Észak-Magyarország, 1957. április (13. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-14 / 87. szám

RSZAKMAGTARORSm MAKAI KAROLY: c4 kiUeiS IRODAION CzokatLan nagy csend vert ta­nyát Kiss Batkóséknál szom­bat este. Az asszony szomorúan ült a kemence padkáján. Varrt. Alig nézett íel. Egyre csak öltögetett. So­vány kezeszára — mint egy gép — járt le s feL A kemencével szemben Sjít búzás Vaszkó, akinek egykor cselédei voltaik; Vaszkó időnként nagyokat szívott cigarettájából és füstit hosszan maga elé fújta. Ilyenkor még, a lámpa is pisLantott egyet. .Búzás Vaszkó megköszörülte a torkátkés kovéres feje ebben a pil­lanatban olyan volt, mintha távolról a holdvilág téfeogatná száját — külö­nösen ha beszélt. Megszólalt: — Beszél jél ""'vele? — Ez a tegező- dés még a nXulitból maradt. — Hiába beszélek, nerrrlhallgat rám, — emelte fel az asszony’ÄZomorü tekintetét a férje rongyos nadrágjáról. Most lát­szott csak meg* hogy Kiss Patkósaié bizony már erősen őszül, kezeit is tarkítják a vasttag kék erek, a sok munka nyoi.ba. Búzás Vaszkó erősen nézte az asz- szonyt. Mit isi', mondjon neki? Csak jönne már Patkós... ez a kis mo- kány ember.;; hogy megmakacsolta ez magát az utóbbi időben, pedig milyen szórahajto .ember volt. Úgy látszik, elvették az'-eszét a tsz-ben... Nem olyan alázatosaik már, mint ré­gen.;. Rákönyökölt; az asztalra és újra megszólalt: — Neked kellett volna a sarkadra állni egy kicsit jobban és nem en­gedni az embert. Tavaly, is rossz ter­mésük volt, mert nem értenek a gaz­dálkodáshoz. Eleget nyomorogtatok... Az idén még rosszabb lesE a termés- tek. így akarjátok az életeteket le­élni? Éppen ma voltam Földesen, aJhol mondták, hogy a tsz'tagok már olyan szegények, hogy a vasvillát árulták, még kényéire sem telik ne­kik, csak a te urad olyan, hogy megy a saját feje után ... — Lajos bátyám, Géza mindig azt mondja, hogy az idén már jó termé­sük lesz, Nem akarja otthagyni őket..; — Tudod hányán adták már be a kilépési nyilatkozatukat? — kérdezte vastag nyakát előremeresztve Vasz­kó. —- Legalább fele a »Vörös Csil­lagnak-«! rf^éza mindig azt mondja, hogy 'jr jobb neki a csoportban, mint Lajos bátyámnál volt..; — Azt mondja — sziszegte a ku- lák —, mert telebeszélték azok a rü­hesek a fejét! Én meg azt mondom, hogy soha sem lesz olyan jó dolgo­tok, mint amikor nálam voltatok cselédek! Igaz, hogy sokat kellett dolgozni, dohát hol nem kellett?! De volt mindenetek, hónap meg enni sem tudtok..; Majd beszélek én az uraddal... hátha jön nemsoká. — Vaszkó újabb cigarettára gyújtott és gúnyoros hangon megkérdezte: — Aztán mennyit kaptatok már az idén? — Hát — egyenesedett fel az asz- szony, mivel éppen befejezte a fol­tozást — nem sokat, majd tán most kapnak valami előleget..; — Biztosan pénzt vett fel a veze­tőség előre, hogy tudjon fizetni, mert különben maguk maradnak — rö­högte el magát búzás Vaszkó. Kiss Patkósné undorral fordította el fejét a röhögő Mákról. Most az asszony beszélt: — Nem vettek fel pénzt, hanem a hízókat adták el, abból kaptak.. -; — Látod, itt kezdődik a baj! Én sohasem adtam el a hízóimat, amíg két-három mázsásak nem voltak. Ezeké meg alig volt száz kiló. Igaz, nincs kitartásuk semmi. Nem sok pénz lesz az, amit Géza hazahoz, majd meglátod ... — Neki van a legtöbb munkaegy­sége — szólt az asszony, és az arcán már látszott, hogy nem szívesen tár­salog a kulákkal, dehát mit csinál­jon? Hogy küldje el? Hiszen vagy tizenöt évig nála voltak cselédek ... Az igaz, hogy őket nem bántotta, de éjjel-nappal hajszolta kettőjüket azért a nyomorúságos bérért... Sok titkos dolgát tudja búzás Vaszkónak. Amikor még az gazdálkodott, a sze­retőit sokszor kihordta a tanyára és ő adott helyet nekik ... Meg a veres Balogh gazduram felesége i? min­dig tőle üzengetett meg küldött le­velet Vaszkónak. Megbíztak benne. Lehet, hogy talán azért nem bán­totta őket. Hej, pedig a többi cselédeit hány­szor megpofozta, megrugdosta, ami­kor a hajnal az »úri kaszinóból-« ve­tette ki a tanyára. A nyolcvan hold is hiába volt, mégis lopta éjszakán­ként a szegény parasztok keresztjét a tarlóról. Ezért is hívták búzás Vaszkónak a községben. Ilyen gon­dolatok fordultak meg Kiss Patkós­né fejében, miközben fáradt tekin­tettel nézte búzás Vaszkót. Bizonytalan hangon mondta: — Meg oszt én is a csoportban dolgoztam a nyáron, csak kapunk egy kis pénzt.;; |Z ifogytak a beszédből. Idegesen vártak, hogy Kiss Patkós ha­zatérjen. Az idő már éjfél felé járt..; Egyszerre felélénkültek: az udva­ron a kutya el vakkan tóttá magát, majd Kiss Patkós erős hangja hal­latszott, amint a Bodrit csitítja és utána a konyhaajtó nyikorgása. Az asszony felállt a kemence pádról, kitárja a szoba ajtaját és azt mondja: — Itt van Lajos bátyám — igaz, így csak néhány éve engedi ma­gát szólítani. De azelőtt?! Na még csak az hiányzott, hogy valaki a Vaszkó után »'bátyámon mondjon, ne urat! Kiss Patkós a szobába érve, a hir­telen világosságtól néhányat pislan- tott, azután ránézett Vaszkóra és azt mondja: — Adjon Isten, Lajos bátyám! Kiss Patkós alacsony, de azért hetyke kis ember volt. Széles, vállas, izmos, formás alakja nyomatékot adott kis növésének. Rövidre nyírt bajuszt viselt, ami jólállt napégette, barna arcbőréhez. Levette kalapját, KOVÁCS LAJOS: ÁPRILISI ESŐ A kémény füstje is földre száll, hempereg — hegyekbe harapnak a futó fellegek. Haraggal harapnak, de esőt nem adnak. Sűrű a levegő, ki bánja — se bánja. Tereli az esőt a szellő kutyája. Nevelőt — növelőt, áprilisi esőt. Szomjas az ifjú föld, dörren a mennyboltja Jó eső — jól eső — ha volna, jó volna. Nevelő — növelő áprilisi eső. — Sötétebb a határ . Beborult egészen. Villámok cikáznak — tűzfecskék — az égen. Könnyűinek a szívek, az eső megered nagy kövér cseppekben. Csobogó — csodaszép, mintha csak dézsából ontanák — öntenék. Táncba kezd a zápor. Nem baj, ha megázom. DANYl GYULA: (1Á4ul tíiitdőköl Még gyermekkoromban, csendre ülepvő esteken, a szegények csillagáról beszélt apám nekem... Mondta, hogy nem égi lakó, a színe sem arany, várják nagyon a dolgozók: vörös és öt ága van. S intett, hogy el ne fecsegjem. — Üldözik urak, s nagypapok e csillagot, mely mégis eljön, s az lesz a te hajnalod. Álmunk való. Eljött a csillag, apám jóslata betelt, s mindenképpen. — A csillagot leverette a régi rend .,. Leverette, s apróra zúzva taposta sárba vak tömeg, nem is sejtve, hogy millióktól taposott sárba örömet... Kik még a világ más tájain soványan láncban tengenek, s úgy néznek e csillagra fel, mint orvosára a beteg. Nagyon kevés itt, ki úgy óvja, hogy szívét is érte tegye ki. Beszélni könnyebb most róla, mint annak idején védeni... Fáj a gyávák között lennem, akik tétlenül tűrtük el a tékozló áradatot, mely döntve, teperve »ünnepel«. E leckéből ki nem tanulna? - Szorulj sok proletár ököl! 4 »csillagok csillaga« újra gyárainkon tündököl! ahonnan előtűnt sűrű, fekete göndör haja. Kezet nyújtott Vaszkónak. — Rég vártalak már. megint jól telebeszélték a fejeteket! — mondta « búzás Vaszkó. — Hát nem mondom — volt a vá­lasz —, jól megtömték ..; — Hát a zsebeteket? Abba ju­tott-e? — kérdezte Vaszkó. — Jutott! — szúrta oda Kiss Pat­kós röviden. — Mennyi? — meresztette gölö- diny szemét Vaszkó. — Mindenkinek annyi, ahogy dol­gozott! Patkós szíve táját melegség járta át attól a kétezer forinttól, amelyet előlegként kapott. A fejét meg azok a gondolatok melegítették, amiket neki a tsz párttitkára mondott a gyűlés után, amikor behívta egy kis beszélgetésre. Most újra maga elé idézte a képeket.. Az irodában le­ültette a párttitkár, cigarettával kí­nálta meg és arról beszélt, hogy az emberek fejét valaki telebeszélte, mert egyre-másra adják be a kilé­pési nyilatkozatot és főleg azok, akik Mákokkal állanak kapcsolatban. Megkérdezte tőle is, hogy búzás Vaszkóval milyen még a kapcsolata, mert a tagság közül többen is szól­tak neki, hogy Kiss Patkós is kilép, mert a volt gazdája sokat megfordul mostanában náluk, ö az utóbbit nem tagadta, de kijelentette, hogy a csoportból nem lép ki; Jól esett neki a párttitkárral való beszélgetés, szívből mondta el, hogy mennyit küzdött mint egyéni gazda és nem ment ötről a hatra. Már sok­kal könnyebb volt tavaly is, most meg ötvenhatban jobbak a termésre a kilátások. Bár előbb lett volna cso­porttag. Amikor a párttitkártól elköszönt, az kézfogás közben tréfásan megjegyezte neki: — Vigyázz aztán, Géza, nehogy búzás Vaszkó elcsavarja a fejed! Ez a mondat volt az, amely fejét fűtötte. Hát mit gondolnak őróía? Azért, hogy ő pártonkívüli, hát ő már áruló is? Éppen az úton gon­dolkodott rajta hazafelé menet, hogy majd ő megmondja a véleményét a Máknak, csak még egyszer menjen el hozzájuk. Eddig jutott el gondol­kozásában, amikor a kulák rákezd te: — Hát Géza, megmondom, hogy miért jöttem hozzád ... Sajnállak nagyon, hogy így nyomorogsz. Tu­dod, hogy-nálam jó dolgod volt. Be­csaptak, dehát legalább most már te sem kívánkozol ezek közé többet. Hagyd ott »őket-«. Adok én kölcsön két-háromszáz forintot, majd meg­adod vagy ledolgozod.;: — Elhall­gatott. Várta, hogy Patkós mit szól. De bizony Kiss Patkós nem szólt semmit, csak az arca lett a dühtől egy árnyalattal sötétebb, s szeme mint a verébé, olyan picire húzódott össze. Odalépett az asztalhoz és egy mozdulattal feljebb csavarta a pet­róleumlámpát, majd erőteljes rán­tással benyúlt a belső zsebébe és kivágta az asztalra a ropogós száza­sokat. Pontosan húszat. Szemében fenyegető fény villant, amikor meg­szólalt: — Nem kell a pénze! Van már nekünk és jövőre még több lesz! — Hát Géza — kezdte Vaszkó —, már beszélgetni sem akarsz velem? Látta már, hogy ezt a játszmát örökre elvesztette, de még megkísé­relte fenyegetni Kiss Patkóst: "■ És ha a rendszer megváltozik, akkor mi lesz veled? Majd a Töl­gyesi gróf úr ad nektek a földjéért...; — Elég volt a gyalázkodásból! Reccsent Patkós kőkemény hangja; Elegét emlegeti már évek óta a rend­szerváltozást, de majd adunk mi magának is, meg a grófjának is, csak meg ne húzzák magukat! |7 zután az ajtóhoz lépett, erős keze alatt pattant