Észak-Magyarország, 1957. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1957-02-03 / 28. szám

Ti * ttEranaraiGftftu« 5 MŰVÉSZET Vá zla tkonyvből QL EHEZ ejsza ka r ÜGY FÉNYLIK a hó, mint egy ’ végtelen nagy tükör. A sápadt hold I is bele-beletek int. Csontfagyasztó I hideg uralja a vidéket. Az útszéli ! fák is dermed ten tartják ágaikon i a keményre fagyott havat; A sík ' rónán meg-megugrik a szel, itt-ott ; úgy megkavarja a havat, mintha t ezer ördög járná vitustáncát. I Éjfél. | A kis falusi házakban most a ■ csönd az úr, kialudtak a pislákoló ! ablakszemek, itt-ott egy kutya vo­nít, vagy egy megkésett éjszakai vándor siet hazafelé. Pihennek a munkában elfáradt emberek, csak a falu északi csücskében meghúzó­dó kis parasztházíban pislákol a , mécses. ! Az ágyban hároméves fiúcska küzködik a lázzal, amely égőpiros rózsákat festett az arcára. Egy pil­lanatra hol megpihen, hol meg nyugtalanul forgolódik. Melle gyor­san, szaggatottan zihál, kicserepe- sedett ajka, forró lehelete meg­csapja édesanyja arcát, aki föléje hajolva simogatja, babusgatja az egyetlen kincset, a betegségtől ma­gatehetetlen gyermeket. — Csak jönne már az ember, — sóhajt nagyot és kifelé fülel az ud­varra. De onnan semmi zaj, hacsak a szél zöreje nem hallik. Ebben a pillanatban kondul meg az öreg templom órája, — az érces hang elnyúlik a falu felett és beköszönt az éber ház ablakán. — Egy óra, — suttogja a kínnal teli éjszakába az édesanya. Vala­I honnan messziről autózúgás ér el a házig, a szomszédban a nagy ko­mondor vakkant egyet, aztán újra csönd. A percek csigalassúsággal csoszognak ..; De nehéz éjszaka! A beteg mintha megnyugodott volna. A fal felé fordulva párnába fúrt fejjel, jobbkezét feje alá téve lihegve alszik. Édesanyja nem moz­dul mellőle, de az álom igencsak kerülgeti. Küzködik, küzd vele, de a fáradság követeli a magáét, a pi­henést. Végül szemét ólomsúllyal zárja le a jótékony álom. Még egy félórát sem pihent így, amikor nyílik az ajtó. A hideg lég­huzat egy pillanatra beoson a jól- f ütött szobába, megborzongatja az alvókat és elvész a melegben. — Ki az?! — ocsúdik fel hirte­len az asszony a szend ergésből, s kérdőn néz férjére. Az leveri csizmájáról a havat, a lóca karfájára helyezi a kabátot és a kucsmát, majd kurtán felel: — Jön ... ODALÉP az ágyhoz, egy villa­násnyira félrehúzza a dunyhát, megsimogatja a gyermek homlokát. Kezétől, amit átjárt a metsző hi­deg, a kicsi összerezzen, megmoz­dul, de nem ébred fel. — Hajnalra talán itt lesz, — szá- ' molgatja az időt az ember. — Hi­deg van, kegyetlen hideg, előbb nem is érhet. — S addig?!..; — rémül el még a gondolattól is az asszony, ha ad­dig ... Nem meri folytatni a meg­kezdett mondatot, hiszen még gon­dolatban is borzalmas a halál. Ke­zeit tördeli, szemére könny gyűlik, viaskodik a sírással, de fél, hogy felébreszti a beteget. S az idő ólomlábakon jár. Mily nehéz kivárni a segítséget! Pedig már az orvos elindult, útban van. Az orvost váratlanul érte a tele­fon. Barátai, ismerősei körében, éppen születésnapját ünnepelték. Egy pillanatra elborult, de csak egy pillanatra. Az orvosi hivatás- tudat erősebb benne minden más köteléknél, kötelezettségnél. Tás­kájába gyorsan belerakja műsze­reit, magára kapja a prémkabátot és így nyit be a vendégekhez útrakészen. Azok elhülve néznek rá, de megértik. S ő útnak indul. Az utca kihalt, még a lámpák se égnek, csak a sápadt hold fénye mutat utat. Ahogy kiér a faluból, az egyre erősödő szél úgy nekíakaszkodik, mintha elakamá söpörni a kemény­re fagyott útról. De hiába. Az or­vos birkózik vele, bármilyen nehéz is. Csak lassan halad. Az út síkos, meg-megcsúszik, de talpon marad. Tán egy órát is gyalogolt már, mégis alig jutott valamivel többre, mint a félút. És minél messzebbre távolodik az otthontól, annál job­ban járja át a szél, amely a nad­rágszáron, a kabátujj alatt, a gal­lér mögött keres utat magának. Egyszer már járt itt, ebben a nyolc kilométerre fekvő községben. Ismeri az utat. Ha a rendes úton megy, félóra, de ha5M S gondol egyet; A derengő hajnalban már kiraj­zolódnak a falu körvonalai, — ne­kivág toronyiránt. A fagyos hó könnyen bírja az emberi terhet, éppúgy mint az út. — Sietni, sietni, — dobol az agyá­ban. Valami belső tűz hajtja fáradt lábait, érzi, hogy súlyos betegről, talán halálos betegről van szó. Ez köti le minden gondolatát, hiszen aki hívta, oly kétségbeesetten, csaknem sírva kérte: — Jöjjön, jöjjön, nagybeteg a gyerek! ALIG ÉR A FALU bejáratához, a szélső ház kerítése mögül egy ember toppan eléje. Egy pillanatra megáll, nem mozdul. Amaz sem. Egy ideig némán nézik egymást, majd a számára még idegen meg­szólal: — A doktor úr?! Emez bólint. S anélkül, hogy több szót váltanának, együtt tapos­sák az utat tovább. A gyermek mozdulatlanul fek­szik. Néha-néha felnyög, panaszo­san felsír, arca olyan, mint a pi­pacs, szemei lázban égnek, alig pi- heg már. Édesanyja ágya szélén ülve, könnytelen szemmel sír, ma­gában zokog, vállát meg-megrázza a fájdalom, a szívettépő bánat. S mire újra eljön az este, a kü­szöbön álló vész, a bénító fájdalom feloldódik. A GYERMEK nyugodtan fek­szik, egy-egy kedves, becéző szóra el is mosolyodik, ami most a leg­nagyobb boldogságot jelenti e ház­ban, a családban. Tóth Ferenc Ő — és az anarchia Hatalmas űr lett az anarchia, s az Ö kezébe is fegyvert dobott, —- Öld meg! " Súgták fülébe, s ö mellnek szegese a halált. Hogy miért? Nem tudta. Szája habzott, s tajtékozva mondta; meghalsz! Ám a történelem őt s a fegyvert félredobta. Ö menekült, s kezét könyörögve nyújtotta. Ne bánts! suttogta. Apa vagyokI Lám, igen. Gyilkolni tudna, eszébe nem jutna más is apa. Ott is éhes száj vár kenyeret..; Csak akkor döbben rá, ha többen vannak szembe vele; valahol éltét elrontotta. Ha, ha, ha Lám, hogy vigyorog ezen a fura, * buta, gyilkos anarchia. CSORBA BARNA Vati József: Illusztráció. TELEFON (»HALLÓ, ITT GABRIELLA« Parány, bakelit háza Különös és furcsa titok, Életnek zsibongó láza, Mit melletted elsuttogok, vagy elharsogok. CÍMŰ FILM MARGÓJÁRA) Elcsodállak tán’ tűnődve, Semmibe nézve, — csendesén. Vajh’, a másik különb-e S hová szállt hangod kedvesem? mondd nekem. Réthly Gyula I A 12 TALÁLATRÓL ? e#v új magyar filmről A filmkritikusok túlnyomó több­sége azzal az igénnyel lép fel, hogy a maga észrevételeit általános ér­vényűvé ütve, mások véleményét befolyásolja, azaz: mindenki úgy lásson egy filmét, ahogyan ő látta. Jómagam is ezek közé tartozom, annál is inkább, mert úgy érzem, hogy mozilátogató közönségünk egyrésze félreértette a Mese a 12 találatról című új magyar film mondanivalóját — és végignevette az előadást. Bántott a dolog. Elha­tároztam — elmondom a filmről alkotott véleményemet, hátha ész­revételeimmel gondolkodóba ejtem,' vagy jobb belátásra tudom bírni azokat, akik csak nevetni tudtak rajta. Amit, vagy akit kinevetünk', nem tartjuk magunkhoz méltónak, s miközben gurulunk a kacagástól, lelkünk megtisztul a kinevetett emberi tulajdonságoktól. Ez az axióma látszólag ellentmond előb­bi kijelentésemnek. Itt a nevetést, mint tisztítótüzet emlegetem, mely kiégeti a lélek és az élet szennye­sét. De a Mese a 12 találatról ró­lunk szól, nagyon is közeli tegna­punkról, szereplésünkről, kicsi­nyességünkről — és egy hibákkal teletűzdelt korról. A film tükröt tart elénk, melyben önmagunkra ismerhetünk — görbe a kép, amit látunk, de mégis csak mi vagyunk. Keserves dolog önmagunkon ne­vetni, de muszáj, a film könyör­telenül tárgyilagos, napfényre emeli a kort és benne a karika­túrává torzult emberi figurákat. Ez a film egy letűnt kor ostoba­ságait, hibáit kacagtatja ki velünk. A végén elpuffantott optimizmus is hamis, mert a mesekeret torz öt­leteire épül és nem a reális, élet- bőífakadó reménykedés-felé egyen­geti az utat, A négy totózó boldo­gulását csak egy 12 találat segít­heti elő. S nyernek! S megmozdul a társadalom bürokratikus gépe­zete — kerekeit az Önzés, a ha-, szonvágy olajozza. A szerencsétlen kis történelemtanár a ráváró száz­ezer forinttól bátorságot kap, meg­kéri imádottja kezét; az Szakor­vosnak egyből rendbehozzák tönk­rement lakását — s a pincér? az pórul.jár, de a mesés heppyend for­dít egyet a sorsán. Merész kriti­kája révén ő lesz az étterem veze­tője. »De mindez mese« ;— mondja kiábrándító éllel a bemondó — ne­künk, a nevetőknek azonban más a véleményünk, már nemcsak hi­szünk a változásban — naponként tapasztaljuk. Más lesz a világ, olyan, amilyennek szeretnénk — s nem kell többé kinevetnünk ön­magunkat . . ; Gulyás Mihály M-E L E T. F IA I ELSZABADULT a föld és a po­kol minden szörnyűsége. Ömlött c vér, úgy hullt az ember, mint a kéve. Az utakon, tereken, a házak­ban véres fejjel feküdtek a sebesül­tek, halottak. Aki tehette a föld alá menekült, hogy mentse életét. Véres, mindent elsöprő orkán száguldott a városok, falvak, tanyák fölött. Az embevek elvesztették hi­tüket, bizalmukat. Ezer és ezer élet összeomlott. Apa harcolt a fia ellen, nem volt könyörület. Az arcok meg­merevedtek, gyanú, félelem, őrület és gyilkolást láz vert tanyán a hideg szivekben. Kegyetlen harc pusztított min­denfelé. KÉT ESZME: az igazság, az élet és szépség, meg a hazugság és halál katonái vívták sorsdöntő csatájukat. Kié legyen az élet, a hatalom, ezért verekedtek elszántan a bátor harcosok. Az igazság és a hazugság katonái egyaránt keményen szorí­tották a fegyvert. Hálál pusztított- mindenfelé. A hazugság és halál katonái ezt kiáltozták: — Iffi életet adunk! És sokan, akik féltek a haláltól hittak a halál katonáinak, s fegy- vtrrel kezükben harcoltak az élet emui. Dúlt a harc. összekeveredtek az eszmék, a szent és tiszta célok, hitek, vágyak, a szép és a nemes, a finom és a durva, a szenny, a tisztaság, az okos és a buta szó, minden összekeveredett. AZ IGAZSÁG, az élet és szép­ség katonái ezt kiáltották: — Mi akarjuk az igazi életet. Ne higyjetek a hazugság katonáinakí A hazugság katonái minden szóra fegyverrel válaszoltak. Gyűlölték az életet, az élet minden harcosát, min­denkit felelőssé tettek, aki egykor az életet hirdette. Észak és dél, kelet és nyugat, az ócska föld minden lakója izgatottan várta a harc kimenetelét. —• Mi örök életet adunk! — üvöl­töttek a halál véres lovagjai. A tömeg éljenzett, hitt a halálban. A halál pedig szedte. áldozatait. Ezer és ezer ember az élet jelsza­vával felvonult az élet ellen. Sokan nem tudták, hogy mit cselekszenek, azt hitték a halál adja az életet. SZÍVBEN és agyban, a vérben és a gondolatban harc dúlt, az em­berek azt kérdezték önmaguktól: — Ki vagyok én? — Mit akarok én? — Nem vagyok én az élet ellen­sége? Ki adhatott volna választ ezekre a nagy kérdésekre? Nem volt idő! Dúlt a harc és ömlött a vér. Sokan csalódtak az életben, mert nem egy­szer az élet is halált osztott, nem egy embei't sírba temetett a for­rongó élet önkényeskedése. Már-már úgy látszott, hogy az élet és igazság katonái csatát veszí­tenek. Már úgy tűnt, mintha a ha­lál lenne hatalmon, amikor az egyik ütközetben az igazság és az élet három katonája fogságba esett. Szörnyű halál, kínzás és talán meg­csonkítás várt rájuk. ,, De nem! Sötét pincébe dobták őket, bűzlő halottak, sebesültek közé. Ott ismerték fel barátaikat, az igazság sok hű harcosát. Ez lesz az ő sorsuk is. A halál nem kegyel­mez! Nem! Soha! Ültek szótlanul és várták a halált. ODAKINT fegyver ropogott, há­zak omlottak össze, folyt a vér. A temetésre sem volt idő. Ültek a nyirkos pinceföldön és nem tudták, ki lesz a győztes. A pince-börtön ajtaja hirtelen ki­csapódott. A hazugság gyilkos kato­nái a foglyokat keresték. Az egyik ezt suttogta: — Ha megtagadjátok eszméteket, ha fegyvert fogtok az élet ellen, szabadok lesztek! — Ha eláruljátok barátaitokat, apáitokat és testvéreiteket, akko'r megkegyelmezünk! Ha nem!... halál!... Gondolkodjatok!... — or­dította a másik. Az igazság harcosai egymás te­kintetét keresték. Az egyik, a leg­idősebb ezt válaszolta: — Én inkább meghalok. A másik: — Én ... megtagadom az elvemet! A harmadik: — Én is megtagadom, élni aka­rok! — Gyáva árulók! — kiáltotta az eszme hű harcosa, s ebben a pilla­natban golyó fúródott szívébe. — Ti ketten szabadok vagytok! — ítélkezett a hálál egyik katonája és kinyitotta a börtön ajtaját. Az igazság és az élet rendíthetet­len harcosai ezekben a percekben hatahnas csapást mértek a halál csapataira. Az élet katonái barátaik megmen­tésére siettek. r— Elvesztünk! — kiáltották két­ségbeesetten a halál lovagjai és ELKESEREDETT küzdelem kez­dődött. Az igazság katonái feltartóz­tathatatlanul rohantak előre. Már- már elérték a pincebörtön ajtaját. — MENEKÜLJÜNK — könyör- gött ijedten az egyik áruló. — Nem! Ti nem menekülhettek! — ordították a halál katonái. — De hiszen megtagadtuk elvein­ket, élni akarunk — A halál lovagjai gúnyos nevetés közben kilőtték fegyvereiket. Az egyik áruló holtan zuhant a földre. A másik megmenekült. Az igaz­ság harcosai véres és nehéz küzde­lemben az utolsó pillanatban meg­mentették. Megölelték, kezetszorftottak vele mint egy hőssel, mint az igazság hű harcosával, aki egy velük, hű az eszméhez, az élethez. Fegyvert adtak a kezébe és cso­dálták rettenthetetlen bátorságát, ö pedig így szónokolt: — Barátaim, köszönöm, nektek! Én... hű maradtam az igazság és szépség, az -élet győzedelmes eszmé­jéhez. Hű maradtam és ... hű mara­dok ... halálomig . -. Beszélt, beszélt és mindenki őt csodálta. ÖT ÜNNEPELTÉK a barátok, is­merősök, az igazság igazán hű ka­tonái ... Ünnepelték és hittek neki. * SZEGEDI LÁSZLÓ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom