Észak-Magyarország, 1957. március (13. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-06 / 54. szám

wSmmmmmmaMsmmmmsw - ÉS Z AKMAGYA RORS ZÄG A Tize§honvédek válasza Iloldi János elvtárs cikkére Nem vagyok újságíró, csalt iro­gatni szoktam szívem, érzésem sze­Szeráa, 1957. március 6 mimmhémméhhi Pártnapot tartottak a beretítei szénosztályozónál Tint. Olvastam, olvastok Holdi elv- íárs cikkét. Én is ott voltam az egye­temen azon a bizonyos »nevezetes napon-« Igaz ugyan, hogy mi sem luxusautón mentünk, hanem fapadcs teherkocsin! Talán az volt a kivé­teles szerencsénk, hogy nem gyalog mentünk, mert akkor esetleg nem láttuk volna meg az erkélyek és. ablakok árbocain lengedező »-tarka­barka« holmikat. Ennél a témynéi álljunk meg egy kicsit. Az én sze­rény véleményem szerint »komoly- inak« hitt egyetemi hallgatók, akik bosszú éveken keresztül, előnyös kö­rülmények között, gondtalanul ta­nulhattak, »diákc® csínyből« ennél jobban nem is fejezhették volna ki állásfoglalásukat a nemzetközi mun­kásosztály zászlajával szemben. <Tisztelet és megbecsülés a kivéte­lieknek, akik ezt a gálád tettet, ott a hallgatók és tanárok közül, velünk együtt, mélységesen elítélték.) »1957 február 20-án délelőtt az egyetem épületére kitűzték a vörös lobogót. A hallgatók egy része nem értett ezzel egyet és rövid időn belül az épületek ablakaiban mindenféle piros tárgyak kezdtek megjelenni... Néhány tanár is kisétált gyönyör­ködve e nagyszerű látványban... Valami femnkölt ünnepélyesség vi­harzott át a szíveken, hirtelen fel- lobbanó tüzes láng, s az arcokon mosoly bujkált...« A fenti idézetet olvasva akaratla­nul is úgy érzi az ember, mintha idő és tér eltolódott volna, visszafelé néhány fokkal és hónappal. Azt miég csak megérti az ember, hogy a hall­gatók egyrésze (de vajon melyik része?) nem értett egyet azzal, ami­vel e hazában minden becsületes- dolgozó egyetért, de azt már nem lehet megérteni, hogy akadhattak tanárok, aki!k arra vannak hivatva, hogy a szocializmus ügyéhez hű értelmiséget neveljenek, »gyönyörködtek« a mun­kásosztály zászlajának meggy átázá­sában. Ez nem »-femnkölt«, hanem felháborító: Mint ahogyan az is fel­háborító, hogy Holdi elvtárs e gyalá­zatos ellenforradalmi tettet, amelyet az egyetem becsületes diákjai és ta­nárai is elítélnek, »nagyszerű lát­ványnak« és »femnkölt ünnepélyes­ségnek« becéz. »Akik kitűzték a vöröszászlót, sá­padtan nézték "a dekorált ablakokat. Munkások voltak... Egyszerű', csendes emberek.« Minden elismerés nektek elvtársiatok, barátaink, akik proletárszívetekre hallgatva, magasra tűztétek a munkásosztály vörös lobo­góját. Azok pedig, akiket »érdem« szerint illet, szégyeljék magukat 'a munkás- osztály előtt, munkásszüleik előtt is, — ha ugyan nem valami tőkés, vagy földbirtokos csemeték, akiknek szü­lei nyilván büszkék gyermekeik »hőstettére«. (Egyébként reméljük ■az ilyenfajta, esetleg a proletár állam ösztöndíját élvező »úriember« jelöltek nem sokáig rontják az egye­tem levegőjét. Mi jól tudjuk, hogy van ott nagyon sok becsületes hall­gató és tanár, de valahogy furcsának találjuk, hogy nem akadt néhány rátermett, valóban hős fiatal, egy olyan »bohémot« épületben, akik mertek volna vállalkozni arra, hogy nemzetiszínű zászlónkkal együtt ki­tűzzék a proletariátus annyi viharon átmentett zászlaját.) »... Karhatalmisták szállták meg az egyetemvárost. Végigkutattak mindent.;: fegyvereket, lőszereket és kézzel írott röplapokat találtak ... estig tartott a házkutatás... 70 hall­gatót és néhány tanárt vittek el ma­gukkal .;; eddig a szigorúan száraz tény.«.:! Nem, van ez még tovább is, Holdi elvtárs. A velem és elvlár- saimmal folytatott beszélgetés a hallgatók részéről minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy egy- részük csalc szajkózta a marxizmus— lenmizmust és keresni kell az olya­nokat, akikre el lehet mondani, hogy vérükké is vált e tanítások lényege. Remélem, emlékszik az a vidáman mosolygó, szőkehajú lány olt az V/e. épület előterében folytatott pár­beszédünkre, melynek sűrített lé­nyege a következő volt: »Nem tart- ják-e maguk különösnek és furcsá­nak, hogy egy egyetem autonóm jo­gát felrúgva úgy törnek ránk, mint­ha mi rablógyilkosok lennénk? Van-c önöknek engedélyük a dékán úrtól arra, hogy ezt az akciót végrehajt­sák? ...« Én akkor erre azt vála­szoltam: »... El tudia-e maga kép­zelni, hogy például az Egyesült Álla­mok bármely egyetemén az ifjúság­nak van akkora ,autonóm joga’, hogy államellenes röplapokat készít­senek, vagy nagy szakértelemmel konzervált fegyvereket rejtegesse­nek? Mit gondol, vajon mit tenne hasonló esetben az ú. n. ,Amerika-ellenes Tevékeny­séget Vizsgáló Bizottság’ és rendőr­ség ugyanott egy hasonló helyzet­ben?« Egy pillanatig sam vonjuk két­ségbe, hogy az egyetemi ifjúság be­csületes része (és ez a nagy többség) jóhiszeműen vett részt az októberi eseményekben. De kérdezzük, kinek a rendjét segítették? Minden jószán­dékuk ellenére is, az ellenforrada­lomét — a proletárh-atalommal szem­ben! De tudunk az egyetemi ifjúság egy részétől kiinduló ellenforradalmi tevékenységről is, amikor is sztráj­kot, tüntetést szerveztek. Vagy ami­kor a vidéket járták azzal a céllal, hogy a »munkástanácsokból« eltávo­lítsák a kommunistákat. Ma már mindezekét inkább szegyein! kellene; mintsem dicsekedni vele — a marx­ista—leninista képzettségre oly szíve­sen hivatkozó egyetemi barátaim! Meg aztán, amikor a ti kezetekben volt a fegyver, bántódás nélkül lehe­tett széttaposni, meglincsélbi a kom­munistákat, haladó gondolkodású embereket, ugyanakkor a betörők és gyilkosok »hősöknek« számítottak. Ennek a »zavarnak« egyébként nem ti, hanem a magyar nép segítségére siető szovjet csapatok vetettek vé­get. Ezt is illik tudni, barátaim! Volt-e ok arra, hogy lőjj etek a beké-, sen vonuló szovjet csapatokra? Miért lőttetek? Erre feleljetek nekünk! Vagy talán a ti »akciótok« akkor ugyanazt a rendfenntartó szerepet és célt szolgálta, amelyre hivatkoztok? S ki lett volna a felelős, ha akkor a jogos bosszú és nem az emberies­ség kerekedik félül a harcosokban,- ott, a másik oldalon? Holdi elvtárs a karhatalmástákről azt írja, hogy »... való igaz, hogy kemények voltak«. Való igaz. Ke­ménységünk nem velünk született hajlam. Megtanított és mégedzett bennünket a számúnkra igen keserű múlt, az élet, az ellenforradalom. Köztünk nincsenek se tőkések, se földbirtokosok. A mi tenyerünk_ kér­ges, munkában tört kéz. ^ S bizony közülünk sokan járnak már az ötö­dik évtized körül. Olyan emberek vannak itt, akik a munkapad mellől jöttek, hogy életük árán is megvéd­jék a nép hatalmát, fegyvert fogtak népünk, közte egyetemi ifjúságunk jobb jövőjéért. S ha »düh« fogott el bennünket, — egyetemi fiatalok és Holdi elvtárs —, az az apa haragja volt rossz úton járó fiával szemben. Mi nem azért vagyunk, barátaim, hogy erőnket és fegyvereinket fitog­tatva oktalanul rémisztgessük azo­kat, akiket védeni szent kötelességünk. És jól jegyezzék meg, a dolgozók Szájától elvont kenyéren nevek fia­talok, akik mélyén hallgatnak s kedvezményeikről, amelyben része­sülnek, hogy a munkásosztály a leg­teljesebb mértékben érvényre jut­tatja a proletárdiktatúrát. A legszé­lesebb demokrácia a becsületes dol­gozóknak, de a legkeményebb dikta­túra mindazoknak, akik a nép ha­talma ellen emelnek kezet. De ha mégis, talán emberi tévedésből való­ban ártatlant is ért bántódás, mi meg merjük mondani azt, hogy ez nekünk is nagyon fáj. legalább any- nyira, mint sok ártatlan elvtársaink gálád módon történt meggyilkolása és üldözése. Megfogadjuk: az elköve­tett hibákat (hiszen mi is húsból és vérből való emberek vagyunk, nem szentek), ki fogjuk javítani. De meg kell mondanom mindannyiunk nevé­ben, hogy ezután még határozottabb és félreérthetetlenebb választ fogunk adni mindenféle és fajta »heccre«. Minden tudatos, vagy tudatlan pro­vokációra. Szeretnék mért a cikk néhány ki­tételéhez megjegyzést tenni. »Az a piros zászló nem a szovjet zászló volt, ezt jól meg kell jegyezni és még sok mindent.« Ez igaz! De a szovjet zászlót meg lehet-e gyalázni, Holdi elvtárs? An­nak a népnek zászlaját, amely két­szer is fiáinak vére árán adta ne­künk a szabadságot1 és védte meg függetlenségünket? Szégyen, hogy ilyen sorok befeketítik a mi sajtónk la,omit! Továbbá »tragédiánk az, hogy ke­vesen és éppen Európa közepén va­gyunk ..., hogy a nemzeti egység, amit én magam is örömmel üdvözöl­tem októberben, majdnem széthul­lott, semmivé vált néhány politikai kalandor jóvoltából...« Ezt a földrajzilag determináltnak tartott tragédiát most nem vitatóm, csalt annyit röviden: vajón az egyip­tomi népnek az-e a tragédiája, hogy tőlünk és Európa közepétől jóval tá­volabb kelet és dél felé van a hazája, vágy talán egészen más? S milyen nemzeti egységről lehet ott szó, ahol a „magyarok” Ma­gyarokat lincselnek csak azért, mert ezek kommunisták. Mi kommunisták magyar hazafiaknak érezzük ma­gunkat és kiolthat atlanul lobog ben­nünk a szeretet lángja szccalisla hazánk és dolgozó népünk iránt. De ott van szivünkben a kioUhataTan pvülölet és megvetés azok iránt, akiknek e nemzet tragédiája való­ban köszönhető volt történelmünk egész során és köszönhető lenne ez­után is, ha erre lehetőség nyitna szá­mukra. Senki sem kívánhatja tőlünk, hogy Eszterházy gróf úr, vagy Mir.d- szenty bíboros neve egyformán kedves legyen nekünk Mező és Szik­lai elvtársak, vagy akármelyik mun­kás nevével. S végül még egyről, Holdi elv.árs. Azt is írja, hogy .Senki sem biztos a reggelben, estében, éjszakában...” Ez rosszindulatú rágalmazás, amelyet vissza kell utasítanunk. Ha az ellm- forrad aim árok, a nép ellenségei ret­tegnek. az jó; az azt jelenti, hogy a karhatalom híven teljesíti a nép iránti kötelességét. A becsületes em­berek soha sem lehettek a!yen biz­tosak éjszakájukban, a reggelben, estében, mint most! Mi éppen azon őrködünk, hogy ne ismétlődjön rheg 1956. október 23. — Jó léit volna, ha Holdi elvtárs arra ,.mert Volna vállalkozni”, hogy az ellenforradalmi terror ellen írjon cikkét. A Tizeshcnvéd karhatalmi zászló­alj 2. százada, az MSZMP vezető­sége és tagsága megbízásából: SÍK ISTVÁN szkv. Növekszik a KST-k betétállománya A KST-mozgalom évről-évre nagyobb népszerűségre tesz szert a dolgozók kö­rében. A mUltéVi események azonban megzavarták, akádáíyöztak a Kölcsönös. Segítő' Takarékpénztárak működését IS s ennek következtében számos KST átme­netileg szüneteltette a betétek gyűjtését. Az elmúlt hetekben országszerte nagy erővel indult meg a KST-k ujjászerve­ződése és a tagok egyre nagyobb össze­geket helyeznek el Kölcsönös Segítő Ta- karékDénztáraikban. Jelenleg már mint­egy 460 Kölcsönös Segítő Takarékpénztár működik országszerte, melyeknek 40 ezer tagja közel 5 millió forint betét­megtakarítással rendelkezik.. A KST ta­gok január hónapban 909 ezer forint kölcsönt vették fel a közös betétállo­mányból. Megyénkben jelenleg 17 folytat­ja tevékenységét, 2000 taggal, s mintegy 140 ezer forint a KST betétállománya. A közeljövőben ismét több KST kezdi meg működését. Állok a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán. — Gondolkozom; emlé­keimben lapozgatok. Kilenc évet töltöttem itt. A múlt év augusztu­sában kezembe nyomták munka- könyvemet — utravalóul sok sze­rencsét kívántak — és örökre be­csukódott mögöttem az egyetem kapuja. „Kész embernek” nyilvá­nítottak, aki képes megállni a mar ga lábán. S megkezdtem pályafu­tásomat az élet előttem még isme­retlen országútján... És most itt állok, nézem a várost, megcsúfolt emléktárát itt töltött éveimnek, if­júságomnak. Ném, ezt nem hittem volna! Visszaeralékszem arra a napra, amikor a poznani esemé­nyeket vitattuk meg az egyetem egyik félreeső szobájában. E&y-két nagyszájú rázta a „rongyot”, fe-' nyegetődzött és a magyár Póznán eljövetelét jósolgatta. Kibékíthe­tetlen ellentétekről szavalták, bél­háborúról, mely a „hadszíntérre” viszi a tárgyalóasztalnál meg nem oldható problémákat. Nékem más volt a véleményem. Bíztam á ma­gyar nép józanságában, nem fog­ja engedni, hogy - népellenes mul- tatakarók tűzre dobják tizenegy- éves eredményeinkét, melyeket történelmileg és társadalmilag egyaránt hitélesített ’az idő. Á nagyszájúnknak lett volna igazuk? Valóban kibékíthetetlen éllentétek terhelték a szocializmus magyar­országi építését?. De azok, akik baltát ragadtak, hogy lenyeseges­sék a fa vadhajtásait, elvakult dü­hükben, vagy ép ien ellenséges szándékból, a fa törzsének estek. Jól sikerült az első szabad pártnap. A szénosztályozó dolgozói közül úgy kétszázötvenen jöttek él, fizikai és műszaki dolgozók, hagy meghall­gassák a rticgyei páríbízottság kül­döttjének beszámolóját. Budai elvtárs rövid bevezetője után Kovács Miklós elvtárs, köz­ponti előadó ismertette az ck'óbsri eseményeket, annak előzményeit, levonva a következtetéseket és megszabta a feladatot. Beszéli ar­ról, hogy az októberi ellen forrada­lom hogyan áll összefüggésben a nemzetközi imperializmus akna­munkájává!, amelyet a népi de­mokratikus országok ellen folytat. Szóba került a vörös cállag és a vö­rös zászló is. — Az ellen torrád’l- márok igyekeztek féiremavycrázri a nemzétközi munkásmozgalomnak e két szimbólumát, — -mondotta. Az értékes előadást a jelenlévők nagy érdeklődéssel hallgatták és Állok és nézem a várost. Szív­fájlaló kép. Amikor hat hónappal ezelőtt elmentem innen, a Nerv York-palota tőr nyár ól szedték le­felé az állványokat, befejezték a háború alatt tönkrement épület renoválását, most a torony meg nt rom, csonkán fehéflik, mint tört kar kilátszó csontjai. A divatcsar­nok helyén tégla- és vasgerenda- halmaz. A nép megint előszedheti erszényét, fizethet azért, mert nem volt elég éber és engedte, hogy po­litikai kalandorók, lepénzelt és fi­zetetten ügynökök felborítsák a rendet, romboljanak, uszítsanak, gyilkoljanak, vagy megtévesztet- tekkel, másókkal gyilkoltassanak. Magyarország népi demokratikus jellege nemcsak a joggyakorlat te­rületére vonatkozik, itt minden a nép kezemunkájával születik, minden abnormális társadalmi megmozdulásnak vég?ő soron a nép látja kárát. — Budapest tönk­retett házait nekünk kell felépí­teni. Ellátogattam az egyetemre is. Dolgom volt ott. Azzal fogadtak, hogy helyreállt a rend, a diákok szorgalmasan tanulnak. Beszélget­tem egyetemistákkal, barátokkal. — Te is harcoltál? — fordultam az egyik szemüveges fiúhoz. — Ugyan, hogy képzeled?! Én nem vagyok ellenforraddlmár... — Hangja sértően gúnyoros volt. Le­nyeltem mérgemet és voltam bátor tovább faggatózni. — Milyen programmal indultál verekedni? e- Hagyd a fenébe! Hát valóban A pártnap alkalmával egy közös nyilatkozat is született, amely a miskolci egyetemistáknak lett cí­mezve. Kedves Egyetemi Ifjak! Mi, a berentei szénozlá’yezó dolgozói csatlakozunk a diósgyőri martinászok hozzátok intézett fel­hívásához. ^i, akik mégíéleákezte- tek árról, hogy a munkásosztály és a parasztság gyermekei vagytok, engedtetek az ellenfórradálmi pro­pagandának és meggyaláztátok a nemzetközi münkásöszíáTy szimbó­lumát. Ezt a magunk részéről min­denkor elitéijiik és megvédjük vö­rös zászlónkat. Arra kérünk benneteket, hogy mindenkor tisztelettel tekingetek a vörös zászlóra és szorgalmasan, tanuljátok, hógv méltó vezetői le­hessetek társad almunknak, szocia­lizmust építő munkánknak. H. B. nem hiszel nekem? Amikor kitört ez a forradalomnak nevezett valami, megkérdeztem égy újság­író szakost: mit akartok? Szabad* ságot! — kiáltotta nagyképűen. Éogtam magam és hazamentem. Akár hiszed, akár nem: átaludtam a „forradalmat”. Azt kérded, volt-e itt program? Volt, de csak addig, amig nem nyúltak fegyverhez. Az a tragédiánk, hőgy nem értettünk követeléseink kivitelezéséhez. Szó- cializmust akartunk és akarünk --> legalább is a többség hzt akarta —* követeléseinket azonban, mivel békés jellegűek voltak, csak bé­kés utón érhettük vólna el. Mi csak „stiláris” változtatást kíván­tunk a szocializmus 11 éve íródó regényén, eszmei mondanivalójá­val, tehát a lényeggel egyetértet­tünk. De amikor megdördtíltek ä fegyverek, a mi békés prögraltíúii- kát tűzre vetették és jöttek a múlt dicső szálláscsinálói. A diákok mögött felsorakozott az ellenforra- dalom, és néhány nap múlva az Ut­cákon díszbe öltözött csendőrök, horthysta katonatisztek, sőt, amint hallottam, SS-legények is grasszál* hattak... És... és... most az egyetemis- ták lelkében nagy a zűrzavar, de már megindult a tisztulási folya­mat, tanulnák és nem akarnak többé háborút... Ezt láttam, hallottam Budapest ten, az újra befáslizott, építő áll* yányokkal tarkított városban. Még itt-ott sebes a mi gyönyörű főváron sunk, de erős a mi népünk, s hely* reállítja és szebb lesz, mint vnlahg. G. M. Mély fájdalommal tudatom mindazokkal, akik szerették és ismerték, hogy drága jó szerető férjem, édesapa, nagyapa, testvér, sógor és jó barát DEZSÖFFY BÉLA ny. MÁV felügyelő 69 éves korában elhunyt. Temetése csütörtök délután fél 3 órakor lesz a Mind­szenti temető kápolnájából; A gyászoló család. bbüiNW mmmmgmmmammamaBaamam mornnHi kifejezték tetszésnyilvánításukat. GONDOLATOK A SZÍNJÁTSZÓ MOZGALOMRÓL AZ ELMÚLT években népünk nevelésében nagy szerépet játszóit a tömegeket átfogó színjátszó mozgalom. Szerepéitek fontosságát az eredmények igazolják. Ma már a tömegek értékelik, elismerik, hogy szükség van az olyan kulturális egyesülésékre, mint a színjátszó csoportok. Az egyes csoportok, amelyek a felszabadulás kezdete óta működnek, vagy alakultak újjá, ma már ott tartanak, hogy megfelelő szakmai irá-. nyitással a munkás színjátszás legmagasabb fokát is,el tudják érni. Egyre inkább előtérbe kerül már az a jelszó: vagy jót, vagy sem* mit! Eltűntek a művészi igényt mellőző olcsó, önmutogatásnak nevez- hető »kabaré-estek«. A színjátszó mozgalomnak vannak negatív vonásai is, amit ki kell küszöbölni. Ilyen a sztárkodás és az hogy egyes csoportok erejüket meg- haladó feladatokra vállalkoztak. Egyik-másik színjátszó csoport a mis- kolci Nemzeti Színház »Csárdáékirálynő« előadását látva, elhatározta, hogy előadja ezt a darabot, vágy hasonlót, anélkül, hogy erre ereje lett volna. Gyakran előfordult, hogy egyik-másik »lelkes« ember pusztán azért kardoskodott a csoport erejét meghaladó előadások megtartásáértf hogy sajátmügának anydgi hasznot, előnyt biztosítson. A MAGAM részéről pártolom azt a felfogást, hogy ha egy cso­port művészileg és technikaikig meg tudja oldani, amit egy hátómfeU vonásos darab megkíván, bátran játssza. De csak ákkór, ha jól is tudja játszani. Ellenkező esetben Örökre tönkreteszi a nézők és a szereplők előtt is az előadott mű szépségét, s elsikkasztja a mű tartalmi, társa- datmi mondanivalóját. A színjátszó csoportok fejlődésében következetesnek kell lenni, s állandóan magasabb eredmények elérésére törekedni. Először egpfelvoná* sósokban kell félntérrii a szereplők képességéit. Meg kell szerezni a szín- játszás tekintélyét elsősorban azzal, hogy nagyobb művészi követelményt támasztó darabokét csak alapos próbák után és kicsiszoltan adjunk elő és jól kiválasztott, rátermett szereplőkkel. Olyan darabokat kell kivá■* lasztani, amelyek megfelelnek a közönség ízlésének, helyi körülménye* inknek, s amellyel nevelni és szórakoztatni tudjuk közönségünket. Tch nitsúk még színjátszóinkat a szép magyar beszédre, az előadóművészét legszebb vállfájára a szavalás művészetére. Szeressük ezt a munkát. Csi■* náljuk szívből, legyen benne örömünk, odaadásunk, meg fogja hálálni a közönség. Tegyük lehetővé a csoportok előtt, hogy minél gyorsabbant színvonalasabban előadott művekkel szerepelhessenek, hogy kivívhassuk a közönség elismerését. A MUNKÁSSZÍN JÁTSZÓK fizetése nem más, mint a közönség hálás tapsa. Kérjük a nézőket, ezt adják meg a szereplőknek, ha meg­érdemlik. Igen jó lenne, ha felsőbb szervek nagyobb figyelmet fordíta-» nJáriak a színjátszó csoportok munkájára és megjutalmaznák azokat, akik megérdemlik. Az elismerés, az értékelés nagy lendületet ad a további munkához. SZÉP ,LÁSZLÓ LKM színjátszó stúdió vezetője Budapesten jártam...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom