Észak-Magyarország, 1957. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1957-01-27 / 22. szám

TasÄrnati. tfíTL Jtwwftr Ff, 5 / M ÜVESZ ET s/ldyta, emteUinifvk­VÁZLATKÖNYVBŐL i^rt- «-* /*+ r*+ <“*♦ , ,-<r* ***♦ <'♦’ >-*♦ AKKOR INDULT csodálatosan ívelő költői pákájára, amikor az úri Hunnia a Millenium fényében für­dőit. Akkor — 1896-ban — tűnt fel Csokonai városában, Debrecenben, az izzó szemű, lobogó lelkű érettsé­gizett zilahi diák, aki jogász, újság­író, költő szeretett volna lenni egy­szerre. Két év múlva már nevet sze­rez a városban érdekes Írásaival, rendszeresen ír a Debreceni Hírlap­ban színházi kritikákat, glosszákat és első zsengés verseit, amelyek el­árulják a kiváló újságírót, de még alig sejtetik a későbbi költő-gé­niuszt, aki új utat vág a magyar iro­dalomban. írásaira felfigyel egy éles szemű nagyváradi újságíró, Pásztor Berta­lan, a Szabadság segédszerkesztője, felkutatja Debrecenben a fiatal Adyt, akinek újságírói fizetése im­máron 25, azaz huszonöt f ormira rúg. A századforduló már a „Pece- parti Páris” falai közt találja a kor eljövendő költőfejedelmét. Részese a váradi költők országos jelentőségű szellemi mozgalmának, de akkor már 1006-ban megjelent Uj versek című kötetét kézről-kézre^ adják Budapest és az ország haladó körei­ben, elsősorban az ifjúság között. Különös visszhangot ver az új, addig szokatlan hangú költő, aki így kér helyet irodalmunkban: »Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még ős magyar dal rival!, Szabad-e Dévénynél betörnöm Ü} időknek új dalaival?« KÉRDEZ. DE FELEL IS „Góg é; Ma-gőg fia”. Kérdező szava harci riadó is, mert tudja, hogy fel kell ráznia a százados álmokban ringató­zó magyarságot és rá kell nyitnia nemzete szemét a viharokat, rom- lást-bomlást rejtegető jövőre: amely nem oljran lesz, amilyennek, ami­lyen örök változhatatlannak hiszik az urak. Ö és harcostársai, a „holna­posok” a Monarchia dáridozó Ma­gyarországának rózsaszínködös vi­lága mögött már meglátják a kietlen magyar ugart, az ős buja földet, ahol csak dudva, muhar éktelenke­dik. »Lehajtok a szent humusig: E szűzi földön valami rág. Hej égignyúló giz-gazok, Hát nincsen itt virág A HOLNAP GARDÁJA hét ’ág­ból állt: Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Ernőd Ta­más, Juhász Gyula, Miklós Jutka. Antológiájuk felborzolta az irodal­mi közvéleményt és Várad azokban az időkben olyan szellemi rangra emelkedett, aminővel • némelyik vi­déki városunk csak a történelem előző századaiban dicsekedhetett. Ahogy nőtt minden újabb köteté­vel a viharokat előre jelző Ady nini­ADY A HALOTTASAGYON Heggel félkilenckor halt meg a költő, tíz óra felé már ott (Zilahy Lajos cikke 1919 január 29-én a Déli Hírlapban) járt a szociáldemokrata párt kül­döttsége és magának követelte a te­metés jogát. Aztán jött a Nyugat, majd a Pesti Napló és a Vörösmarty Akadémia, mindegyik temetni akarta Ady Endrét. Végre is a kormány döntött, azt mondta: ne bántsátok, ő a nemzet halottja. Már a délelőtt folyamán megin­dult halottaságyához a búcsújárás. Miniszterek és politikusok léptek a szobába. írók és költők állták körül az egyszerű vaságyat, aztán jöttek a rajzolók és festők, némán leültek az ágy mellé, térdükre fektették a váz­latkönyvet, halkan meghegyezték ce­ruzájukat és rajzolni kezdték a ha­lott Ady szép fekete fejét, ahogy a fehér párnákon fekszik. És jöttek a szobrászok is, maszkot csináltak ró­la, hogy arcának vonalait átadják az örökkévalóságnak. Kint az előszobá­ban idegen emberek tolongtak: látni akarták a halott költőt. Ismeretlen A tne-se UatUato-liúHS-á^a j MESE játékos üveggyöngy, esti megnyugvás, csendes ek«mclere- dt dés nappali vidámság és valami csodalatos bizakodás, az Erős­égben a Jóságban és a Szépségben. A mese jovo is; kiszínezett, Péteréi jövő amely édes titkaival korul ölel minden egészséges lelket. Mindig hódoltam a mesének. A tegnapi epizód után mely tiszte­lettel fejet hajtok a mese halhatatlansága elolt és leemelem a kalapom a mesélő kedvű szülők előtt. /■VI illanygyújtás után kopogtattam K U be Mészároséfchoz. Ujgyőrben. A néma, mozdulatlan ajtó előtt áll­tam egy darabig, s nyomogattam az apró. piros csengőgórobot. Kisvártatva vézna gyerekhang tör át az ajtón: — Apuka, anyuka nincs itthon; — Mikor jönnek haza? — Azt én nem is tudom. A szülőknek nemsokára haza kell érkezniö-k — gondoltam—. hiszen a gyereket nem hagyhatják sokáig egyedül. Várakoztam még egy kis ideig, aztán kopogtattam: — Nem tudnák kinyittani az ajtót? — De bizony tudnám .;; — Akkor ..; — Csak nem nyitom ki! Nem nyi­tom ki neked. Biztos te vagy a csú­nya, bozontos farkas ... — Farkas? Kát te ezt honnan ... — De igenis az vagy. Ne tagadd ... Reggel te akartad felfalni a kis- kanásztv ... _Ahá! Tehát az ismert mese fog- lalkoztatja a kislegény fantá­ziáját. Belementem a játékba. — Jó, kisfiú, csak kezeim dughas­sam be a meleg házikóba. Nagyon fázom..; — Hiába hízelegsz, nem engedlek be. Engem is felfalnál, mint Piros­kát, meg a kiskanászt. — De én nagyon fázom, csak úgy didergők. Ha nem engedsz be, meg­betegszem és el kell hozzám hívatni a csúnya doktor bácsit.-A Becsapsz... A kiskanászt is be­csaptad .. -. Pedig ő jószívű volt hoz- tód, szalonnával is megkínált, mégis #»I akartad falni. —- K-islegénv. én nem bántalak, még egy. kisujja! sem nyúlok hozzád. Engedj be, nagyon fázom. Csak a fejem dughassam bc;?§ A kisfiú valami kis széle félét ho­zott az ajtó elé és babrálni kezdte a tolóreteszt. Azt hitlem: ajtót nyit. De az apróság meggondolta magát: — Mégsem engedlek be, csúnya farkas. Ha fázik a füled, tegyél a fejedre bundássapkát. — Ne légy olyan szívtelen, lefagy az orrom ... — Kössél sálat rája.:: Az én fe­jemre is sálat kötnek, ha köhögök. P a mesék csodálatos tején ne­éJ" velkedett legény nem engedett be. Pedig ekkor már valóban dide­regtem az ajtó előtt... Párkány László 1 Tóth Imre: Vázlat (V ázlatkönyvbol) Feledi G-mla: Hegedülő fiú (Vázlatkönyvből) Csabai Kálm á n: M artinász. (vázlatkönyvből) Kovács Lajos: Újév reggelén Nem hódit tavalyi részegség, szárazság sem szikkasztja szám, főfájás sem gyötör, c vendég másGtt hált Szilveszter éjszakán. Nem vártam, nem Is késleltettem, nem glóriáztam, nem temettem, küldtem, fogadtam kétkedéssel: a múló s jövő éveket, ötvenhatot s ötvenhetet, — de új reménnyel! iJjév reggelén felriadtam, ~ a csengő vadul berregett, mint kit régen vártam, szaladtam hisz a csengetés úgy sürgetett. Gondoltam, — jő talán a testvér, — szebb ünnep lesz, szép ünnepeknél s a szeretet mily szemfüles. Nevem a listán kipipálta, és boldog újévet kívánt a . . . szemetes! a cpjkctájie Mi régen volt, nem más, mint gondolat, Száz színében ömlött szét a nyár, mély mely csapongva ide-oda szánnal akkor hevít, ha a vágyat oltja igen-nem között* évődő játék és az idő csöndes türelmével lepketánc a nyíló vadvirággal. a végső szót mégiscsak kimondta. Aztán, okos kéjéhes asszonyok mohó ajkuk szerénységbe rejtve. Simogató karjuk közé zuhant a mámorperccrt sóvárgó lepke. Lesz egy virág, amelyről nincs tovább, ö visz át a nyárból őszbe téged, akkor fogja elhullatni szirmát mikor szemed az örökbe téved. Sohasem fogom elfeledni ezt a képet: a falu szélén, hol zsuppfedelek hátát nyomta ormótlan, gólyafészkes kémény, ahol már sík határ terült el az úton túl s iszapos árok s még azon is túl: váltakozva krumpliföldek, kukoricások; piros őszi ég, délutáni hűvös csend, szürke, kósza felhők, nem is lehetett embert látni, alig libbentek meg a szellők; a poros út szalagja végén kuporgó, boltozatos égből egy kis pont vált ki: rakott szekér indult felém m messzeségből. Jött és nőtt. Közeledett lassan és a baktató lovak szőrén fényes csíkokat húzva babrált a tompa őszies verőfény. Nőtt és nőtt. Szikár sötét férfi tartotta a bakon a gyeplőt, mint a szobor. Már közel értek, szekér, ló, férfi, minden megnőtt REGÖS SÁNDOR: CIGÁNDI DÉLUTÁN s akkor láttam, hogy zöldes-sárga tengericsövek magas halmán ringatózik egy fehérkendős barna arcú erős parasztlány. Rábámultam. Rám nézett ő is nyugodt, hús, tiszta, szürke szemmel mosoly nélkül lemosolyogva, alig-kíváncsi tekintettel. És megzavart a pillantása, valamit megérintett bennem, szívem hirtelen nagyot dobbant, összeborzongtam, megremegtem. Vad vágyam támadt leborulni arcom az út porába rejtve, beszélni hozzá, könyörögni lázasan, sírva, epedezve: — »Te lány, aki fekete földek leheletével értél hozzám és ülsz, nyugodtan ringatózva rázós hajódon, a saroglyán, szánj engem, aki most. borultan és szégyenkezve gondol i.rra: milyen jó lenne meg fogózni királyi, délceg derekadba; barna, izmos karodba vetten erőt, nyugalmat újra hinni, kendőd alatt dús hajadba minden rossz bánatot kisírni! —„Úgy. Nézz meg jól. Akire nézel, kivert, hazátlan, kósza senki, ember módra még sírni sem tud és elfelejtett már nevetni. Nincs háza, földje, rozmaringja, az is véletlen, hogy még él ma, de a legszörnyűbb, legsötétebb az, hogy nem tudja, mi a célja. Tanult latint és bölcseségtant és nevess rajta, milyen gyenge; összetörne, ha ráölelnéd szerelmes kedvvel a szívedre. Az ősz fia, halálos ízek, halálos versek hordozója, dobálja szél, kergeti álom, de csak a semminek bolondja. — Te királynő vagy. Birodalmad népei már zajongva várnak, szelíden néz rád kedves borjad, csirkék és kacsák kiabálnak. Kerted virágos. Puha párnád kedves álmokat súg füledbe, mikor fáradtan, elnyujtózva, egészségesen eldőlsz benne. Van egy legény, akinek őrződ kemény testedet, pár hold földed és már látok három-négy szöszke maszatos gyermeket mögötted. Te vagy a Rend, bár háromszöglant s buta logikát nem tanultál — te lány! milyen nagy csoda lenne, hogyha engem szeretni tudnál!« — De nem borultam le a pofba. A szekér távolodni kezdett. Kisebb lett megint, egyre kisebb, végül már csak egy kendő lengett imbolyogva a poros útnak szalagja végén — fehér kendő, aztán eltűnt, semmivé foszlott, mint a számomra irt jövendő. kisasszonyok, akik imádták az űzött Adyt ésv komoly, megilletődött arcú fiatalemberek, bölcsészek talán, vagy jövendő költők, akik »csak a szoba ajtajáig merészkedtek. A Liget Szanatórium második ** emeletén egy kis benyíló ol­dalszobában fekszik halottaságyán az új magyar idők legnagyobb poé­tája. Az éjjeliszekrényen két cserép virág áll. Gyöngyvirág és muskátli. A fehér halotti leplen egy fonnyadó orgonaág. Ady mélyvonalú, szinte keserű arca most megenyhült a ha­lál viaszsárga színében, fekete haja mintha gyérebb lenne és a homloka mintha magasabb. Aliig fehér lepel­lel letakarva fekszik a költő, aki a halál rokonának nevezte magát és itt állva az ágjra mellett, azt a mély és ünnepi megindulást érzi az ember, ám it. csak igazán nagy halottak ágya .mellett érez. Este nyolc óra tájban, mikor a szobába lépünk,; Vedres Márk, a szobrász, éppen el­készült munkájával. Valami sár^a zsírral kente be a halott arcát, fekete csapzott haját síma papírral takarta be, aztán az egész fejét beborította, egy finom, puha masszával, mintegy két ujjnyi magasságban. E massza fölé pár perc múlva újabb és vasta­gabb massza került, húsz percig ta­karta ez a kísérteties sisak a halott Ady arcát, — aztán a Szobrász a kő­keményre szilárdult anyagot három darabra törve, levette a költő arcá­ról. A lig fejezte be munkáját a ** szobrász, a költő arcát meg­torolták a zsírtól, fürtjeit elrendez­ték és egy másik művész ült az ágya mellé: Kober Leó. Elrendezte a vil­lanykörték világítását és rajzolni kezdte a fehér villanyfényben éle­sen, sötéten rajzolódó arcot. Nem hagyják nyugodni szegény Adyt. — Agya körül nesztelenül sürögnék cs dolgoznak a halhatatlanság szolgái, nagy fényképezőgépet állítanak fel óvatosan a szoba sarkába és a gépe­ket a halott költő arcának szegezik. Llolnap a Nemzeti Múzeum ölő­' ' csarnokában emelik ravatalra Ady Endrét: korának nagysorsú, tra­gikus magyarját.

Next

/
Oldalképek
Tartalom