Észak-Magyarország, 1957. április (13. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-13 / 86. szám

Szombat, 1957. április 13. ESZAKMAGYARORSZÄG 3 A múlt héten b%e%í%£nm egy napot. Róttam a kacsicáringós utcákat és bekukkantottam néme­lyik házba. Ez a véletlen botorkálás hozott össze egy fiatal asszonnyal, s a vele történt beszélgetés készte ■ tett rá, hogy papírra vessek néhány gondolatot ennek az egykor agrár­proletár falunak a múltjából és je­lenéből. * CSALA LÁSZLÓ Mert a jelen úgy eltér a múlttól, mint ez a fiatal nő a nagyanyjától. Ott állt előttem, töpörödötten az öregségtől, barázdált arccal, mint­áz esőáztatta föld. De elképzeltem, milyen lehetett fiatalon, amikor még annyi idős volt, mint az uno­kája most. Keze akkor is kérges volt, arca széltől cserzett, háta gör­be, mert if jón rárakta az élet a *er- hét. Az unoka meg? Annak hamvas a bőre, »úriasszonyos« a keze, su­dár a tartása, mint az olyan embe­reké, akik nem szoktak a hajlon- gáshoz sem a munkában, sem má­sok előtt. A nagyanyó valaha egyetlen fes­tett ládikóval és nyoszolyával kezd­te a hosszú utat élete párjával. Az unoka meg? Modern, komplett bú­torral, új és tetszetős, tágas házzal ment feleségül egy tanárhoz. Maga is művelt nő, érettségizett. S ami­kor az életnek ezt a csodálatos for­dulatát szavakban is kifejezésre juttattam, a fiatal nő viszontkérde­zett: — Mi van ezen csodálkozni való, hisz ez természetes. Változott a vi­lág ... Megmondom őszintén, egy kicsit _ bántott ez a közöny. Mert lehetne másképp is. Neki természetes, -- hisz végeredményben az is! — csak ne mondaná oly közömbösen! Jó évtizeddel ezelőtt még az ő édes­szüléje is cselédként túrta a más földjét; jó évtizeddel ezelőtt ez a fiatal nő is... No, de nem akarom én felhánytorgatni a beszélgetésün­ket, megígértem még azt is, hogy a nevét is elhallgatom. Igen, megváltozott a világ. De önmagunkat csaljuk meg, ha csak ágy egyszerűen, közömbösen tudo­másul vesszük a történteket. A kö­zönyös ember nem lehet ragaszko­dó, már pedig az ilyen ember lába alól könnyen kicsúszik a talaj. Aki nem becsüli meg, amije van és nem óvakodik rajta —, azt könnyen be­csapják, ellopják a jussát és hop­pon marad. Lám, az idősebb generáció job­ban becsüli a *hiTít. Jól emlékez­nek még arra az- időre, amikor a tavasz első hajnalán hosszú sora kí­gyózott kifelé a faluból a talicskás kubikosok végtelenjének. Legtöbb­ször csak vaktában vágtak neki a világnak, nem tudván, hol jutnak m,unkához. És amikor heteken, hó­napokon át hiába vándoroltak, meg­történ tértek haza, sokszor talicska nélkül, mert azt is elkótyavetyél­ték néhány fillérért, nehogy az éhe­zéstől beleforduljanak valahol az útszéü árokba De mondok még ennél többel is. gondolkodás alatt? Lássuk csak, — nem árt az emlékezés ... Ssoiganors Sok olyan ember ei non, mint Magos Jónás, ez a rőt­hajú, bütykös újjú aggastyán. Öt említem, egyet a sok közül. Úgy kezdte ő is az életet, mint a kora­beliek: mezítláb, gyerekfővel, és leginkább korgó hassal. Csak a szá­zadok óta átöröklődő dac és a vele­született tiborci hajlandóság: ki­törni a járomból — ez volt min­den öröksége, amit szülei ráhagy­tak. Gondolatait a léte kormányoz­ta, viszont az esze által az