Észak-Magyarország, 1957. április (13. évfolyam, 77-99. szám)
1957-04-28 / 98. szám
ÉSZAKMAG YARORSZAG Vasárnap, 1957 április 28. PATAKY DEZSŐ: SzázizMizetit amjájíL Szúnyogok szárnyún sírt az alkony, s mákot őrölt anyám. — Messzi lágy mezőkön csend pihent — fény álmodott haján. Barna szemében tüzek égtek és belesírt a zöld mező, kicsi malmát lassan forgatta s dalolt a szél, a vas, meg ö. NagyranŐtt a barackfa árnya, a nap lánggal ellobogott s panaszt daloló szép anyámra még utoljára fényt dobott. Illatot lehelt a kicsi kert... Dalolt anyám és könnyező szemébe visszafénylett kiszakadt, ifjú lelkeml A fájdalom virágos földre hullt és elzokogta: »Fiam, kevés a pénzünk! Nem lesz ruhád, csak élelemre futja... De nagyra nősz te s gazdagok leszünk! Kicsi fiam majd óriásra nősz, s anyádnak is te veszel szép ruhát...« így sírt a dal, jajongott, kért esengve és nékem adta százszor, szent anyámat. Mint a vihar, csókolta meg a számat, aztán indult, karján a rossz szakajtó. S ahogy belépett a kicsi házba, utána lágyan muzsikált az ajtó. Decemberi búcsú Lámpalény az utcán Szélben remegett Néztem, egyre néztem Árnyas szemedet. Dér ha hullott néha, Friss és részegült. Láttam, amint ringva Szempilládra ült. Esőcsepp az ágról Kacagva szaladt, Lopva, csendben lestem Édés ajkadat. Decemberi búcsú! Hűvös volt az út, Kendőd gyenge selyme Nyakadhoz simult! Lámpafóny az utcán — emlékszem, remeg —. Tartottam vigyázva Könnyű kis kezed. ERCSEY ELŐD PECZELl ENDRE: ÚJJÁSZÜLETÉS A szeptemberi nap melegen süt. Délelőtt. Az állomáson nyüzsögnek az emberek. Asszonyok kiáltoznak: — Ide, ide! Gyerekek sírnak: — Anyukám! Férfiak lótnák-futnak, cipeked- nek. Helyet keresnek, csomagokkal bajlódnak. Hadonásznak: — Gyertek! Gyertek, ez indul! Rengeteg a katonaság. Ki- és bevagoniroznak, káromkodnak. Vezényszavak csattannak, parancsok repülnek. Vállrándítás, zsebredugott kéz a válasz. Lovak dobognak, nyi- hognak. Verejtékszag, por, füst, undorító bűz. Pattanásig feszült idegek. Három kislány szalad a felüljárón. Tizenhét évesek, szépek, Jön a vonat. Sietnek. Suhog, lebeg rajtuk a könnyű nyári ruha. A katonák — háborúból jönnek, vagy a frontra mennek — utánuk fordulnak. Szólítják őket, sőt egyik-másik kézzel is próbálkozik. A lánykák ügyesek, fürgék, könnyedén térnek ki, s mint a lepkék tibetinek tovább. Kacagnak. Az egyik átszalad a katonaszerelvény előtt, nem látja, hogy robogó vonat közeledik a másik sínpáron. Gőz, éles fütty! Sikoltás: — Márta! Véres a kék selyemruha. * A szeptemberi nap melegen süt. Délelőtt. Nincs a mezőkön senki. A major is elhagyatott. Csak két istálló A z 1800-as években, amikor Románia a terjeszkedő Ho- henzollern dinasztia jogara alatt királysággá lépett* elő, J. L. Caragiale, a haladó román drámairodalom ma már világszerte ismert úttörője, világosan látta, hogy az új nemzetközi rangjában még kezdő Románia a politikai úri huncutságok dolgában vetekedik a vén Habsburg-monarchiával, vagy a cári birodalommal. Szenvedélyesen tárta — helyesebben tárta volna szatirikus víg játékaiban népe elé az alkotmányosság nagy hazugságát, kora társadalmi életének torz jelenségeit, ha színpadhoz jutott volna. Hazájában üldözték, belefojtották a szót, hosszú keserves számkivetésben idegen földön halt meg, mint sok más nemzet sok nagy hazafia, aki nem tudott belenyugodni népe elnyomottságába, elmaradottságába. Az „Elveszett levél” egyik legértékesebb kortörténeti dokumentuma a testvéri román nemzet haladó irodalmának. Úgy hat ez a komédia, mint egy grandiózus karcolat. Olykor mintha Gogol mély szatírájának, Csehov kesernyés humorának, Mikszáth bölcs derűjének szálai fonódnának össze benne. Mosolygunk, vagy harsányan kacagunk a szellemes fordulatokon, a kínosan komikus helyzeteken, a kiélezett felvonásvégeken. De ugyanakkor bizo nyos áhítatot érzünk annak a feltörő gondolatnak hatására, hogy Caragiale szenvedélyes társadalombírálatának oslorcsapásaival nemzetét akarta előrehajszolni a fejlődés útján, mint minden nép nagy úttörői. Cok mindentől függ annak a ^ megítélése, hogy egy nemzet életében milyen fajsúlyú, milyen alaphangú és műfajú irodalmi vagy színpadi mű szolgálja egy adott korban a legjobban a felvilágosodást, a társadalmi fejlődést. A nemzeti géniusz leghivatottabb szószólói azonban mindenkor megtalálják a legmegfelelőbb formát és hangot, amely hatásosan nevel — ha érvényesülhet. Az ilyen hivatott szószólók közé kell számítanunk Caragialet is, akit világirodalmi mértékkel nem hasonlíthatunk például Molierehez. Nem peközött üldögél öt katona. Arról beszélgetnek, hogy jó volna hazamenni. Esztelenség ezt tovább csinálni. Már úgyis vége mindennek. Bugyog a csajkában a paprikáskrumpli. A kicsi tűznek alig van füstje. Esznek, cigarettáznak. Az egyik felkapja a fejét. Figyelnek. Felállnak. — Ott! — kiáltja. — Alacsonyan jönnek! R.íadtak. Merre fussanak? Kukoricásba? Istállóba? Kettő erre szalad, kettő amarra, egy a gépek felé. A bombák alá! Talán így megmenekül — gondolja. Robbanások! Egy, kettő, öt... Fekszik... Nem fáj semmi, csak a vére csorog. Issza a szomjas föld. Mind a két lába, úgy érzi... Igen, mind a kettő. Fátyolosodik a szeme. Ringatja a gyengülés. Zúg a levegő. Még látja társait közeledni a kukoricás felől. Kiáltanak: — János! Már nem tud szólni. Nincs ereje. (Folytatjuk.) PÁLYAMUNKÁSOK iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiimiiimiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiuiiiiiiiiiiiimniinninminHiNnu DANYI GYULA VERSEI: (Vihar előtt Hirtelen lehülött az ég. A virágon rekedt méhe próbálja végső erejét, hogy a vihar ott ne érje. Síárnyatörve, lermedten áll, s nedvesedik hártyás része és a virág mellette már egy felborult, törött csésze. Mielőtt szíve hasadna, melegedjél a szárnyára, hogy száradjon s vigye haza minél előbb a kaptárba. Újra otthon Megint^ látom, újra érzem életemnek tájbölcsöjct — szemnek jó a Mátra kéken, lábnak lágy a vadherés rét. És fülnek az anya hangja, amin nyelvem lábadozott... S dombja'.tik termő nyugalma, melyben hallja lelkem, ahogy kalászok szopják sok rögét..; Fekszenek, ülnek sorba mind, szelíd felhőkkel göndör ég békéje alatt dombjaink. A LANKAS VÖLGYBEN lassan zakatol a vonat. Bodros füstfelhők oszlanak el a magasságban. — Megint nem lesz eső — mondja Feri bácsi. — Pedig ránk férne már. Régen esett errefelé, még ha megáznánk, azt sem sajnálnám. Apró arcán ezerfelé fut a ránc. Két kezét a csákánynyélen pihenteti. Simogatni kellene az ilyen öreg kezeket, nem pedig dolgoztatni velük. Már jóval túl van ő az ötvenen. Igaz, többnek is néz ki, a sors már sok mindent megpróbáltatott vele. — Hát akkor kezdhetjük ismét, — mondja Dajka József, de a szeme még vágyódva kutatja a távolt, ahol eltűnt a vonat. — Ezzel megyünk majd mi is haza. Puinok felé megyünk. Csak még néhány óra választ el ettől — tolja fejebúbjára a sapkát a fiatal Tóth Józsi. Elkezdik a munkát. Csengnek a csákányok, nyúlik a kötél, a nehéz talpfa melleit izzadnak a hátak. Dolgoznak. Egy pillanatra sem szünetel a vonatforgalom. Kora hajnaltól késő estig cserélik a talpfákat, teszik szilárddá a vasúti töltést. 48 órát hetenkint, mert megkapják a szombatot szabadnapnak. A tél fagyrózsákat fest az itt dolgozók kezére, arcára, mert a testük jó melegben van, vattázott munkaruhájuk alá nem egykönnyen fúj be a dermesztő szél. AZTAN lassan tavaszt lehel a lég. Madár dalol a fák bogán, s az itt. átutazók g-yönyörködnek a pacsirta- dalos, virágzó kökénybokros domboldalban, a frissen szántott földben és élvezik a jármű ablakából a sűrűn szitáló tavaszi esőt. ök meg a hulló esőben is egyre csak emelgetik nehéz szerszámaikat, elázott ruháikban olyanok, mint egy kiöntött űrgecsalád. De jó népes család, hiszen majd százan dolgoznak itt. Még viccelődnek is egymással. Aztán ismét kisüt a nap. Mohó sugarai pillanatok alatt felisszák az esőgyöngyöket, lekerülnek a pufaj- kák, sőt az ingek is. Vörösbarnára sülnek a hátak, van mit kenegetni otthon az asszonynak ilyenkor, hiszen legszívesebben kicserélnék felégett bőrüket. De nemcsak az időjárás viszontagságai, hanem a szüntelen helyváltoztatás is osztályrészük ezeknek az embereknek. Többnyire agrárproletárok, akiknek valóban nincs egy talpalatnyi földjük sem. Az ózdi járásba, Szabolcs, Hajdu-Bihar megyéből járnak munkásvonaton minden héten. Van, aki már 10 éve csinálja ezt. Ki többet, ki kevesebbet bír ki ilyen viszontagságos körülmények között. A létszám ezért állandóan változik. Meg aztán az is érthet tő, hogy mindenki inkább a családhoz közelebb szeretne elhelyezkedni. A gyulaházlak például — akik napokat töltenek az utazással — még jóformán meg sem ízlelik a hazait, máris vissza kell jönniük, szeretnének a Záhony felé húzódó vasúti pályákon munkát kapni. Dehát ezt is kibírja az ember, a katonaládán átalussza az éjszakát. De nagyon nehéz minden hétfőn. ELBESZÉLGETEK a fűUal főművezetővel: Szekernyés Istvánnal. Tőle tudom meg, hogy Sajószentpé- tertől javítják a vonalat, ö is hasonló hajóban evez, mint a többiek, bár most, ahogy mosolyogva mondja, nincs oka különösebb panaszra, hiszen csak Putnokon lakik. Igaz, Budapestről került ide. A munkálatok most Ózd és Center között folynak. Bánrévénél egy híd állta útjukat, amely nagyon sok idejükbe került, pedig együtt dolgoztak a hídépítőkkel, nehogy a közlekedésben fennakadás legyen. Ez az, amire mindig gondolniok kell, és ami — valljuk be őszintén — mindig zavarni fogja munkájukat. Ezen nem lehet segíteni, mert a vonatoknak közlekedniök kell. Képzeljük csak el, ha mondjuk Pestre akarnánk utazni, s az indulási idő helyett az lenne kiírva: a pálya rendben tartás miatt zárva. A vonat nem ir^' l. DE ILYEN nem fordult és nem fordul elő soha. Ez annak a sok száz és száz dolgozónak köszönhető, akik a kora hétfői órákban ellepik a pályatesteket és megfeszített munkával őrködnek a biztonságos vonatközlekedés felett. URBÁN NAGY ROZÁLIA BORSODI GYULA: BARACKFA Rózsaszínű menyasszony-fátylad az ő leányos hamva volt. Nevét susogta száz hei'old, .níg néked vetett nászi ágyat. Oh, üdvözöllek! Jövök hozzád csodálni száz kicsi méhed. Tied lenne a dicséret, ha végre őt is visszahoznád. Mert jaj, mit ér így ez a szépség, ha hűtlensége egyre tép még, — halvány krizantém a virágod. Mit ér, ha olyan szép a tógád, köszöntnek zsongó bogár-ódák, — adj a szívemre orvosságot! P7/0/0 o Ifi / 0 fi/ (Caragiale vígjátékának bemutatója q miskolci Déryné Színházban) dig azért, mert Moliere, bár századokkal előbb élt, megalapozottabb irodalmi talajról startolhatott, mint Caragiale, aki végeredményben a maga társadalmi körülményei közt kí sem futhatta pályáját. A start feltételeinek egyenlőtlensége ráüti bélyegét Caragiale darabjára. A nagy színpadi karcolat — ahogy legtalálóbban nevezhetnők műve jellegét — az úttörő drámaíró sajátos műfajaként sarjadt ki a korabeli román társadalom szellemi talaján. Ez a műfaj összehangzik a román vér- mérséklet robbanó szenvedélyességével, könnyen hevülő, alapjában életigenlő természetével. Provinciál isabb igényű műfaj ez, mint a nagy, általánosabb érvényű klasszikus vígjátékok, vagy szatírák. De a nemzetek fejlődésében, szellemi ébresztésében az ilyen műfajnak roppant ereje van. Az „Elveszett levél” éppen frisseségével, szinte napi vonatkozású bonyodalmával — amely mégis sok jellemző általános tünetét foglalja egybe a félfeudális viszonyokkal kiizkö- dő országok társadalmi élétének — igényel külön értékelést a klasstikus irodalomban. Sok korabeli hiteles embertípust és e típusokon túl a pol- gáriasodás nagyhangú „eszmehordozóit” tolja a lámpák elé, a színpad szószékére. A klasszikus színpadi karcolatok, eszmei mondanivalójától függetlenül — ami ez esetben röviden abban foglalható össze, hogy „ime egyik varjú nem vájja ki a másiknak a szemét” — jellemzője a lényegükben hús-vér alakoknak el- rajzolása és az olyan mozzanatok sűrítése, amelyek minduntalan csiklandozzák a nevetőizmokat. Természetes, hogy, mondjuk az 1907-es romániai parasztlázadást követő időkben a haladó román írók már nem állhatták volna elő a klasszikus értékelés igényével olyan művekkel, amelyek ilyen könnyed hangnemben siklanak át a társadalom égető problémáin. * T/ idéki város. Elvész egy sze* relmeslevél, amelyet a baráti körben Stefinek becézett megyei prefektus (magyarán főispán) irt a város legtekintélyesebb közéleti fér- fia, Zakariás méltóságos úr ifjú feleségének, Zozónak. A levél az ellenzék vezérének, a minden hájjal megkent Catzavencunak a birtokába jut, pont a választások előtt. Ahogy közeleg a választás órája, úgy ka- varodik a bonyodalom a levél körül. Lelepleződik az egész választási népcsalás hazug szólamaival, szószátyárkodásával, piszkos választási trükkjeivel, zsaroló manővereivel, s végül a kormány által az utolsó órában a nép nyakára küldött, ütődön képviselőjelöltet választják meg, amit a kormánypárt és a manővereibe belegabalyodott ellenzék egyforma lelkesedéssel fogad. Ez a komédia lényege. No, meg az, hogy a mámorba ringatott egyszerű választópolgár az utolsó negyedórában tudja meg, kire kell „szavaznia”. Hálás és megtisztelő feladat e darab megrendezése nagy gyakorlattal rendelkező rendező számára is. Még inkább az volt a fiatal Makai Péter főiskolás számára, aki meglepően jó érzékkel oldotta meg feladatát. A kavarodás négy felvonáson keresztül sisteregve zajlik le a végkifejlésig, amikor kiderül, hogy az egész választási komédiában a legmellőzöt- tebb szerep a választó tömegeknek jut. * Cíe/í prefektust, ezt a jellegzetes dzsentri-eleganciával öltözködő, kikent-kífent úriembert jel- lemben-szellemben hűen eleveníti meg Viktor Gedeon. Maga a bajba- került helyi kisisten ágál, bosszankodik, erőszakoskodik és ravaszkodik a hétpróbás figurában, akit „politikai rendeltetése” és a legtekintélyesebb helyi potentát feleségével szőtt viszonya pozíciója megingathatatlan- ságának tudatával fegyverez fel. Mindössze is az vitatható Viktor magatartásában, vajon helyes-e, hogy a nyilvánosság előtt is — gondolunk a jelölőgyűlésre — szinte tüntet Zo- zóhoz fűződő viszonyával. Hogy a helyi közélet politikai boszorkánykonyhájában ki a főszakács, a legraffináltabb cselszövő, az a játék végén dől el. Nem Stefi, nem Zakariás és nem Catzavencu, hanem a bonyodalom egyetlen női hőse: Zozó. Zozó, a szerelmi viszonyában is politikus asszony, aki ravaszabb mind a három férfinél és a bajban az esze is jobban forog amazokénál, ahogy erről Máthé Éva ízes, színes alakítása meggyőz. Ellenállhatatlan szépsége tudatában a legkritikusabb helyzetekben is biztosan forgatja asszonyt fegyvereit, a hamis köny- nyet, a kacér mosolyt, a hisztérikus kirohanások, a büszke magatartás kivédhetetlen fegyvereit. Nagyon jól csinálja mindezt Máthé Éva, a játék egyik legjobb szereplője. A férfiak közt nem marad el tőle színpadi férje, a korosodó Zakariás, a sokszoros elnök alakítója, Farkas Endre sem. Az ő Zakariása tökéletes jellemrajza annak a vidéki közéleti vén rókának, aki pontosan tudja, mikor kell háborognia, egyébként a körötte zajló legviharosabb összecsapások közepette sem rebben meg a szeme pillája sem. Mindig tudja, mit kell tennie. S talán azt is tudja: neki nem érdeke tudomásul vennie felesége és Stefi szerelmi viszonyát. Farkas kiegyensúlyozott játéka. modora, markáns mozdulatai sokoldalúan világítják meg e Huncut Öreg tisztes körmönfontságát. í^atzavencu, a némi túlzással nihilistának nevezett álellenzéki politikai törtető megszólaltató- ja Beleznay István. Beleznay az egykori revolver-újságírók prototípusát rajzolja elénk ripacspózaival. Azt a gátlástalan politikai kalandort, aki az elveszett levél birtokában saját pecsenyéjét szeretné megsütni, s ar* cátlansága nem ismer határt. Hor* váth Gyula, mint Gitza rendőrfőnök egyéni felfogásban formálja meg a politikai hatalom e sok megalázta* tásnak kitett, az állásvesztéstől foly* tonosan rettegő eszköz-emberét. Gitza mindig fülel, hízeleg, alázatos- kodik, alkalmazkodik, igazodik a változó helyzetekhez. Érdekes alak* jai a darabnak a nagy kavargásból hasznot remélő ügyvédek: Farfurídi ér, Branzescu. Törtető sürgölődésük- ben a Némethy Ferenc által alaki* tott Farfuridi a mohóbb, akit az ér* dektársát alakító Palotay László ál* Landóan maga elé tol és ünnepel, hogy jelöltté üthesse, ami minden igyekezetük ellenére sem sikerül, mert sok az eszkimó. A szinlapon egy részeg polgárnak nevezett szerepet Fehér Tibor formálja meg. Fehér Tibor mintha ma- ga is csak a játék végén döbbenne rá, hogy ez a figura nem a szokott értelemben vett komikus szerep. Bo* nyolultabb ennél. Komikus vonásai mögül elő kell, hogy villanjanak a szerep drámai vonásai is. Hiszen ez az alak, akihez a szerző legnagyobb rokonszenve fűződik. Ö az az elbó* dított névtelen választópolgár, aki a becsapott választótömegek tragikomédiájának a megtestesítője a bo* nyodalomban. Ha Fehér Tibor, sze* repe jelentőségét így méri fel, ala* kítása helyesebben fogja kidomborí* tani a szerző eszmei mondanivaló* ját. Csiszér András ütődött Agamem* non Dandanache-ja kifogástalan ka* binetfigura, amilyennek maga a szerző képzelhette. fírvendetes, hogy megismerhet* ^ tűk e darab bemutatásával a testvéri román nép nagy íróját. Öröiifpnel tapasztaltuk, hogy az első előadás túlzásait, egyenetlenségeit az iqen tehetséges fiatal4rendező ra az együttes menetközben lefaragta. HAJDÚ BÉLA V i