a zár és sar­kig kinyitotta. A csodálkozástól el­képedt Vaszkóra nézett villámokat szóró szemekkel, s az tudta, hogy a Patkós szemei mit mondanak. Su­nyin vitte kifelé lomha, kövér testét; Az udvaron éktelen kiabálást csa­pott Vaszkó a Bodrival] Kiss Patkós éppen be akarta csukni a szobaajtót, amint a Bodri farkcsóválva megállt a küszöbön egy tenyérnyi nadrágdarabbal a szá­jában. mintha tudatni akarta volna gazdájával, hogy a nem kívánatos vendégtől illő módon búcsúzott; J/álami szépet, vigasztalót v szeretne mondani, vala­CIFRA fejezze ki szavakban hogy meg kellene köszönni ezt az önzetlenséget. Szeretné magát kitárni a lány előtt, a szívét szeretné kivenni, tényé- rébe fogni és odanyújtani, hogy lássa, mennyire szereti! Szavak, mondatok formálód­nak agyában, de nem tudja, hogy kezdje, mit mondjon, hogyan azt, amit lélekben érez? Halkan, bátortalanul szólal meg: — Mancika... A lány rátekint, egész testében remeg. Talán megfázott a hideg esőben, talán apja haragjától fél... vagy talán ő is ugyanarra gondol, mint Zágon, az ő szíve is olyan hevesen kalapál, mint az előtte álló férfié? Két forró tekintet keresi egymást, két boldog szempár mosolyog egymásra sokatmondóan ebben a pillanatban. Zágon megfogja s gyöngéden megszorítja a lány kezét. — Köszönöm... — mondja, — nagyon köszönöm —* s továbbra is magáéban tartja Mancika kezét. Mancika nem vonja vissza, hagyja, hogy a fiú tenyeré­ben pihenjen, szinte elvesszen benne a keze, hagyja hogy rája szegeződjön a fiú tüzes tekintete és ringassa, kábítsa, magával ragadja ez a mámoros, gyönyörű érzés, az egymásra- találás boldog pillanata. Zágon boldogságában megfeledkezik mindenről, az egész világról. Csak Mancikát látja maga előtt, ázott, esőtől vert ruhájában, s mégis, mintha a legszebb brokátselyem volna a ruha, mintha nem is a szél csavarná odakint a fá­kat, s villámok cikáznának orkánszerű mennydörgéssel a légben, hanem valami fínomhangú, érzékeny húron játsza­na valaki; mintha gitárt pengetnének valahol, melynek hangja megtölti a levegőt, befut a konyhába, visszapattan a falakra aggatott porcelán tányérokról, s az édesbús muzsika megtölti a szívét. Pillanatok telnek el így némán, mozdulatlanul, de ezek mindennél többet mondanak, s mintha a vihar is alább­hagyna odakint, mintha elkerülné Kovács Lajosék házát és elvonulna vissza egy láthatatlan varázsütésre, arra, amerről jött: a Sátorhegy felé. Kisüt a nap, színes szivárvány szeli W az eget:_ mintha valahol Csehországban kezdődne és lent, ’ Fekete-tengernél érne véget. Letört gallyak, zúzott ma- WÁjrfészkék hevernek az út sarában, a patakban még sokáig érvényük, kavarog a piszkosszínü vízáradatá de már kimé* YOMORÚSÁG «rŰOTCjD O. ••••••••••••••••••••••••••••••«A részkednek az emberek: mezítláb, feltűrt szoknyában haj- kurásszák össze az asszonyok a tócsákban lubickoló kiska­csákat: férfiak járják körül az udvart, hogy megvizsgálják, milyen kárt tett a fergeteges vihar. Mindenki kint van: előbbi élettelenségéből újjászületik a falu... csak Kovács Lajoséknál nem veszik észre ezt a változást, ott a konyha félhomályában egymást keresi két forró tekintet, és önfe­ledten, hosszan egymásra mosolyog két nagy gyerek. — Mancika — szólal meg ismét Zágon, s remeg a hang­ja — szeretem. Halálosan szeretem ... egyetlenem! Mancika nem felel, maga elé tekint, de ezzel a néma hallgatással többet mond minden szónál. — Ne feleljen még, ne piondja, hogy úgyis hiába min­den. Hadd legyek boldog, legalább egy percig. Ne mondja még ki, hogy elkéstem, mert már másnak adta a szívét, hadd higyjem ebben a szép pillanatban, hogy csak engem sze­ret... jLfancika feltekint, s két piciny könnycsepp csillog a szeme sarkában. — Én mindig magát szerettem, István! Ám a következő pillanatban riadtan tekint oldalt, Mar­cit keresi meglepetten. De Marci már nincs a konyhában, nem ás vették észre, amikor elment. Azóta már Szarka Barnáékra zörgeti az aj­tót. Ott toporog már a kapuban Kovács Lajos is. Szarka Barna éppen, hogy átázott nadrágját érkezik szárazra ki­cserélni és már rohannak is, csapják a sarat, futnak, mint­ha a tatárok űznék őket, — Somogyihoz. Idejében érkeznek. A kocsmáros, becsületére legyen mondva, állhatatosan tartotta magát. Pedig éppen az előbb ígérte meg Somogyi a hatezerötszázat. De Dobozi nem áll kötélnek. — Ha kimondtam, hát kimondtam. Ha az egész világot ígérné érte, akkor sem adnám Somogyi úr! Ez a konokság aztán végképp kihozza sodrából Somo­gyit. Dúl, fúl, tátog, majd bekapja a kocsmárost. «=> Ki látott még ilyen bolondok mint maga, «= förmedt Dobozira. ~ Én segíteni aka­rok, s maga ezt nem fogadja el. Ügy cselekszik, mint a ful­dokló, aki eldobja magától a mentőkötelet. A kocsmáros menne már, toporog, mocorog, készülődik, de mozdulni se bír. Somogyi eláll ja előtte az utat. Úgy érzi magát, mintha ketrecbe zárták volna egy hatalmas vad oroszlánnal. Somogyi ekkor taktikát változtat. — Idefigyeljen ember! — mondja neki, s hízelegve kö­zelebb lép a kocsmároshoz. — Kovács Lajoséknak nem ko­moly a szándékuk. Ök csak tapogatnak a sötétben. Nincs meg köztük az egyetértés. Egyikük akarja a bányái, mési-t kuk nem. (Való igaz, hogy Balogh László megingott). Lehet, hogy a pénzük sincs még együtt. Ha azt hiszi maga, hogy csak úgy ukmukfuk idejön egy bolondos mérnök, megvásá- roltat velük egy darab földet és ott aztán ők aranybányát nyitnak. Ez csak álom. Sose lesz ott bánya, én mondom ma« gánc.k! Lehet, hogy emezek is meggondolják magukat és visszacsinálnak mindent. Akkor maga mit csinál? Jön majd hozzám könyörögni, hogy vegyem meg a földjét... Fityiszt barátom! Ma adok érte hatezret és még hétezerötszázai ist ha akarja, de holnap már egy fillért sem. A kocsmáros végképp megzavarodik, most már nem kétséges, hogy bolonddal van dolga. Csak legalább eltudna innen menekülni. pedig dehogy bolond ember Somogyi. Tudja ö, na-« gyón is jól tudja, mit csinál? Élete legnagyobb csa- táját vívja. Most itt volna az alkalom, hogy visszavágjon a tizenöt év előtti gyalázatért, megfojthatná, tönkretehetnéi sárbatiporhatná ezeket a rongyos senkiháziakat, hogy soha­sem kelnének fel többet, ha az a bolond kocsmáros nem féltené ennyire a lelkiismeretét. Dehát még nincs veszve semmi, legfeljebb többe kerül ez a manőver. Most már mindegy. Kerül, amibe kerül. A nagy adú még hátra van. El lehet azt a földet zálogosítani is. Van rá paragrafus. A segédjegyző már kikereste. Csakhát ez kicsit körülménye* sebb. Jobban szeretné üzleti úton megkaparintani, ha többe is kerül. Nem baj, majd kifizeti az magát idővel, ha ő n$iP> ná meg a kőbányát. Merthát ez a titkos terve. Hja, nem bs* lond ember ő! (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom