Észak-Magyarország, 1957. május (13. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-05 / 103. szám

<Szere fellel k öszöntjük az édesanyákat

ANYÁM

— Anyukám, mondok neked egy titkot i;; Kis szöszke, négy éves fiú fontoskodva hajol közel az édesanyjához.

— Tudod, azt mondta az óvónéni, nem szabad elárulni, mert ez titok, de megmondom neked. Varrtunk egy szívet és abba teszünk gyöngyvirágot és én azt odaadom neked vasárnap délután, mert te vagy az én anyukám .;;

Az anyuka mosolyog, a kisfiú pedig tovább beszél. — De ne mondd meg senkinek, mert ez titok.

Igen..; Titok. A kislegényke ugyan kifecsegte, apró szívecskéjéban nem tudta tovább őrizni, kikívánkozott. Ezer meg tízezer kisfiú és kislány készült így titokban édesanyja köszöntésére, gondosan elrakva ajándékra a korábban cukorra, vagy fagylaltra elrakott filléreket, forintokat. Hímzett kis szívek, orgoná- és gyöngyvirágcsokrok, olcsó vázák, vagy más apró ajándékok fejezik ki ezen a napon a gyermekek szeretedét. Igaz, értékükben nem jelentősek, áruk alig pár forint, de megfizethetetlen és pénzben nem értékelhető az a szeretet, amellyel adják. Fogadja hát szívesen minden édesanya, mert ez a legtöbb és legszebb ajándék.

: Elfáradt szegény, a kínos évek ; Elsorvasztották áldott jó szívét.

: Keservesen nevelte négy gyermekét j Es küzdött, hogy szebb legyen az élet.

• Sosem pihent, hogy kis gyermekének : Legyen szép ruhája .5 legyen kenyér.

: Hamar bevonta szép haját a dér...

• Így lettek szépek a gyermekévek.

: Visszafizetni nem tudom én sem

• Jóságodat, mert egy élet kevés ...

• De nö szívemben a reménykedés ...

: Megköszönöm amit tettél értem.

• Édes jó Anyám én úgy csodállak

! Megcsókolom áldott, fáradt kezed.

: Nagyon szeret a Te rossz gyermeked

• Anyám, míg élek minden nap áldlak.

• Szegedi László

JÍLiíti nem. Leket eqjp é.dejxin tj ei t p étö Leii ?

EZT A KÉRDÉST a Kilián gimnázium mindenttudó kisládájából halásztam ki legalább száz másik közül, néhány héttel ezelőtt. Vonalas füzetből kitépett, keskeny papírszeletre volt írva óvatos nyomtatott betűkkel, mintha írója attól félne, írása után felfedik kilétét. így nem tudom, fiú írta-e vagy lány, de talán nem is az a fontos. Egy gyerek kérdezte a sok közül. Lehet, hogy van édesanyja, de lehet, hogy nincs s kutat, keres, dobogó szívvel vár a válaszra: miért nem lehet egy édesanyát pótolni;

Megszámlálhatatlan dalban, versben örökítették meg az anyai szeretet csodálatos erejét, az anyai szív mindent felülmúló érzéseit, s mégis a kis gimnazista kérdésén hetek óta tűnődöm. A kis cédula az édesanyámat juttatta eszembe. Az én drága jó anyámat, aki hatvanadik esztendején túl lenne, ha élne. De nem él. A szíve vitte el, a jóságos, megbo- csájtó szíve, amely féltucatnyi gyerekben dobog tovább. Egyik este lefeküdt s reggel hiába költögettük, örök álomra szenderült. A nyomorúság ölte meg, a sok gyerekkel járó tengernyi gond, a napi három kiló kenyér, amelyből estére egy morzsa sem maradt, a villanyszámlás és a háziúr, akik elseje táján pontosan bekopogtattak és a házban egy fillér sem volt. Hányszor láttam sírni titokban, mikor papírt, ceruzát vett kezébe s a tartozásokat számolta össze, vagy arról tanakodtak apámmal, hogy a gyerekeknek cipő meg ruha kellene.

NEM LAKTUNK FÉNYES NAGY LAKÁSBAN, a konyhában egész nap égetni kellett a villanyt, olyan sötét volt, s a vastag rács az ablakon szinte börtönszerűvé tette. Mégis

szerettem otthon lenini. Szerettem az anyám közelségét, aki nem vert meg akkor sem, mikor négy tányérunkból egyet összetörtem, csak szemrehányóan nézett rám s ez jobban fájt mindennél. Akkor fogadkoztam, hogy m.,jd ha nagy leszek, s dolgozni fogok, első keresetemből nem egy, de hat tányért veszek. Ö mosolygott kedvesen, szelíden, megsimogatta a fejemet, hiszen még olyan sok év volt hátra az első fizetésemig s addig- enni is kellett valamiből.

És télen, mikor a hideg szobában dideregtünk, az ő meséjénél mégmelegedtünk. Mesélt Afrikáról, az örök nyárról, ahol csupa fekete emberek laknak. Mesélt az egyszeri szegényemberről, akinek sok-sok gyereke volt, úgy mint nálunk, vagy még több, s a szegény ember télen favágáskor az egyik kidöntött fa tövében egy nagy üst aranyat talált. Esténként álmosan, fáradtságtól él-elcsuk- ló hangon, újra meg újra elmeséltet- tük, de hiába, nálunk csak nem kopogott be a szerencse. Hányszor maradt ebéd vagy vacsora nélkül, mert mi, az éhes fiókák szemet vetettünk a megmaradt tányér ételre s ilyenkor csak ennyit mondott: egyétek meg, én már ettem.

ÉJSZAKA FELKELT. BETAKARGATOTT, ha valami fájt, vígasztalt s a szeme, az ő jóságos szeme olyan biztatóan, megértőén tekintett ránk;

S rpikor a koporsó fedelére ráhullottak a fagyos göröngyök, valami kimondhatatlan, felmérhetetlen űrt éreztem magam körül. Az otthonunk is rideg volt már és üres, minden barátságtalan, amit azelőtt anyám csodálatos lénye megszépített; Aztán múltak az évek, de ezt az űrt azóta sem töltötte be semmi. És most a kis papírszeletkére írt kérdés ezernyi fájó érzést bolygatott meg bennem.

<ytz édesanyák nevében

Igen, miért van az, hogy az édesanyát nem lehet pótolni? Hány és hány ezer mostoha van ebben az országban, aki ugyanúgy mos, főz, vasal a gyerekre, kedves és megértő, esténként mesél és a szánitanfelada- tok megoldásánál is segít. Mégis a mostohától kapott pofon más, mint amit az édesanya ad, jóllehet, éppúgy rászolgált a gyerek.

Nemcsak egy kisdiák problémája ez, hiszen hányán és hányán kérdezik ezt, akik elvesztett édesanyjukat pótolni szeretnék.

A MESÉBEN SZÁZSZOR MEGÉNEKELT édesanyára gondolok most, aki beteg kisfiának száz veszélyen át, élete kockáztatásával elhozta a beszélő fahuszárt, hogy meggyógyuljon. Az édesanya, aki szíve alatt hordja gyermekét, nemcsak saját húsát, lüktető vérét látja benne, hanem szívének egy darabkáját is és ezzel együtt saját magát. Ezért bocsát meg mindent jóságos szívé, ezért képes életét is adni gyermekéért.

Mikor az újszülött világrajön, a szülést vezető orvos, vagy szülésznő ollóval elvágja a köldökzsinórt, amely a gyereket az anyához fűzte. De van egy láthatatlan szál, amely a gyermeket az édesanya leikéhez köti s ez mindennél erősebb, ezt nem lehet semmiféle élesrefent szerszámmal elvágni;

KEDVES KIS BARÁTOM, ki ezt

a kérdést írtad, bizonyára nem leszel megelégedve a válaszommal, de nem is törekedtem teljességre. Futó, feltörő gondolatokat írtam meg, amelyeket röviden, egy mondatban úgy sűrítenék:

Az édesanyát nem lehet pótolni, mert édesanya csak egy van, s a legdrágábbat, életünket adta . -.:

Kecskés Rózsa

Anyák Napja van, de talán senkisem veszi rossznéven, hogy az életet adó édesanyák nevében megemlékezünk egy édesapáról is. Igaz nem mint édesapáról, hanem mint orvosról, mint szülész és nőgyógyász főorvosról.

Apró emberpalánták világrasegítéséhez nyújt segítő kezet nap mint nap doktor Ne- mecskai Tivadar. Sok mindent kellene elmondani róla, hogy az olvasó hű képet kapjon munkájáról. Sajnos akkor kötetekre lenne szükség, itt pedig csak sorokra futja.

Az idén öt éve annak, hogy a megyei Semmelweis kórház

szülészeti osztályának vezetését rábízták. Akkoriban a szülészeten jócskán akadtak hibák, az asszonyok nem minden ok nélkül idegenkedtek az intézeti .szüléstől. Az öt évvel ezelőtti statisztikák szerint a szülő édesanyáknak csak 38 százaléka kereste fel a kórházakat és a szülőotthonokat. öt év alatt ez a statisztika megváltozott s ma már kétszerannyi édesanya szüli gyermekét kórházban, vagy szülőotthonban. Ebben elvitathatatlan érdeme van dr. Nemecskai Tivadarnak is. A kórházban nemcsak a beteg- ellátás javult, hanem

átalakították az épületet, megnőtt a férőhelyek száma, a folyosókon virágok varázsolják üdévé a fehér falakat.

Dr. Nemecskai Tivadar szerény ember. Sohasem dicsekedett eredményeivel. Olyan egyszerűen és olyan névtelenül gyógyított, operált, adott vissza emberi életekét, ahogyan csak az az ember tud dolgozni, akinek életét betölti hivatása és úm emberek iránti végtelen szeretet.

Ma, Anyák Napján fogadja sok ezer bor* sodi édesanya forró kín szönetét és baráti kéz*

szorítását.

IMÁDSÁG SZÉP ANYÁMHOZ...

Az utcákat merengve, némán járom.

Szivemben régi fájások lángja ég.

Az életet derűskék szemmel nézem És vágyik karom ölelésedre még.

Anyám, kíváncsi vagy megnőtt fiadra?

Széppé te sírtad, te csókoltad őt...

Élj boldogul, anyám!

Nem hagytalak magadra, síró özvegy!

Bocsásd meg nékem, hogy ily messze járók.

Hol nem vagy velem, sajgó sebű a föld,

Mert buktatóm minden gödör és árók.

Anyám, szorítsd fiad kezét kezedbe,

Vezess!... megfutnak mind a támadók...

Élj boldógul, anyám!

Érzem én, tudom: nehéz kín a sorsunk S érted siratok mindent, ami oly bús:

Letört virágot, sárbatiprott rongyot,

Amit nem lát csak a költő s a koldus.

És pólyám varró liliom-kezedre Fiad csókjával ráborul az ég Élj boldogul, anyám!

Életet kaptam tőled: gyönge gyermek.

S mi az, amit én néked adhatok?

Engem messzi utak messzi sepernek,

Sebez a rög, de hozzád futhatok.

S mezítláb mérem minden utam hosszát És visszatérek, vissza, vissza hozzád!

Csak addig várj rám,

Szeresd, féltsd kisfiad S élj boldogul, anyám...

PATAKY DEZSŐ

UDVOZLEGY, ÉDESANYA!...

Édes, jóanyám, az óra ütött!

Benn, a szívemben száz zokogó hang forr, S oly boldog vagyok: újra zenghetem Szeretetedröl és szent kínjaidról, Csodás, harcodról szóló énekem!.;*

(Nyekraszov: Az anya)

Az anyja kisfiút hozott nekem világra. Szőke a haja, s még nincs szempillája. A &ék pólyák közt fényes kis golyó. Alig három kiló.

(Nazim Hikmet: Születés)

Az új élet vílágrajött. Az asszonyból, — hogy teljesítse a legszentebb, legmegtisztelőbb hivatást, amit csak az Élet nyújthat, — Anya lett. Üd- vözlégy Édesanya, az életbe indulók köszöntének, az ő életük hajnalán s a Te életed legszebb delén!

Sötét haja szikrákat szőrt, Dió-szeme lángban égett,

Csípője ringott, a büszke,

Kreol-arca vakított.

*

Szeme, vágya, eper ajka,

Szíve, csókja mindig könnyes.

Ilyen volt a legszebb asszony,

Az én fiatal anyám.

(Ady Endre: Az Anyám és Én)

Mennyi kín és mennyi felmérhetetlen fájdalom tövisezi végig az asz- szonynak, az Édesanyának útját, amíg kicsiny gyermekéből embert alkot, embert a világnak, embert a társadalomnak. Szenvedések sorozata és az anyának mégis örömmel teli érzés, hiszen kicsinyke magzatja karján gügyög:

Karjával a fiát általszoritotta.

Egy fillér kis darab, de annyi hely

sincsen,

Hová az orcáján, csókvetést ne hintsen.

(Arany János: Toldi. VI/10.)

Az Édesanya legféltettebb kincse a gyermeke, melyre mindennél job- bän vigyáz. Óvja nappalát, óvja ártatlanja álmát. Mindig ott találod őt szerette mellett. Babusgatja, ringatja, halk bölcsödalt dudol, vagy muzsikál neki:

Jaj mennyi vágy van benne, hosszú évek. Egy szürke dalban egy szent, szürke élet. Hogy össze nem rogy a szobánk alatta, hogy össze nem rogy menten, aki hallja. E dalban az ő ifjúsága halt el r £ semmiségbe hervadt vissza, mint ő. kopog-kopog a rossz, vidéki valcer és fáj és mély, mint egy Chopin keringő. fi«e«tolányi D.: Anyuska régi képe)

Í

De jaj, nem lehet mégsem mindig kicsinye mellett, dolgoznia is kell, az anyai hivatást még mindig nem egyenlő mércével mérik. A földesúr birtokán például:

Uraság termését aratja, cserfdesen surran a kévékhez, oly fáradt, hogy már nem is érez, picinyét mégis megszoptatja.

(Sevcsenkó: Jobbágyasszony)

De az örökösen kormot, füstöt lihegő gyárak tövében elterülő proletár barakokban sem volt különb az anya élete. József Attila erről ily szavakkal fakadt ki:

Már egy hete csak a mamára, i gondolok mindig meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen*

*

Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen íföl a padlásra.

(József Attila: Mama)

Ám hiába küzd, fárad, dolgozik éjjel-nappal szakadatlan, a szegénység mint sötét árny belepi a külvárosi, nyirkos pincelakást.

Anyám volt, apró, korán meghalt, mert a mosónők korán halnak, a cipeléstől reszket lábuk és fejük fáj a vasalástól —

(József Attila’: Anyám)

S a, gyermek? Gyermeki elképzeléséinek szivárványszálait összeszőve tervezget, hogy hogyan is fogja meghálálni majd az ő áldott jó édesanyja szerető gondoskodását?

Szép kocsit csináltatok Éd’s anyám számára: 1 Nem kell, hogy a templomot Gyalogosan járja.

(Petőfi: Szülőimhez)

Aztán a gyermekből ifjú lesz, a tervek, mind távoli köd a messzeségben ... szét fosztanak. Új érzés költözik a fiatal szívekbe, a fiúi szeretet mellé lopva besurran a férfi szerelme is:

Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan Szakadós ma a szál, — vágy nehezül rám;

mert a sudár, szép Aphrodite letepert! Szerető, szerető Kell ma nekem már!

(Sappho: Édesanyám)

Az újfajta érzés új indulatokat szül, s az anyai szív amit évekkel előbb már korán megérzett, most valóra válik:

Szíve szorongó fájdalomba dermedt,

Míg körötte — csicsergő fészekalja — Virgoncán játszik három kicsi gyermek.

(Nyekraszov: Egy anyához)

A fecskék kiröppentek fészkükből, a hajlék üres maradt. Árvává lett a szülői ház, és árvává lett az Édesanya:

Kínnal szült fiakat szomorúságodra

neveltél;

ínségben nőttek nagyra könyüid alatt. S a szükség őket szanaszét ragadozta;

hanyatló

Napjaidat nem volt, aki derítse, közel; És idegen kezek ápolván sirodba letettek, Annyi szülöttid közt megsiratattlan

anyát:

(Vörösmarty M.: A szegény anya)

Távol a reszkető, féltő anyai szeretettől, a rideg kemény élet sok-sok meddő harccal és csalódással várja az ifjú érkezőt:

Elhagytalak egykor, vad őrületben,

Hogy akár a világ végéig menjek, Megakartam találni a szerelmet,

Hogy sóvár szívvel végre átöleljem.

(Heinrich Heine: Anyámhoz)

És ha eljő az alkony, ha kígyóinak az égen a csillagok, messze, messze a szülői hajléktól, az édesanyához szállnak a fiúi gondolatok.

Élsz-e kedves, jó öreg szülém még?

Én is élek és köszöntelek!

A bukó nap esthajnali fényét árassza el kis kunyhód felett!

•

Rád a régi szeretettel gondol;;;

Él bennem és éltet a remény,

Hogy zaklató, bomlott, bánatomból kis lakunkba visszatérek én.

(Jeszenyin: Levél anyámhoz)

A valóság zord, az igazság sokszor fájdalmas. A fiúi gyengédség kímélni akarja az édesanya aggódó, vérző szívét:

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse Mert fiának SSedvez a szerencse. —

Ah, ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne a szíve szegénynek!

(Petőfi S.2 Távolból)

És minden hiába. Végülis a bőségben távozott fiú ínséggel ér haza, de szíve, lelke, gondolatának minden rezdülése hazafelé irányítja lépteit:

S a kis szobába toppamék *. *

Röpült felém anyám *;>

S én csüggtem ajkán . .; szótlamfl* ** Mint a gyümölcs a fán.

(Petőfi S.: Füstbement terv)

Azonban az anyai szív —■ bár sokmindenre képes ■— a sötétség hatalmas, szervezett erőit nem tudja elhárítani gyermeke feje felől, parancsolni nem tud a halál gonoszságának, csak legyőzni tudja. S miközben ömlik a vér a csatatereken és a bombázók vijjogva szórják a gyászt, az anya a szomszédos országba viszi át halott gyermekét és így szól: „Napokig nem volt kenyér..; Itt-amott Berregés hallott... S jöttek hirtelen..*

Az egyik egész mélyen lecsapott * * *

S egyszercsak már nem sírt a

gyermekem * *;

•

Most itt vagyok..; Mi legyen, embérekl Áshatnék egy kis ágyat őneki? Bocsássanak meg, kérem... így esett... Ä holtakat is meg kell menteni. * (Johannes R. Bechér: Menekült Anya)

S a harcok múltával, győzelem vagy vereség tudatán túl, ami maradt az a fájdalmas, összetört szívű anya, kinek mindenét elrabolta a kegyetlen, vérgőzös háború,

A csillagokba néznek nyáron, ősszel Tavasszal, nyáron, mindig, mindig ők, A föld nekik ma tágas temetőkert S a vonatok fáradt halottvivők*

•

Az ég, a kék, derűs és méla sírbolt S mint obulusz régholtak ajkain:

Tört szivükön gubbaszt nagy,, néma kjn.

(Juhász Gyula: Anyák)

A nagy égés után, akik hazatér* neki mit találnak? Szétdúlva az ott* hon, a meleg, ölelő anyai karok ha* lyett csak:

Isten veletek hát * * *

Csak egyszer még, egyszer Ölelkezem össze Sírkeresztetekkel *»,

*

Olyan a két ága, mint két dtelő kar, Mintha apám, s anyám nyújtaná ki

karját *41

Tán fölemelkedtek halotti ágyokbóí, Fiokat mégegyszer ölelni akarják)

(Petőfi Sí3 Szüleim halától*#

De mennyi gyermek hagyta itt a

hazát* az édesanyát a múlt esztendő* ben is* akiknek vem jut eszükbe az anyai szó:

Ismérek egy édes* ah árva enyat,

Mely búnak eredten emészti masát*

•

Nincs aki omoljon Szülei karjába.

Sors űzi fiait, remeg élteikért;

Ah! lányai égnek az idegenért;

S ő ott ül örömtelen és egyedül,

A könny kiapadva szelíd ezemdbül, s mint lelke törötten az égre tekint, Lábhatni körülve az anyai tönt*

Csak szívdobogása jelenti, hogy él,

S minden dobogással égy élet áléi*

(Vörösmarty M.í Elhagyott anyai

És mégis! Az édesanya szüntelen

bizakodik, szívé azi súgja, reményei valóraválnak, összetört testeseiké nem hiába él, mért az Élét újból és újból diadalmasködik:

Átlép az élet a halál árkán és örömében megremég, s nem marad a zászlónk soha árván, mert születnek új emberék*

(Nagy Lászlói Any«1

A világirodalom anyai Érájának legszebb gyöngyszemeiből kívántunk néhány kis töredéket bemutatrdi fcól bizalom, derű tör át a leikék sötét* ségén, hol megjelenik a legtisztábbi

I

legeszmeibb miósága as életnek, 4M Édesanyánk?

,JMÍert te vagy az én anyukám...“