel sem törődött, most sokkal figyelmesebb.« Fred most állás nélkül van. »Nem tudnám megmondani, mit fogok holnap csinálni — jelentette ki —. nem kaptam még üzenetet Istentől, ö majd meg fogja mondani nekem, a legapróbb részletekig, hogy mit kell tennem.« Azt hisszük, e történethez nem kell kommentár. így nehéz válni — Ez a gazember, ez az utolsó fráter már megint részegen jött haza, összetörte a bútorokat és félholtra vert, — panaszolja Mary zokogva a barátnőjének. — De Mary, miért nem válsz el tőle? — Sajnos, nem lehet. — Már hogyne lehetne, ma ez már egészen könnyen megy ... — De nem.maiunk. Hiszen meg se esküdtünk... Megkülönböztetés — Vannak fivérei? — Igen, három bátyám van. Kettő él, a harmadik nős. Precíz válasz — Hány kilogrammot nyomott, amikor legkövérebb volt életében? — kérdi az orvos a betegétől. — Százhetvenet. — És amikor legsoványabb volt? — Három kilogrammot és 200 grammot. Indokolt hála — Nagyon hálás vagyok a munkájáért, kedves doktor úr. — De hiszen én sohasem kezeltem önt. — Ez igaz, de kezelte a. nagy- bátyámat, akinek egyedüli örököse vagyok. Eletművészet — Apa, leckét kell írnom az életművészetröl. Mi az, hogy életmüvészet ? — Minél gyorsabban törtetni előre, hogy minél korábban nyugalomba vonulhassunk... * Nyelvtanórán — Ki tud még egy kötőszót? Nos, Marika? — Eljegyzés. Öangversenyen — Kérem, a hangverseny már tíz perce megkezdődött. Nagyon csendesen tessék bemenni. — Miért? Már mindenki alszik? Étteremben — Hát ez botrányos! Pincér! Egy gombot találtam a levesemben! — Csak égy gombát? Máf" azt hittem, a szakácsnő műfogsora került meg... Csak finoman Müller igazgatóék sokat adnak arra, hogy művelt cselédlányuk legyen. Egyik nap éppen a desszertnél tartanak ebédkor, amikor csöngetnek. A lány nyit ajtót. — Itthon vannak az uraságok? — kérdi a látogató. Mire a lány: — Igen. Éppen desszertálnak. frangus Illés ötlete Van annak bizony már jó kétszáz esztendeje, hogy eme ifurcsa nevezetű vatikárius, ki a mai Szarvas-patika helyén húzódott meg gyógynövényei között, gondolt egy merészet, s „Miskóc” város jóváhagyása val létrehozta a környék első kocsmáját. Az ötlet hasznosnak bizonyult. Trangus Illésnek az évek hosszú során számos követője akadt, mondván: miért ne űznénk e mesterséget, elvégre bortermelő vidék vagyunk. Nos, ha a vendéglátóipar kialakítására akkoriban csupán ez az egy tényező adott okot, ma megtoldhatjuk ennyivel: sok szórakoznivágyó ember él a városban, sőt mi több: Tapolca és Lillafüred még többet vonz erre a vidékre. Csakhogy van egy -baj: sok a vendég és kevés — s nem is minden esetben kielégítő — a vendégmarasztaló. VENDEGEK — v e ti elégi u a ra szfaló k Amit a patikárius el sem tudott képzelni Hogyan is gondolhatta volna szegény feje, hogy ilyen is lehetséges! Fehérkabátos pincérek, gőzölgő presszógépek, szemkápráztató csillárok... de ne tovább! Hiszen sokan is ismerik a Kossuth szálló éttermét (pillanatnyilag ne a borsos árakra gondoljunk), az AranycsilTag barátságos pincéreit; a kitűnő Szirmai zenekarral, a Béke étterem ízletes ételeit és Bartalos Tibit, (sajnos, egy hónapban csak két hétig). Ilyen értelemben is sokat változott Miskolc Trangus óta, különösen 1945 után. A régi vendéglőket és éttermeket a jelenlegiekkel össze sem lehet hasonlítani, — mint mondják. —■ sem esztétikailag, sem higiénia szempontjából. Az említett éttermek berendezése modern, minden igényt kielégítő. Van még ezekhez hasonló néhány vendéglője Mis- kolcnak. és közvetlen környezetének, kevés eltéréssel, de beszéljünk most arról, ami jó lenne, ha volna, s még néhány közérdekű dologról. Adják bérbe, majd én megmutatom! A város több helyén italboltokat üzemeltetünk a fel- szabadulás óta. Az italboltok azonban nem minden esetben nyújtanak kellő szórakozást az erre vágyóknak. (Egy-kettőt egészségi szempontból meg is kellett szüntetni). Mit tegyen ilyen esetben az ember, ha kicsit szórakozni kíván borospohár mellett? És ha szűkebb pénztárcával engedi el hazulról az asszony, hogy sem a Kossuth árait meg tudná fizetni? Elmegy a kisebb vendéglőkbe. Sajnos azonban, a kiskocsmák ellátottsága nem éppen kifogástalan, — egyébként tz a véleménye Ács Sándornak, a vendéglátóipari vállalat »I igazgatójának is. A legtöbbjében nincs zene, vagy meleg étel (pl. Szinva sörkert), és a sör, — s ha van is ez utóbbi, — legtöbbször meleg, jóformán ihatatlan, hűtőberendezés hiányában. Még szerencsés az a városrész, ahol egyáltalán van kisvendéglő. A tizenkétezer létszámú Martintelepnek mindössze egy kis söntése van, Diósgyőrnek a régi 48-al szemben hat, a Selyemrétnek és u Glósznak egy sem. Elsősorban azért, mert nincs helyiség, — noha a felépült bérházak valamelyikében az évek során legalább egyet „be lehetett volna tervezni”. Másrészt azért — panaszkodik a vendéglátó igazgatója — mert az üzemeltetésre, főként a beruházásra nincs keret. — Adják bérbe, majd én megmutatom,! — mondják erre az élelmes „maszekok” ... Így került sor arra, hogy Diósgyőr-Tapolcán, a vár melletti kiskocsmát öt évre bérbeadták egy vállalkozónak. Pedig micsoda jövedelemre tehetett volna szert itt az állam! Ideálisabb környezetet képzelni sem lehet. A háttérben az évszázados, történelmi emlékeket rejtő vár, hatalmas, árnyas fák, a kocsma mellett közvetlenül a strand. Mindez néhány ezer forint beruházáson múlott. Talán nem is kellett volna több, mint felállítani egy meleg ételt szolgáltató konyhát... Nem arról van szó, hogy a jelen körülmények között helytelen a bérbeadás, vagy az önelszámoltató üzletek tartása. Most kellenek ilyenek. S a, meolévők is jól szolgálják a célt. példa erre a csabai kisvendéglő, amelynek vezetője kiváló szakember, s italaival. ízletes konyhájával jól kielégíti az igényeket. De a szocialista kereskedelemnek ez csak ideiglenes engedménye, a főcél az állami szektorok kiépítése, különösén ott, ahol erre már lehetőség nyílik. Ilyen, úgynevezett magyaros kiskocsmákat a közeljövőben működtetni. kellene állami vonalon is. laaz, sok esetben valóban nincs pénz, — de célszerűbb gazdálkodással néha futná. | Amire van keret _______ 1 P éldául a hírhedt Pálmára. Most megint átalakítják, ~ a változatosság kedvéért — éjjeli mulatóvá. Feltétlenül szükséges ez? Jíem lett volna hasznosabb a ráfordított ösz- szegből valamelyik munkásnegyedben egy kiskocsmát létrehozni? Mondjuk a Martintelepen, hogy a munkásoknak egy kis zenéért és borért ne kelljen a belvárosba fáradni És kinek csinálják azt a Pálmát? Talán a Rock and Roll kedvelőinek? De üsse kő, ha kell ilyen, — hát legyen! Viszont erre a célra átalakítás nélkül is megfelelt volna a pillanatnyilag üresen álló Jereván. Avasodik az Avas Akár a kamrában feledett szalonna... Régente ez a csodálatos szépségű hely a miskolci dolgozók kedvelt kirándulási helye, sőt, az elnyomatás éveiben illegális találkozóhely volt. Ma, ha megszomjazik az ember, mindössze két maszek vendéglőt talál. Államit, igazit sehol. Jó, magyaros, „ízletesszagú” kiskocsmát... Ha élelmes, felfedez ugyan néhány zúgkimérést, de annak aztán borsos az ára és sokszor a bora fs. Most úgy hírlik, rövidesen építe- nek egy állami éttermet. Ennek bizonyára a rendőrség Örül- ne legjobban, mert kiszorulnának a rejtett bűntanyák kevésbé szép és jobban szemmel tartható terepre. Mostohagyerek a vendéglátó? Ügylátszik. Mert a visszásságokért nem csupán e vállalatot okolhatjuk. A városi tanács is követett el hibát. Az állítások szerint az utóbbi években egyszer sem tárgyalta végrehajtóbizottsági üléseken mélyrehatóan a vendéglátóipar helyzetét. Pedig munkája után nem érdemelné ezt meg a vendéglátó. Az első negyedévben is a 22 tanácsi vállalat közül az első hét közé küzdötte fel magát. S az elmondottakon kívül is elég baja van. Milyen gondot okoz például a dolgozók szakismerethiánya és főleg az utánpótlás. A vállalat 106 üzemének mindössze 22 tanulója van, — ennyi is csupán rövid ideje. Ráadásul a Belkereskedelmi Minisztérium most' meg is toldotta a gondot. Húsz nappal a második negyedév lejárta előtt 4 százalékkal felemelte a vállalat tervét. Elismerjük, a vendéglátó a közszórakoztatás mellett, egyben komoly hasznot hajtó vállalat, csak nehogy vastagabban fogjon a felszolgálók ceruzája az ilyen közbejött nehézségek miatt. * Ez a helyzet Trangus mester Ötlete óta. Vállalkozó- szellemű „trangusokat” kérünk, akik a modern kor számára is hasznos ötleteket adnak, miként lehetne vidámabbá, szóra- koztatóbbá — főleg gazdaságosabban és embervídámítóbban szórakoztatóvá — tenni Bors vezér egykori Miskócát — mai Miskolcunkat. CSALA LÁSZLÓ elcsendesedett miskolci utcákon. Éjfél jóval elmúlt. Nemsokára itt a hajnal, megjön a reggel és ébresztőt fúj az alvó város ezernyi emberének, a józan élet kézzelfogható vágyaiba göngyöli az éjAel álmodott álmokat. A mulatóhelyek még hangosak. Az Avas presszójában tangót dalol az öreg zongoras, álmosan hordozza végig fáradt tekintetét az elnehezült- fejű vendégseregen. Az egyik kapualjban egy részeg alussza álmát. Nem kell félteni a felfűzéstől. Eltikkasztóan forró ez a júniusi éjszaka. Szellő se lebben. A Tanácsháziérről utcaliszlítógép fordul ki a Széchenyi-utcára. Ők már megkezdték a munkát. Amikor a város alszik — a gép dolgozik, tisztára söpri mossa az utcákat, hpgy legyen mit bepiszkolni. Villamos robog el mellettem, a távoli gyárak felé, kivilágított ablaksora végigcikázik a kirakatok üvegén. A KOSSUTH ELŐTT taxivezetők beszélgetnek. A vendégekről — és a borravalóról folyik a szó. »Az egyik ilyen, a másik olyan — minden ember más, de több a becsületes, mint a csirkefogó. Akad olyan is, aki fizetés nélkül meglép...« — mondja az 1 egyik és legyint, mintha mondaná: Ilyen a világ sora ... Békés érzésekkel térek nyugovóra, — és lassan-lassan felejtem azt a decemberi éjszakát... De jó, hogy • elmúlt.. s GULYÁS MIHÁLY