életben kereste a kiutat. Régen az arisztok­rácia azt hazudta, hogy a paraszt nem képes a gondolkodásra, buta és baromi életet él, — az is való neki. Nem igaz! Ha egyszer fel­nyitotta valaki a paraszt szemét, tovább látott, mint ameddig a falu határa kiterjed. Valahogy így tör­tént ez Magos Jónással is. A mis­kolci emberyiacon, ahol évenként megismétlődve árulta két karját, szocialista nézeteket valló embe­rekkel melegedett össze. A sorstár­sak könnyen egymásra találnak ... Egymást fűtik, egymást biztatják. S neki nem kellett csak néhány okosító szó, — a többi benne volt a vérében. Az élet igazságtalansá­gát maga is érezte, csak a szaba­dulás módját nem ismerte még. Ezt mutatták meg neki. összefogni, eggyé forrasztani a proletár Öklö­ket, úgy jobban oda tud csapni! Szentislvánon meg sok volt a proletár. De volt úr is. Volt k i li­lt el és volt kik ellen harcolni. Jcj, de végtelen is volt ez a harc! — Mit is meséljek belőle, hisz az egészet úgyse tudja leírni — sza­badkozott az aggastyán Magos Jó­nás. — Talán mindjárt az elejéről egyet. Egyszer pártgyűlést akart ná­lunk tartani Rónai Sándor. (Ismeri, úgy-e? Én azóta is jó barátságban vagyok vele!) A szervezést rám­bízta. A köveséi főbíró tilalma el­lenére is szerveztem. A csendőrök megszimatolták és fiammal együtt az őrsre vittek. Ütni kezdtek! El­kapott bennünket a méreg — és visszaütöttünk... S amikor láttuk, hogy a csendőr is csak húsból van, mint mi, és neki is fáj, ha ütik — felbuzdultunk. Jól helybenhagytuk őket! Pedig náluk kard is volt. Ehun e’ a fejemen a vágás. A fiamnak a tengerit is szétcsapták. De megérte, legalább egyszer mi is odavághattunk végre! — Persze — folytatta, tapogat­va a feje búbját a vágás körül — a végén aztán mi húztuk a rövidet. Elvittek bennünket, huszonnégyen jöttek ériünk. .. .így volt. A szörny örökkön meresztette dülledt szemét, és kar­mait folyvást a szegények körül suhogtatta... Jaj volt a szolga­népnek! A mindennapi kenyérért lödért és szabadságért a J férfiak sanyarogtak többet. De a kenyérért — a szó szorosabb értelmében — talán in­kább az asszonyok, legalábbis ezen a tájon. A nő munkaereje mindig olcsóbb volt, s ha nagyon hajtották — ezt tették!—, akkor ugyanannyit is elbírt, mint a férfi. Sok őszhajú anyával szót váltot­tam. Régen volt, ami volt, de azért emlékeznek rá. Hogyne emlékezné­nek...? így mesélt arról az időről Csörgő Rózái néni. — Napkelte előtt egy fél órával a föld végében kellett állnunk. Nyugtával persze ugyanannyival ké­sőbb. Aztán, amikor fáradtan lepi­hentünk valamelyik boglya tövébe, szétkergetett bennünket az eső —, mert még az isten is ellenünk volt! De hová is? Be az istállóba, a káp­talan birkái helyére, hogy csak úgy bujkáltak belénk a kullancsok, rágták a testünket, akár az uraság. — Ügy éltünk, mint az állatok. Étkezéskor elénk tettek egy fa­dézsát, s tizen, tizenketten neki­veselkedtünk. Túrtuk, lökdöstnk egymást, akár a disznók. Egy-egy szem pondrós húsért vagy paszüly- ért martuk egymást. Az intéző meg röhögött rajtunk! Hej, de sokat keseregtünk ... Mit tehettünk? Este az utolsó kapavágást gyilkos ütésnek szántuk: rá a répá­ra, de az uraság címére. Nesze, nagyságos úr, így kéne leütni a fejed! Mit tehettünk mást... A^ dü­hünket meg valahogy ki kellett adni magunkból. Ríttunk volna? A paraszt csak akkor rítt, ha gyá­szolt, tán lelke se volt már neki, érezni se tudott, olyan volt, mint a robotgép. Meg időnk se volt rá. Siettünk haza, hogy a malacoknak főtt krumpliból elcsenjünk néhány szemet a gyerekeknek. Uramisten, de nehéz volt az élet... Ifjúság és sxerelem Szprelem? Nem. Talán az, ozereiem. hogy párosával nagyobb volt a bizoűalom. Csak a vágy élt bennünk. A soha ki nem elégített vágy ... Csak sóvárogtunk a szerelem után, mint a ketrecbe zárt vad a szabadság után, csak szerettünk volna szeretni — így mondta özvegy Hegyi Balázsné. Magáról beszélt, de épp úgy szól­hatott volna másról is, mint ahogy én is beszélhettem volna a legtöbb szenÜ8tváni asszonyról. — Tizenkilencben esküdtem. Há­rom évig éltem az urammal —, de jóformán meg sem ismertem, hi­szen alig töltöttünk egymás mellett néhány napot (azt se szeretkezéssel, hanem panaszkodással). Fiatalon meghalt. Megfázott a munkában. Még ápolni sem tudtam, mindig másfelé járt... És az ifjúság? Milyen ifjúi élet volt az...! A kilenc-tízéves gyere­ket már befogták az élet szekerébe, s ha felcseperedett akkorára, hogy a szíve táján már megérezte a ta­vasz bízsergetését, még arra sem volt ideje, hogy egy-egy félórát a fűben heverészve ábrándozzon sze­relméről. S hogy terveket szőtt volna? A szegénynek nem volt ter­ve, céltalanul és elfásultan élt. Szerelem! Ahhoz is csak a nagy­ságos úr fiának, meg a nagyságos úrnak és az intézőnek volt joga. Ha meg aztán teherbe esett egyík- től-másiktól valamelyik zsellérlány, hát egyedül viselte sorsát. Meg a fattyúja is, akit törvénytelennek könyvelt el a. törvény, s aki élő szégyenoszlopként bújkált a szemek elől... De annak sem volt szerencsésebb sorsa, aki isten és ember előtt es­küdött. örök hűséget párjának. Leg­feljebb a lakodalmasoknak szerez­tek vele néhány mámorító percet. A pálinka olcsó volt s a pampuska és a görhemálé sem került sokba. Hadd igyanak és hadd lakjanak jól legalább egyszer egy esztendőben! S a fiatal pár? Idő előtt elvénhed- tek. Egymást követték a gyerekek, fél tucat, sokszor egy egész. Igen. mert a szolgaember ritkán szeret­kezett. de akkor aztán vadul, szinte dühödten, hogy még a holnapról is megfeledkezett. így volt. Legalább is itt így. De miért is festenék szebbé a múltat, a vének, mint amilyen az valójában volt! Igazi tavass volt Csakugyan igazi tavasz volt az a negyvenötös. A természettel együtt pompásabb színt öltött magára az ember is, és az élet virágzásnak indult. He) de megváltozott azóta a falu képe! Végre földet kapott a paraszt s haj­léka is van már. A nyomorúságos viskók helyén azóta hetvennyolc új ház épült. De nem akármilyen ám! Ahili vasvillával védték a jussukat Fnne»k a községnek valaha L_illieft ny0icvan százaléka kol­dus agrárproletár volt. Csak azóta van itt igazi élet, amióta a község termelőszövetkezeteinek búzájából kerül kenyér az asztalra. Azóta megszűnt a szolgaság, törvénykező és birtokló ember lett a paraszt. A föld az övé. Abban vetette meg a lábát, gyökeret vért benne és tere­bélyesedik. Gyarapodik. Véletlen-e, hogy az ellenforradalom mindenek­előtt ezt a talajt próbálta kirán- cigálni a talpa alól? Itt van például a Béke Tsz esete, ördogh Ferencet, az elnököt annak idején rá akar­ták kényszeríteni, hogy oszlassa fel a közös birtokot, a közösséggel együtt. Fenyegették, hogy ha egy huszonnégy órán belül a hangos híradó nem kürtöli szél a feloszla­tást, végeznek vele. Mit tett erre az elnök? Összehívta az egykori proletárokat. Válasszatok: vagy marad, ahogy volt, vagy megint kódtsók lesztek! Sok-sok csontos kéz ökölbe szorult; a ködfátyol mögé rejtőzött múlt felidéződött: éhség, megalázkodás és megalázta­tás, a vége szakadatlan vándorlás Nógrádiba-, Fejérbe, Tolnába, össze­vissza. Nyikorgóit a talicska kere­ke ... Mire hazatért a kubikos, el­temették — elásták — a porontyát, mert drága volt a patika, a javas­asszony meg nem értette módját, hogyan lehet megbirkózni a ka­szással ... És a fakult tekintetek hirtelen nekitüzeseő.tek. Nem! Nem adjuk! Inkább vele döglünk! Vasvillát és karót ragadtak a kezükbe, s úgy Őrködtek éjjel- nappal. Ha pusztul a tsz, vele pusz­tulunk inkább, de olcsón nem ad­juk! S nem is adták! De miért volt, e ragaszkodás? Mi minden emléke fcllobbant a torz életnek az alatt a néhány percnyi ÉBERSÉGGEL A KÖZPONTI BIZOTTSÁG má­jus elsejéig szabott határt a volt MDP-tagok átigazolására. Azok az MDP-tagok tehát, akik eddig a? ideig nem jelentkeznek át az MSZ- MP-be, utána már csak mint új tagok kérhetik felvételüket, s nem számítják be régi párttagságukat. Az ellenforradalom leverése után közvetlen sok volt MDP-tag meg­ingott, tétovázott, nem merte meg­mondani, kinyilvánítani hovátarto- zását, Többen még be is dűltek az ellenség demagógiájának, a rém­híreknek és valósággal kikerülték a párt szervezőit, nehogy valaki észrevegye őket, hogy a kommunis­tákkal »paktálmak«. így volt ez a felsőnyárádi bányaüzemben is. Ez­előtt még egy hónappal a pártszer­vezetnek alig volt húsz tagja, ma pedig már 63-at számlálunk. Jelen­leg több mint harmincam kérték átigazolásukat, felvételüket a párt­ba. Mivel magyarázható ez a gyors­iramú növekedés? TÖBB OLDALRÓL lehet meg­válaszolni. Mindenekelőtt az a tény. hogy az ellenforradalom óta eltelt félév alatt a párt és a kormány megerősödött, az ország rendje, fe­gyelme napról napra javult, stabi­labb lett. Az ellenség demagógiája csődöt mondott. Az úgynevezett MŰK, — mint általában az ellenség többi koholmánya — zsákutcába került. A párt felé fordulásnak ezt a tömeges jellegét azonban nem utolsósorban a Központi Bizottság fentemlített határozata is fokozta Mindezek a tények azt az elhatá­rozást váltották ki, hogy most már bátrabban nyilatkoznak az embe­rek. Igen ám, de itt felvetődik az a kérdés, — am.it Bányász József elvtárs is említett — vajon azok az elvtársak, akik eddig vártak és hallgattak, megfogják-e állni a he­lyüket? Nem fognak-e meghátrálni, hátatfordítani a pártnak, a nehe­zebb, kritikusabb időben? Lehet-e teljes bizalom velük szemben, stb. Kétségtelen, jogos ez az aggoda­lom. De nem volna helyes, ha csak csupán ezeket a kérdéseket ven­nénk figyelembe. A párt nem zár­kózhat el ezektől az emberektől. Éppen ezért arra van szükség, hogy a pártszervezet, a kommunisták egyenként vizsgálják meg ki érde­mes és ki nem a párttagságra. Nem vitás, akadnak a belépők kö­zött olyanok is, akik karrierből szeretnének az MSZMP tagjai len­ni, vagy olyanok, aikiik eddig is az ellenség szolgálatában álltak és most is az a céljuk, hogy a párton belül bomlasztó tevékenységet fejt­senek ki. EZEKET AZONBAN FEL lehet ismerni, ha éberen és alaposan végezzük munkánkat. Ügy véljük, hogy erre a munkára a felsőnyárádi bányaüzem kommunistái képesek. Nagyon helyesen jártak el, amikor Papp Miklós kérelmét elutasítot­ták. Nincs szüksége a pártnak olya­nokra, akik — ha úgy hozza a sors — tapsolnak az ellenségnek, mint azt Papp Miklós is tette október­ben, ugyanakkor tapsolnak akkor is, ha a kommunisták győzedelmes­kednek. Nem más ez, mint kép­mutatás. (török) cA pájigőki omxliíp : Perdül a rokka : nő a fonalka \ Kattog szátfa : Sző a leáriy. : Rőfnyi már a vászon, E lányból lesz az asszony. : így sző mesét is a lány, : bimbóból lesz a rózsaszál. : Fogadják e kézimunkát | emlékbe : Vigyék hírét, hogy szőt kelmét, : a pányoki nép! : — szólt a rigmus, száll a dal, rnuzsi- : ka is haMik, vendéget fogadnak a pá- [ nyoki fiatalok. Beszélgetésre, ismer- j kedésre jött közéjük az EPOSZ me- | gyei elnöke, Székely elvtárs. Mit ho- : zott? Sokmindemt, : Jobbágy Piroska. Sivák Jolánka, a : Brunocziki lányok, meg még sokan a [legszebb szőtteseiket, hímzéseiket is [elhozták megmutatni a kedves ven­dégnek. Kerekes Marika foszlóskai á- 5 csőt sütött e napra. Jó szívvel ízlel­jék — mondotta =* & pányoki lányok sütötték, hogy el ne felejtsék, s kí­nálta szívesen. A beszélgetéskor Székely elvtárs, amit a kis noteszában hozott, él is mondotta. — Jobban megy a munka, ha tisz­tán lát az ember — így vélekednek a pányokiak. Eljöttek a nyolcadikosok is, akik tovább kívánnak tanulni. Csak egyet sajnáltak a pányoki fiatalok. Társalgás közben elmondta Székely elvtárs, hogy majdnem el­hozta magával az egyik szovjet őr­nagy elvtársat is. Milyen kár, hogy nem jött el. Néki is szelték volna a kalácsból a lányok és a kis Karakkai Erzsiké néki is tűzött volna kis illa­tos ibolyát, s kedvesen köszöntötte volna: Ibolyám illata Emlékeztesse Pányok határára. Kugfar Rezső né tanítónői Nem, mert az igénnyel együtt kfe burjánzott az ízlés is. Róttam az utcákat, térültem-for- dúltam egyet, magán- és hivatalos házakba bekukkantottam és össze- állítottam magamnak egy kis sta­tisztikát — nem a bürokrácia ked- véért, hanem azért, hogy bemutat­hassam: nemcsak az emberi lélek szabadult meg a gonosztól, nem­csak az ember változott meg, de megváltozott a falu arculata is. Hol is kezdjem. Talán a tanács- nál. Mit mond a vb. titkár? Ezt: 1945 óta öt kutat kapott a falu, három fúrottat, két ásottat< Kövesdtől Szentistvánig, ahol egy­kor a döcögős úton a kubilcosok hada kígyózott, megépült a köves- út. Több járdát és bekötő utat csi­náltak tíz év alatt, mint régen egy egész emberöltőn át. Megépült a tanácsháza — amelyben nem a jegyző az úr, s ahol nem vagyon szerint mérik az igazságot. Az isko­lát felújították. Mécses és pislákoló lámpa helyeit villany, Lenin lám- pácskái árasztják a fényt a falu­ban, S a parasztnak, ha a kövesdi piacra akar menni, nérh kell végig- kutyagolnia, az utat: ott az autó­busz (amire eleinte csak a bátrabb bak mertek felülni), s még az sem nagy baj, ha esik az eső — bebújik az ember a váróterembe. Hát az iskola igazgatója mit mond? Szunyi Gábor igazgató 45- ben jött ide, s azóta módjában áll számontartani, hány jófejű paraszt­gyerek került közép- és felsőisko- lába. Körülbelül ötven. A végzettek között van tanító, tanár, gépi- és villamosipari technikus, sőt: Barta Gáspár fia orvosnak készül, a Tóth Istváné építészmérnöki karra járt a Tóth Józsi bácsi gyereke pedig már a mérnöki diplomát is meg­szerezte. No de menjünk el a postára is! Hány embert adóztatnak rádióhall­gatásért? Pontosan négyszáznyoU cat. Azelőtt? Néhány — talán öt —» telepes rádió volt mindössze, hiszen nem volt villany sem. Amikor be­vezették a villanyt a községbe, a földművesszövetkezet három hónap alatt 240 rádiót adott el! Többet csak azért nem — mert nem volti Hát a művelődéssel hogy állunk? Olvasnak az emberek újságot, fo- lyóiratot? Persze, ötszáztíz újság jár naponta! Néztem az üzletek kirakatát iSi Magam is növekedtem falun, de akkoriban ilyesmit soha nem lát-* tam: rollert, gramofont, termoszt. A gyerekeket jobb esetben bölcső- ben ringatták, ha nem sűtőtekvö- ben. Ma meg? Ruganyos kocsi »pó­tolja« a bölcsőt. És a viselet? Bőr- kabát, nylon holmi és más »úri jó­szág« — szokott dologgá vált. A berregő motorokat meg már a ku­tyák se ugatják meg ... De hadd szóljon néhány szól a földművesszövetkezet vezetője is. — A tavaszi hónapok nem fize- tődnek ki, a parasztnak inkább nyáron, de főleg ősszel *>an pénzei Akkor vásárol. Márciusban »csu­pán« 330 ezer forint értékben vásá­roltak. Nem éppen közhasználatú dolgokat, azzal már ellátták magu­kat a rémnapok idején; rádiót, a gyereknek negyedes kétkerekű, meg háromkerekű biciklit. Csak az a baj, hogy nincs elég portéka..» .. .S most hadd fűzze mindehhez az újságíró a saját véleményét. Ki kételkedhet abban, hogy az az 1945-ös tavasz igazán tavasz volt, a nép szabadságának és felemelkedé­sének tavasza! Utószóként Változott a világ... SzenU istvánban is más­ként és más körülmények között élnek az emberek, mint régen. De úgye, e változás mellett nem sza­bad elmenni közönyös arccal?! Rö­gös volt az élet útja, s a rögből még ma is az ember lába elé gördül egj-kettő. De hol van már az a sok­sok rög, amely régente feltörte a lábat, elkeserítette az életet és sok­szor megmászhatatlan heggyé duz­zadt. Nem lehetsz közömbös a saját sorsoddal szemben, hiszen ez az élet a te életed, amit emberi kezek alkotnak, azt neked alkotják: a föld, a jog, a lehetőség a tied, hát ne légy közömbös a naját jussod­dal szemben. Tudd vagy tanuld meg értékelni, nehogy megfossza­nak tőle... Ha pedig fogytán az erőd, meríts apáidtól, akik végig­járták azt a végtelen rögös utati amelyen annyiszor nyikorgóit a ta­licska kereke, sírva, panaszolva a kilátástalan életet. A te utad már simább, de ha nem lépkedsz rajta büszkén, emelt fővel, s magad is nem próbálod félrelökni az apró görön­gyöket, melyek még a múltból ma­radtak itt — nem boldogulsz, "s nyakadra ülnek az intézők, a nagy­ságos urak. hogy megalázzanak is még rögösebb útra tereljenek, mint amilyenen őseid jártak»»a Mfj.m mii ok éleiúiia

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom