Észak-Magyarország, 1957. április (13. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-07 / 81. szám

'V* északmagyarorszAg Vasárnap, 19STC ápríHs 7 '<■ llittdiiiiMiimmmiiiiiiiiiiMiKíKMiiiiiimiKiiiii iMMiminmimimimnn FÜZES LÁSZLÓ: 'öaaahzi izútiett Tegnap, a rügy még kíváncsi, puha kis semmiség volt, s szürke a határ, ha széjjelnézel láthatod ma már, díszbe öltözött barack, mandula. Zölden bókol a kis fagyalbokor, a méhek zsongó muzsikája hív. csókos, szerelmes kis szél meleg: a sok kis felhő színezüst fodor. . Es kinek kedvét megtépte a szél, újra mosolyog, újra hisz, remél, és megsimogat minden kis rügye: mert a csillogó kis ruha alatt, egy élni vágyó örök akarat melengeti már a nyári tüzet. BORSODI GYULA: ILLATOK EMLEKE Egy ócska teknő állt az udvaron, mélyéből szürkén szállt a pára S gyémántgyöngyöket ékesített anyám viasz-szín homl okára. Kis, gyalogszéken üldögéltem, aranyfény hullt rám, mint a permet És rigófütty, és ózonill at. Mégis bús voltam, én a gyermek. A rózsák szára mélyre kókadt. Zivatar dörrent rájuk éjjel. S én úgy láttam, hogy minden rózsa anyámnak köszön szép fejével. Köszönt, s ő bodros fel legek közt fogadta, mint egy antik isten. Két, szikár karja habhegyet vert a fölkorbáesolt, sárga vizen. • A komyhatűzöm bableves főtt, nehéz illata messze áradt, s hogy rántsa már be levesünket, kérlelni kezdtem én anyámat, ő meg engem a kertbe küldött, hogy hagymaszárat, kaprot szedjek. Mentem, és titkon leszaláttam a törpe fákról pár szem meggyet. A sok-sok illat úgy gomolygott köröttem, mint a felhők fentebb, amelyek miránk bámészkodtak s minket siratva szálltak, mentek, A sok-sok ilfat úgy gomolygott Telkemben, mint a tüzek füstje, És anyám arcát szépre mosta, színaranyra és színezüs tre. — Anyám rózsái rég lehulltak, már a felhők is messze szálltak, De én rózsákból, illatokból Koszorút fonok most anyámnak. s» KÜZDELMES ÉLEI Az idő szörnyű zuhatagában s'­fedetlen fővel állt az ember. Vérrel és szennyel tajtékzó habok temettek sírba nemzeteket. Nevüket sem tudjuk idézni ma, szétfoszlottak a mulóság ködében, mint egy halódó asszonyima. Örök küzdelem volt az élet. Az ősbarlangok csöndjéből a vég piramist rakni kivert a síkra. Rabszolgák lehulló vére festette m$g a föld porát, s a nyomorultak lábanyomát nem fújták el a pusztai szelek, — Óh történelem, ne vedd zokon, hogy egy röpke percre megidéztelek. Küzdelmes élet, te emelj fel, és tisztulj boldog holnapunkká, ahogy az égről csudaszépen szitálja fényét március ránk. S mert élni kell, — az élet nem vár, ** bízó hitünk, s a vér erünkben, tavaszirammal igent mondott szavadra, békés alkotás. 1957 március 21. JUHÁSZ JÓZSEF: Szivem megkérdem Voltam gatyás, kis paraszt gyerek — csípőre soha nem tettem kezem. Tanító és pap, hogy miként nevelt, talán már arra sem emlékezem. Szegény volt anyám, apám nyomorult, kik sóban ették szolgák kenyerét. De vágyban gazdag lélek élt bennük s vérük sodrából nem szültek herét. Vágytam tanulni s rojtos gatyámat „úri” nadrágra cserélni kellett, és megtaláltam egyidőre tán nyugalmamat az asztal mellett. De aztán tovább: Vajh* ki lesz a párom feleség, gyerek, szüleim békén, megérik-e a boldog öregkort? Es vajon még mit akarnék én? Van szép családom... nyugodt otthonom. — mit apám akart — nála jobb sorom. Testvérek, társak sikerben, jóban sokan utánam jöhetnek soron. Es nemzetem is, mit úgy féltettem, megtalálta már a maga helyét. Zsörtölődésnek nincs tovább oka, Szivem megkérdeni: Mit szeretne még?! IRODALOM Húsz éve halt meg Juhász Gyula „Itt éltem én, a gyermek, ki öreg volt És aki mindig nagy gyermek maradt. Itt sírtam én, mint ifjú, ki sosem volt Fiatal s várt egy végső diadalt. És innen néztem a szabad jövőbe. Mint férfi, mikor nő, sol’s elhagyón S boldogtalan tegnapért cserébe Köszöntöttem a szabad holnapot. (Egy ház) 3 paros-paraszt ősök gyermeke, anyjához ragaszkodó érzé­keny kisdiák, papnövendék, filozopter a híres Négyessy-féle stílusgyakorlatokon Babits-csal, Kosztolányival és Tóth Árpáddal. Kezdő tanár a tunya álmot alvó végeken: Máramarosszigeien, Lé­ván majd a körösparti Párizsban, a pezsgő irodalmi életet élő Nagy­váradon, végül a morvamenti el­hagyott kisvárosban, Szakolcán. Szeged előtt Makó az utolsó állo­mása a bolygó tanáréletnek, utána szülővárosa hű fia és rabja marad húsz éven át. 1937. április 6-án, többszöri sikertelen kísérlet után, veronállal megmérgezi magát. Külső eseményekben szegény, belső válságokban, meghasonlás­bán és csalódásokban annál válto­zatosabb a Juhász Gyula élete. S az örökség, amit maga után ha­gyott, még ma sem mérhető fel tel­jes egészében: összes költeményei­nek kiadása éppúgy várat magára, mint prózai írásainak gyűjtemé­nye, amely pedig valószínűleg ala­posan megváltoztatja majd a köz­tudatban élő, ábrándos, szelíd, szlá- vos mélabújú költő arcképét. Jimász Gyulát elsősorban mint az Anna-dalok és a Szeged-környé­ki magyarság impresszionista líri­kusát tartja nyilván irodalomtörté­netünk és olvasóink hatalmas tá­bora is. Valóban nehéz lenne el­képzelni olyan szerelmi antológiái, amelyből a „Milyen volt szőkesé­ge ..vagy a „Profán litánia” ki­maradna. Mintha a reneszánsz nagy szerelmei térnének vissza ab- ! ban az áhitatos, lemondó, de feled- 1 ni nem tudó rajongásban, mellyel a költő a fiatal nagyváradi színész­nő emlékét kiséri, akinek neve ön­szánta és tudta nélkül kerül be a Júliák, Lillák és Lédák sorába. De csak a neve, — őmaga eltűnik, szétfoszlik, s mint messze emlék hagy nyomot Juhász Gyula lelké­ben és a magyar líra történetében. O zeged vidékét, a Tisza és Ma- ros tespedt, álmos csendjét ^ Juhász Gyula fedezi fel iro­dalmunk számára, azt a látszólag holt vidéket, amelyben azonban Dózsa György izzása feszült a mély ­ben. A tápéi lagzi keserű sorait még a halál kaszái zárják le. de a tápéi feszületről írott remekében az ősi zsellér várja már az időt: „Mikor saját portáján úr leszen, Mikor az élet néki is terem...” Így jut el Juhász Gyula az ele­fántcsont torony költészetéből a hazai tájon keresztül a hazai nép, majd az egész magyarság létkérdé­séhez, így válik a papnővé üdékből és a sorstól hányatott középiskolai tanárból az októberi forradalom erőteljes, aktív harcosává, a Hor­thy-kor szakban pedig a szenvedő, viunkás nép szerelmesévé, József Attila barátjává és támogatójává. Egészen meghökkentő az a válto­zás, amelyen az ó gemmák és görög szobrok márványhideg énekese 1917 után keresztülmegy. 1914-ben még öngyilkosságot kísérel meg, 1918 őszén 1már harcos újságíró, po­litikai vezető, a Nemzeti Tanács tagja, előadássorozatokat tart az őt rajongva szerető szegedi munká­sok számára, elvállalja a színház direktóriumának vezetését, szinte élő cáfolatává válik a francia csa­patok által korán megszállt város­ban a Horthy-kor által legendák­kal övezett „szegedi gondolat”-nak. Állását veszti, nyugdíját megvon­ják, egy alkalommal tettleg bántal­mazzák, de a helyesnek felismeri útról nem tántorul el. A szegedi munkásotthon homlokzatára ké­szült verse nyílt hitvallás az új élet igazsága mellett: Ki itt belépsz, templomba lépsz be, Szentség a munka éj erő. Ez a jövő nagy nemzedéke, Embert egekbe emelő. A munka, a rend és béke, Az életünknek lelke ő, Csak az a bitang és hazátlan, Ki here módra él magában. Az idegeket emésztő harcot nem bírja sokáig, felőrlődik, megrok­kan. 1928-ban szanatóriumba vo­nul, életének utolsó nyolc éve már csak kínlódás, amire nehezen teszi rá a pontot az önmaga által kere­sett halál. Rövidesen követi őt ezen az úton barátja és tanítványa, Jó­zsef Attila is. Juhász Gyula pályafutása nagy ta­nulság a magyar értelmiség számá­ra: a legnemesebb értelemben vett l’art pour l’art költészettől jutott el a munkásosztállyal való talál­kozásig, a könyvkultúrától a mun­ka himnuszáig. Nem volt, rtem is válhatott proletárköltővé, de emr béri és magyar kötelességét teljesí­tette, amikor a legnehezebb napok­ban állt a megcsúfolt munkásság mellé és emelte fel zászlajukat. Nem sok magyar költő vállalta ezt a huszas években. e egyoldalúak lennénk, ha ' nem emlékeznénk meg a má­sik jelentős tanulságról is, Szeged munkásságáé az érdem, hogy soraiba fogadva a költőt, al­kalmat adott neki rövid, de fárad­hatatlan, sokoldalú kultúrális mun­kásságának kifejtésére. Nem félt az értelmiséginek számító, volt kispap Juhász Gyulától, állandó hallgatói voltak az általa rendezett szabadegyelem előadásainak, teret adtak a költőnek, hogy gyűléseiken verseit felolvassa, holott tudták ró­la, hogy nem kommunista, és poii- tikai nézeteiben csak a polgári köztársaságig jutott el. Szeged francia megszállása a kapcsolatot nem változtatta meg, a költő igen merész hangú versei és újságcik­kei igazolták, hogy végérvényesen a munkásság mellett állónak érez­te magát. Kordos László DANYI GYULA: röaú4uzi Q&nd&k Méhek szállnak, csapódnak és mind egy-egy aranydarab. Fény parancsa, bimbók kedve hullámuk bokros füvekre. Gyümölcsfáimon babrálok, s füllel őrzöm a családot: feleségem * a gyerekkel évődik bent s jár a vekker. Ők is segítenek nekem, terhükkel könnyebb a kezem, szemük is óvja jónak féltett szeretnivalómat... Aki uszít, aki rombol, kiküldőm az udvaromból, nehogy dögterjesztő nyála permetezzen a virágTa. ÁPRILIS Köszöntlek rügybontó erő, hozod már újra szabadon, s pendülve az égi kéket felhőfoltokkal hátadon. Ht vagy és öledben enyhe ibolyás völgy illatozik,' hűvösiő rét a tenyered, ~ mely hosszabb fűről álmodik. Tizenkét testvéred között a lányok legszebbike vagy: benned az örök újulás nyugtalan árama halad, Erdők népe szégyenkezik, ha lát és csupasz nem marad. Mosolyodtól hízik, feszül, s szétreppen a sok lombcsomm Jöttödre mozdul a paraszt: sugár hajad mind annyi húr. Omlik a rög, már megjelent az eke és fényleni tanul. SZEKRÉNYES! LAJOS: HOVA IS, MERRE IS ? NAPLOJEGYZLT I LEHAJTOTT fejjel, álmodozva j jártam heteken át az ismerős mis- 'kolci utcákat, annyi bűnök tanúját, elmerengve a közelmúlt rémségein, amikor — többek között — megin­dult egy hisztériás népvándorlás is a »csudálatos nyugatra-«, — az »álmok szigetére«, oda, ahol »nyugodtan, sza­badon« lehet ócsárolni a földet, mely bölcsőnk ringatta, — s melyről a vérgőzös októberben oly sokan ordí­tották eget ostromlón, hogy ... »itt élned, halnod kell!« Akkor engem is elindulásra biztat­tak barátok, jóakarók, arra, hogy itt­hagyjam annak a Csillagpusztának az illatos levegőjét, — amelynek dü- ledező viskójában világra jöttem,— talán örvendeztetni, — talán szomo- rítani másokat. — s amely keserves éveivel is kitörölhetetlen a lelkem- ből mindmáig, — s ha néha napján, — dolgom után, vagy emlékezni arra járok, el nem mulasztanám ott meg­állni egy pillanatra, — s jót inni a házunk melletti gémeskút édeskés vizéből. Kiálló kövein oly sokszor kúsztam le csupasz verébfiókák után, — s vízhordás közben egyszer belécsúszott gyermeki álmom nagy ideálja, — a csavarosszarvú Csákó, hogy onnan pislogjon, bőgjön az emberi segítség után ... Elmenésre senki rávenni nem tud­hatott volna tehát, ittmáradtam a magam súlyos gondjaival, — jó és rossz tetteimmel egyaránt, tépelőd- ve, lelkiismeretfurdalásokkal terhe­sen, — belső válsággal, belső, ádáz, —- de mindenképpen tisztulni akaró és tisztulást hozó harccal, — amely­ben segíthettek egyesek, — ostoroz­hattak és bírálhattak* jószándékkal, vagy anélkül, — végeredményben a végső következtetést magának a ví­vódó embernek kell levonnia: hová is, — merre is? Ilyen csüggeteg, — vívódó állapot­ban gyógyírt keres a botorkáló em­ber, aki igazában ember tud lenni, kész szembenézni s ha kell, leszámol­ni is önmagával, — de ha gyarló te­remtmény, — mert ideig-óráig nem találván az egyetlen kiutat, — oda­menekül, ahol nemcsak a kétely, de reménytelenség is örvénylik, — hogy sárba rántson mindent, ami még menthető: az italhoz. MONDTÁK is régi, — őszinte ba­rátaim, legtöbbször a szemembe, né­ha már csak kézlegyintéssel a hátam mögött, — hogy ivásnak adtam a fejem, hallottam is róla, — de mit számít néhány megjegyzés, ha akkor csapódik az ember kábult értelmé­hez, amikor a mámor andalítja? Pedig a dologban volt igazság, — különösen, ha meggondolom, hogy akadt eset, amikor, talán az első ta­vaszi éjszaka, úgy tizenegy után a hallgatag villanyrendőrtől kértem egy dupla feketét, — s amikor né­hány járó-kelő ennek lehetetlensé­gére figyelmeztetett, — azt mond­tam: — Az se baj, — hanem akkor énekeljük el a nótámat. S azonnyóm­ban az éjszakai utca bámulatára rá­zendítettem, hogy: „Utcára nyílik a csárda ajtó.. ” Valaki leintett, — gyerünk haza, — előre is botorkál ilyenkor az em­ber pár lépést, de azért csak tovább: ... „Sört ide, bort ide, te szép szőke lány.... Hadd mulatom ki magam igazánf* Á kijózanodás titán aztán csak megjön az igazi józanodás, mert azt mondja az ember: »Vagy tudsz ten­ni valami okosat, és olyat, amiből másnak, talán a közösségnek is le­het, hacsak egy mákszemnyi haszna is, vagy akár széttépheted önmagad, — az ilyennel a társadalom se ve­szít semmit.« IGEN ÁM, csakhát a hited?! Meg­ingott-e, szilárd vagy-e? 4 S neked, benned hisznek-e még? S kik? Kik? Nem látod, hogy a jószándékú, sze­les lovakat is megnyergelték, — s a döglött ló vérébe mártott zászló alatt indultak gyilkos rohamra? Ölni, jaj, ölni, — amikor élete min­denkinek csak egy van, s amikor pe­dig mindnyájan élni akarunk. Te ezt nem akartad, soha, soha nem akartad, mi közöd hát velük? S lehajtott fejjel, álmodozva eltén- fereg az Épület felé, amely tizenkét év küzdelmes, szép életének indítója* ösztönzője, bátorítója volt minden­koron, — s amelynek ormáról, ha rövid időre is. lehullott az ember ötágú vörös csillaga. Hívták? Magától jött? Hajszolta a lelkiismeret? Ott áll a kapuban, feldöcög a lép­csőkön. Ismerősök jönnek, ismerősök men­nek, régi munkatársak, a levegőben visszajár a régi harcok emléke, pislákoló tűz gyűl a botorkáló sze­mében, ha szélesre tárul egy barát mosolya, s lelohad, — sírásig mar- dossa a keserv, — ha elfordulnak tőle, átnézne1: a feje felett, mintha leprás lenne. Miért? Miért? Belép az egyik ajtón. Azt V J. Át

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom