Észak-Magyarország, 1957. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1957-01-06 / 4. szám

Vasárnap, 1957. január 6.

CSZASSTAGYAftCn&ZAO

5

ÁLLIC merültem • medencébe. Arcom, elöl egy remete higgadtságánál sepertem el a már lemosott testek pókhálóvá gyűrött piszkát és epidermiszét. Egy fej voltam a viz felett, gőztől rákvörösre főtt arc a közfürdők demokratizáló langyos vizében. Körülöttem, a medencében lógva, csapzott hajjal és átpárolt testtel, sovány és kövér emberek, szőkék vagy barnák? — inkább barnák, középeurópai habitusunk szokvány alakjában.

Minden olyan ismerős. Az arcokhoz oda tudnám rajzolni a ruhát, ahogy viselik, a modort, ahogy közlekednek egymás felé, életkörülményeiket és kultúrájukat. Kedvenc dalukra ráhibáznék, foglalkozásukat eltalálnám, politikai pártállásukat, vagy azt, hogy szeretik-e a főtt marhahúst tonnával, meg tudnám mondani.

A finom szennyel erezett viz, láthatatlan áramlással, hoz belőlük valamit, ami azért nem csak derma és testük váladéka, de életük tartalma. Érzem most, ebben a percben érzem a közös tövű affinitást, hogy nem csak szerveink egyazonságának munkája bennem a meglelt társak öröme, de sorsunk, kultúránk és történelmünk vitustánca a sorsközösség Dunamed encéj ének.

Lógunk a vízben, ernyedt testtel, jobbadán egyedül, de a medence posványában mégis társakká oldódva, egyfajta hypotaxiás szendergésben, ahogy Charcot professzor mondaná, mert van ebben a fürdőben valami kellemesen zsibbasztó zaj, amit a rossz akusztikájú terem halk beszédből és megloccsanó vízből kever és morajjá fokoz.

A fürdő távoli unokatestvére a török fürdőknek és oldalági rokona a Via Aelia meg Puteoli római fürdőinek; de abba a családba tartozik, és ez rang. S lám, példájukon pallérozott társadalmunk fürdők igényében dörzsöli le szennyét és elhalt felhámjait és a fürdők igényében ki is jelöli önmaga heluét. A kultúra vállalása. ez, egyfajta hősiesség, meri ízlése és hajlama ellenére döntött így.

A FÜRDŐBEN jön rá az ember, — meg keresztelőkön, vagy temetésen —de lakodalomban vagy röp- gyulésen soha —, hogy nem csak térben él és nem csak időben él, de arcok emlékében, népe sorsában, egy tájban vagy épületek metafizikai jelentésében is.

A szellemi pánik, mellyel már-már elfutottunk volna közösségünk relációi elől. feloldódik és megteremti az együvétartozás megszűkült, dé bensőségesen meleg medencéjét, a fürdőt.

A történelem korunkat mítoszok és új özönvízmondák igényével építi, de medencénk társadalmának átlagos testmagassága százhatvannégy centiméter és szellemével és lelkében ugyanúgy csinál otthont és gyereket, fülbevalót és edényt, ahogy a Nean- der völgyben vagy Cromagnonban, Jávában vagy Rhodéziában csináltuk.

A medence vize elmossa a különbséget, de könyörtelen biztonsággal

TÓTH LATOS

megmutatja a változatlan és változ- haiatlan embert. A hullámok lágy, lusta veréssel simogdtják mellemet és tarkómat a megbékélt gondolatokért. Olyan korban élünk, amikor a fogalmak nüánszai tragikus akkuszti- kát kapnak, mielőtt korunk kitermelte volna saját Diderotját és D’Alembertjét, hogy ezeket a fogalmakat a logika fegyelme alá szorítsák.

S ha így van, nem hősies-e ennek a medencének a társadalma, hogy tűri a falak és a kupola aklát, mindennapjait, hogy egy örült csorda rémületével nem keres kiutat érthetetlen sorsa törvényei alól? Vagy várja az új enciklopédisták eljövetelét, akik megmagyarázzák kora adottságait és a formába kalodázott fogalmak toprongyan érthetőbb lesz-e élete?

Vagy tud, sejt valamit a végzetből, a test, a szervek, a funkciók és életkötelességek reménytelen egyazonsá- gát, hogy ül higgadtan és a mosdás misztikus emberi aktusa nagy kultúrkörök véráramába sodorja s már a kultúrát is tűri? Végzet és veszély termelte ki a medence közösségét, hogy kritikus pillanatokban is él a víz igényével.

A VIZ folytonos, a gondolat folyamatossága ezer esetlegesség fügvénye, s hirtelen, megmagyarázhatatlan (asszociáció kapcsán, arra gondoltam, hogy egy hete éppen ebben az órában, egy fapados vagon rángásai közben, ültem, végzetesen egyedül az utasok között és egy utazó gőgjével

néztem a hasonló társadalmi összetételű utitársaimat, Ölemben Frobé- nius Auf dem Weg nach Atlantisza, és egy elsüllyedő földség mítoszával meg a gát betűk szeméremövével biztosítottam a magam területenkívüliségét.

S most ez a zsongó, kupolás, át költőt t római fürdő, a Medence, egy földség emberi karakterének ideográfiái összemarkolása, az egésszé súlyo- sult táj és nyelvterület, — mondjuk ki: a Haza szimbolikája lett bennem.

A hazafiság sizofrén tünet a pszichopatológiában és az áUa-pot lako- dalmian kivételes bennem; fürdővízben még sohasem voltam hazafi. De. régen hiszem, hogy egy nép több, mint antropológiai és szomatikus bélyegeinek összessége; egy nép azonos sorsmegélés, történe lem-vállalás és kultúra eredménye. Jónak éreztem magam, mint olyan ember, aki hibás agyú rokonát emelt fejjel végigvezeti a FÖ utcán. Kicsit Jézusnak, kicsit írónak és a medence társadalma fürdőit ez alatt.

Vásárcsarnoki helypénzszedők, buszsofőrök és áruházi tolvaj és vidéki adminisztrátor és kohász meg tervfelelős, békésen fürödtünk. A rozmár fejű öreg ezredes, aki sanyarú napjaiban ellovagolt feneke zsírpárnáit élte fel. A kocsikísérő, aki szomorúan nézegeti a mellére tetovált női nevet.. A szobafestő, akinek szemében már zavart csinált a sok mész, meg a rum. és ha dolgozik, a létra tetején öreg slágereket dalol, hamisan. A gépipari technikus, aki

szívesen veszi, ha mérnöknek tévesztik és sokszor kifejti, hogy külföldön a technikus is inzsenyör, csak kis i-vel, de beszédben persze, ez mindegy. Az elaggott ßroguista, aki reszkető szájjal mormolja Houbigant. Atkinson és Coty gyártmányainak nevét. S a medence közepén, két katonagyerek, sorlegény, viaskodott, nullás fejjel, egymással és a fiatalságukkal Ezek fiatalok voltak és erősek. Izmaik fonata átjátszott bőrük bársonyán és tgleszájjal tudtak még nevetni. ‘

JÓ VOLT nézni ezt a kergetőző ifjú kedvet, két fiatal állat kapcás- kodását. Testükön az izomtérkép összjátékát figyelhettük meg. Felemelték egymást, víz alá dobták, szembelocsolták, — mi meg figyeltük a medence szélén. Mozdulatukban a mi mozdulatlanságunk jóvátétele féktelenkedett, a meztelen hús játéka, a fűtészizom, deltaizom, bicepszek és hátizmok pompája.

És mindenki mosolygott, megbocsátó, jóleső mosolygással, mint akik együtt hancurozunk a hancurozókkal. akik társasági türelmünket fogták vallatóra. És íme jó lélekismer ók voltak, mert a medence-társak fénylő szemében markolászásaik tükrére leltek.

Béke volt, igen, ez a perc a béke, a szertartás és igény elegye, tisztálkodás és magatartás volt.

Akkor jött be a Púpos. A Rém. Vékony lábain ingva, óvatosan lépett a vízbe. Szörnyű púpjának terhe a

VIRRASZTÓ

Toppedt levélke csüggetegen, de reményt keresve gunnyad a fán. Kapaszkodom a lehetetlenbe elfagyott ágaidon. Hazám!

Nem megyék el sehová sem; —

örökre

minden erem ide húz, ide köt le!

KOVÁCS LAJOS

BERKES PÉTER:

cjqy, hŐAk&mőtk&'c

Nincs örömöd?

Kacagd ki magad! Ritikán kacaghatsz ilyen szamarait.

A SZÓLAM

Üres szólam. Üres? Méreggel tele! Gonoszul megcsal, mint a sózott hús, ha éhséged csillapítod vele sivatag közepén. Idézi a vizet, követeli is, de szomjhalállal fizet!

BODROG MIKLÓS

Rádióriporter barátommal egy élüzemaváláso-n. vettem részt a közelmúltban. Miután az ünnepi vacsorát szertartásosan és jó étvággyal végigettük, a vacsorához járó borban is végeztünk némi pusztítást, riporter barátom kézbevette hűséges mikrofonját és elindult a szórakozó dolgozók között, hogy néhány felvételt készítsen az ünnepi eseményről, megHM, EZ IS VALAMI!

kérdezze a dolgozókat, hogyan jutottak az él- üzem-színt.ig. s így tovább. ahogy az ilyen alkalmakkor szokásos.

A szórakozó dolgozók között közös ismerősünket fedeztük fel. aki már hosszú hónapok óta nem vett részt az üzem munkájában betegszabadsága miatt, de az ünnepségre ő is eljött.

— Megtréfáljuk —■ súgta hirtelen barátom — felkérjük, nyilatkozzon a rádió részére, miként segítette elő az élüzem cím elnyerését. Kíváncsi vagyok, mát tud mondani. Utána majd letöröljük a szalagot — s

már tartotta is a csillogó mikrofont meglepett ismerősünk szája elé.

Az csak egy pillanatig gondolkozott:

— Az élüzem cím elnyerését negative segítettem.

— Ezt nem értjük. Hogyan ?

— Ügy. hogy jelenlétemmel nem akadályoztam az él üzemfel tételei teljesítését.

— e — i —

bal lapockacsont felé torlódott, joöü oldalán mély üreget hagyva. A szegycsont elől kiállt, éles tarajként. Feje,

vékony nyakán, szomorún hánykó- dott lépteire. Hosszú karjairól nyúlt, vékony kezei bágyadtan seperték a lét.

Mindenki csak őt nézte. Ahogy áthaladt a medencén, megállóit az élet, lágy nevetni indult hang ijedt csuklásként bukott el a megmerevedő ajkon. A játszadozó janicsárok karjai ernyedten hulltak, s guzsos szorításuk, a játékos dupla-Nelson, értelmetlen szabadossággá szállott alá. A buszsofőr a szája szélét harapdátta,_ mert felesége gyereket várt, az ezredes az apokalips2isra gondob, egy régebbi Dürer-melszet nyomán, a szobafestő rémületében kevéske rumot büfögütt fel, a kocsikísérő eltakarta máiért a női nevet.

A SZÖRNY jött közénk, — ezt mindenki érezte. Valaki, aki az emberről alkotott fogalom fegyelme alól a torzó felé menekült, valaki, aki az ember diminutivuma lett, arányaiban és hangulatában. Valaki az embertelenség metafizikai ködjéből, az ősmondák és penészes falak babonáiból. Valami állati delejesség ült ránk. Meredten és libabőrösen fázlódtunk a jelenségre. A pillanatban volt valami tragikus és döbbenetünkben valami temetésesen szomorú.

A jelenség végre is ember. Férfi. Meglébóenó ágyékkötője a fanosodás teljességéről árulkodik, ujján jegygyűrű bizonyítja, hogy tartozik valahová. Asszonya van, aki számára ő a hím és a nászágy lepedőturkáló alkalma.

És végre is magyarázható, orvosilag, hogy kétszázharminchárom csont emberi törvénye termelt egy bizarr változatot, a szuvasodás, a gümőkór, vagy a sejtet felépítő anyagokban megbomlott, egyensúly produktuma. Felismerni rajta a kifózis, meg a lor- vms harmad}okát, sőt a totál skolió- zist.

De a jelenség nem csupán kortant és itt a medencében, döbbenetes hatásában. inkább pszichológiai. A jelenség döbbeneté nem a górcsők világában nyilvánvaló, de a gyakorolt hatásában. Nem a megroncsolt csontszöveteknek a szervek súlya alatti deformált sáp db an. a totál skoliózis alkatiam patológiájában van, de abban. hogy az arányokat, melyeket törvényekül és emberi igazságokul hiszünk, brutálisan elhagyja, pedig or ember és emberség medencében és ágyékkötővel, vagy otthon vagy vizán, munkában var bordélyban az arány megtartásában nyilvánvaló. A szörny áthúzott a medencénkén, mint eg'ii jajgatás: fellépett a lépcsőkön. ízületei a produkció megrázkódtatásától finoman remegtek és viaszos. tejfehér bőrén végigcsorogtak a rizcsenpek.

MI IS kiléptünk a medencéből, felöltöttük lepedőinket, s így kicsit, nagyon kicsit hasonlítottunk a rómaiakra. Kicsit.

De a szobafestő Cassius nem ismerte fel a buszsofőrben Brutuszt.

1956 október elején.

Apánk felsóhajt:

— Éhes vagyok!... Azt a keserves!...

E

s villámlik a levegő, amint a száját elhagyják a káromló szavak. Mi elbújtunk, mintha Sodorna és Gomora romlását várnánk, szegény anyánk szólni ser.-, mert már, csak szaporán pergő könnyeit mentve, kitévedt az ajtón.

Apánk sokáig meredt utána, talán gondolkozott, talán dühe rágta ösztövér testét, amelyben szinte visszhangzóit az éhség, szédelegve roskadt a vetett ágyba, mint egy magatehetetlen isten.

Nagy csend a szobában. Mintha jégbe fagyott volna az élet. Ekkor Feri bátyánk erőlködik az ágyból:

— Apuka... Én hoztam vissza egy darab kenyeret... Apánk nem szól, csak marja a párnát csontos ujjaival. — Tessék megenni... — kínálja Féri immár kezéből a kényeret.

Apánk felül az ágyban, rámered bátyánkra, hogy szémefehérje vakít. Fekete szeme úgy ugrál ezen a fényes égen, mint a kiéhezett tigris a ketrecben. Feri reszket a vékony ingben. Nyöszörgő sírás tartja a lelkét:

— Apuka...

Apánk most halkan felüvölt, ledobja fekete fejét az ágyra. Egy pillanatra nem tudjuk, ölni készül, vagy meghalni, de aztán görcsös zokogást hallunk a párnából: apánk sírt.

A levegő most árvízzé olvadt, s mindnyájan fuldokoltunk a könnytől. Apánk csak most tudott válaszolni:

— Köszönöm fiam... — Aztán újra előtörnek vemhes, nagy* köhnyei. Arcizma megmerevedik, ellenállna a gyengeségnek, de a belső erő sziszegve tör elő bajusza sűrű bokra alól. öklében gyúrja a kenyérdarabkát. Mert bizony, borzasztó dolog az, amikor egy apának inasfia ad kenyeret abból, amit az inségrobotban éppenhogv meghagyni tudott.

A

mikor anyánk visszatért, már szinte jólesett nek% hogy bennünket sírni lát, hogy szólni sem kell, hogy tenni sem kell, csak sírni ezzel a drága néppel; velünk, akik a sorsa voltunk.

Apánk egyszerre tántorogva féltámad az ágyból. Mert feltámadás volt, amint hörgő, néma daccal a lámpa elé állt, hogy eltakarta rólunk a fényt és olyan hatalmasnak éreztük, mint maga a setét.

— Pogány ott lakik még? — halljuk mélyreült hangját. — A törvénybíró? — ébred anyánk ijedten. — Ott. Miért?

— Akkor jó! — mondja apánk és készül kifelé.

— Mit akarsz Feri, az istenért.?!

Valánaennyién kibújtunk a dunna alól, csak Zoli «zu- susogott még mellettem melegen, idegesítőn. Apánk magára- kapta a kabátját és menekült ki az ajtón. Hiába tartóztatta anyánk görcsös, vonagló karokkal, kitépte magát a féltésből és ment dühösen, tarthatatlanul. Éreztük.

Az ajtó úgy zárult be utána, mint a halál után, ki megígérte, hogy visszatér, csak a szomszédba lépett át. hogy oda is beszéljen: Készüljetek, mert eljövök. A kopott, foltos ajtó úgy zárta el apát előlünk, mint elítéltet a börtönkapu.

— Mi lesz velünk, kedveseim? — zokog fel anyánk és csendes, szűkölő sírása kiszíjja bánatunk levét. Könnyünk sincs, gzáraz remegés feszül közöttünk, s borzongunk a várakozásban, mintha a halál kopogását lesnénk, ki eljön, mert immár kész vagyunk.

— Apátok ölni fog... — Iszonyodik anyánk. — Feri .. Vigyázz a többiekre ... Utánamegyek ...

— Anyuka!... Hová tetszik menni? — kérjük kórusban, elhaló hangon.

*— Pogányékhoz, a kerten át. .. Fel lármázom a falut, csak hogy ő ne vétkezhessen ... Megint elviszik apátokat... Mi lesz velünk, istenem!

Feri kiugrik az ágyból.

— Anyuka, én is elmegyek!

— Ne hagyjatok itt! — sírok én, a legkisebb. Erre a lobbi is szóra jut:

— Mi is megyünk. Megyünk mi is!... — És a kis család talprakél, csak Zoli alszik a dunna mélyén.

Anyánk hangjában méreg ül:

— Maradjatok!... Megjövök!

Vékony ruháját húzzuk, tépjük, s anyánk úgy érzi. élte az. melyet egyfelől a hitvesi féltés és hat gyermek tép másfelől.

— Anyuka ... Majd én kimegyek ... — szól Feri és magárahúzta ruháját, vállára veti anyánk nagykendőjét, s választ sem várva, kiugrik az ajtón.

Anyánkat szántuk. Szegény, ment volna menteni apát. de mi útjába álltunk, mi. akiknek engednie kellett, s most egy helyett im mindünkért. Nagyot sóhajtott, puhán leomolva a lóca végre, s csak annyit mondott:

— Nehéz veletek, istenem!

De ki tehet arról, hogy a szegénynek még a szeretet is teher, ha bűnre készül, hogy jóllakni tudjon?!

Ott kinn vacog az éj foga, ólmos csend rajzol a2 ablakra jégvirágokat.

Anyánk átölel négyünket. Érzem, karján remeg az ér. orcámon sejtem bőre melegét. Sokáig szorongtunk így egy- másbafogózva, mint csirkék az anyjuk szárnyai alatt, ha héja közeiét érzik.

"P gyszercsak apánk halk kacaja morog az ajtórésen át.

Anya ajtót nyit elé. Apánk furcsa nevetéssel Ferit tuszkolja maga előtt.

— Utánam lesett a betyár? — mondta és bosszús Recézéssel barackot, nyomott a fejére. — Kémkedik már az apja után!... 'te küldted? —■ fordult anyánk felé. Anya nem válaszolt, mert a meglepetés ajkára nyomta a szót. örült, hogy apa visszatért, de félt valamitől és apa arcában kutatott.

i u-i Apa, .IJriost a kemence felé oldal gntt és előttünk rejtve, kabatja alól a sarokba dugott valamit.

Anyánk látta a titkot, szeme révetegen tágranyillf s csak kíváncsi szemünket igyekezett lefedni, ne látnánk’ a szegyent, ami a sötét kemencepadkán most váratlanul fel- vi r nyögött.

Tyuk!... Jaj. tyuk! — kioltom én tapsikoló örömmel. — Húslevest eszünk!... Tyúkhúslevest! — És felejtek mindent. Azt is, hogy apa hazajött, azt is, hogy itt mindenki tel. sírni készül, s a felderengő, tyukleves íze belopja magát a nyelvek alá. s szorongó vággyal lesik, mi lesz a sorsunk: a tyúknak és nekem?

Anya könnyedén megütött a kíváncsiságomért, de csak annyira, hogy éppen simogatásnak ne vegyem a rovást, apa a tyúkot bünteti dühe lángjával, amiért hívatlanul áruló jelt adott magáról. A többiek öröm és kétség közölt tétováznak.

Honnét, apuka? — kérdi Feri. — Honnét hoztad?

Apa közbevág, szárazon, nyersen:

— Loptad: mondd csak ki bátran, fiam... Loptam én! Ha már láttátok.

— Loptad? — révül el anyánk a szóra. — Istenem, hát már itt vagyunk?

— Itt hát! — szól apánk és a hangja most felszabadult. melle kitágult, termete megnőtt, mintha óriás lenne. Megnyugodott az igazában, s most nyílt mellel, könnyülve várta bármi jöjjön!

Anyám sírva borul apánk mellére:

— Ferikém ... Kedves ... Nem szégyelled?

— Nem- lelkem! Nem! — válaszolt apánk messzené- zően, lázasan. — Ez már nem a mi bűnünk! A kisember már meghalt bennem akkor, mikor az ágyra estem. S hogy az én fiam kezembe adta ezt a maradék kenyérkét, ez adott erőt cselekedni. Lopni, ha mást nem adatott. Loptam, s az isten, ha megvet érte, álljon helyembe! Ha mást teszen, holtomig imádni fogom!

Anyánk megnyugodott. Hálásan bujt apa álla alá, oda, a frissen dobogó szív fölé.

— óh, hiszen ha nem ilyen lennél — suttogta lágyult szerelemmel —, dehogy bírnék én hat gyerekkel!...

Mint kisgyerekről, ha elszáll a láz, s arcán nyugalom üdvösül, úgy pihent meg a szegénységünk. A nagyobbak anyáékhak, én a tyúknak örültem, hogy végre eszem már tyúkot is!

M

ár mosolygott a hajnal is a fagyott ablak jégvirágain, amikor anyánk felserkent, hogy megkopőzza a tyúkot és megsüsse a Bűnt, hogy megetesse vele az Éhséget, amely ott fogant az ínség rongyain, mert hiszen ünnep van ma. nagy. mert eg5réves. hosszú kín alól apa hazatért. (1953.}