Észak-Magyarország, 1956. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1956-09-23 / 225. szám

▼aaÄraap, 1956. szeptember 23. ÉSZAKMAGYARORSZÁG Ozellemi élefünk kiválóságai Látogatás dr. Sályi István Kossuth-díjas professzornál Lassan beleivódott az emberek tudatába, természetesnek veszik, hogy a Tapolca felé vezető úton sok vajúdás, nehézség közepette, óvó, fél­tő, szerető kezek munkájával a tudo­mány új vára, új városa épül. Megszoktuk, mint változó életünk annyi jelenségét, hogy reggeltől éj­szakáig majdnem 2000 ember mun­kálkodik, tanul és tanít a sokszáz ablak mögött, a hosszú, tág folyosók, a szellős előadótermek és a tiszta ta­nulókörök csendjében. írtunk is már róluk. írtunk egy- egy évnyitó vagy évzáró alkalmából, amikor az egyetem szárnyrabocsá- tott egy új nemzedéket, hazánk üze­meinek ifjú mémökutánpótlását, — ami, úgy éreztük, közvetlen kapcso­latban van a termeléssel, jövőnkkel. Néha megszólaltattuk ilyenkor la­punk hasábjain az egyetem Kossuth- díjas rektorát, Dr. Sályi Istvánt, aki mint országgyűlési képviselő és mint tanácstag, gyakran elmondta vélemé­nyét szűkebb tanulmányi kérdéseken kívül politikai és kulturális életünk­nek számos más jelenségéről is. De eddig nem ismertük őt, mint tudóst, oktatót, mint embert. Ezt szeretném most pótolni, szeretném megmutatni harminchárom év munkásságát, azt az utat, amelyet végigkísért a küzdő, harcoló ember jövőbe vetett hite, op­timizmusa. .* Minden fial a Inak megvan­nak a maga álmai, vágyai. 1923-ban Sályi István okleveles gépészmérnök is minden ifjúnak megadatott nagy reményekkel nézett a jövőbe. Hu­szonkét évének minden bizalmával, kitűnő oklevelével végigkilincselte a tanszékeket. Tanársegéd szeretett volna lenni. A mérnöki tudományok szerteágazó berkeiben a mechanika vonzotta legjobban. De az álmok megvalósításához ebben az időben kevés volt a kitűnő diploma. A ku­tatni, tudni vágyó fiatalokat egyik tanszéken sem nézték jó szemmel. Végül is a kudarcba fulló elhelyez­kedési kísérletek után máshol kel­lett állás után néznie. 1924—28. kö­zött a Ganz Vagongyárban gyakor­lati munkával tölti el az éveket. — Hosszú évek elteltével úgy néz most vissza erre az időre, mint életének olyan szakaszára, amely alatt nagy segítséget kapott mérnökkéválásához. Közben 1927-től 23-ig megszerzi a debreceni tudományegyetemen a böl­csészettudományok »sub auspiciis« doktora címet. — 1928-ban aztán sikerült a mű­egyetemre kerülnöm, — mondja az önéletrajz és dr. Sályi István elme­séli, hogy amit nem adott meg a Hort'hy-remdszer Magyarországa a fiatal kutatónak, azt megadta a tá­voli Amerika, ahová Smith Jere­miás ösztöndíjjal került ki az 1931— 32. tanévre a washingtoni National Bureau of Standardba. Hazatérése után doktori disszertációba foglalja össze kutatómunkájának eredmé­nyét, ami közéi négy évig hevert ol­vasatlanul a bíráló fiókjában. 1936- ban a műegyetem gépész- és vegyész­mérnöki karán, kitűnő minősítéssel, műszaki doktorrá avatták. De az egyetemen a két doktorátus-” sál sem tudott érvényesülni. Kutatá­sait nem segítették. A nagy gazda­sági válság erősen hatott az egye­temre is, ahol a kialakult hierarchi­kus rangsorba, a magasabban állók szilárd falába ütközött minden alkotó próbálkozása. Már-már úgy látszott, hogy egész életére hátat kell fordíta­nia a műszaki tudományoknak. A Szabadalmi Bíróságon helyezkedett el, ahol munkájának inkább jogi jel­lege volt. De töretlen szívóssággal dolgozott tovább ott, ahova az élet állította, hiszen, ideálja az optimista, bizakodó, a mindig cselekvésre kész ember. * A felszabadulás után éreztem először, hogy talán folytatni tudom azt a munkát, amely mindig a legközelebb állt hozzám, — a tudo­mányos, oktató munkát. De az okta­tást az Állami Műszaki Főis­kolán szerettem meg igazán. Ez az időszak volt az, amikor a Horthy- rendszerben a tanulástól elzárt ifjak százai, sót meglett emberek is tanul­ni jöttek, — mertek és akartak al­kotni. Jól ismerem az ilyen embere­ket, hiszen apám is ferencvárosi munkáscsaládból származott, aki min­dennapi létéért küzdve, járta ki a kö­zépiskolát és az egyetemet, amíg ügyvéddé válhatott. Ezekben a taná­raikkal és önmagukkal szemben nagy igényekkel fellépő, tudást szomjúho- zó diákokban mindig apámat láttam viszont, akit, mint embert, rendkívül nagyra becsülök. Ez vezetett akkor is, mikor ötödmagammal a miskolci egyetemre kerültem, mint a mecha­nikai tanszék professzora. Nem riasz­tottak el az akkori nehéz viszonyok az oktatómunkában. Sályi elvtárs jól ismerte a múlt pesti műegyetemét. A rideg, fagyoß intézetet, ahol senki nem hullatott könnvet, ha egy-egy fiatal nem tu­dott érvényesülni. Ettől akarta meg­kímélni az egyetem vezetősége a Mis­kolcra jövő diákokat. Családias ott­honná akarták varázsolni azt a he­lyet, ahol az ifjak öt évi kemény munkával mérnökökké válnak. Hogy minden fiatal érezze: az egyetem és a professzorok ő értük vannak, se­gítenek nekik emberré, szakemberré válásukban. Azt hiszem, ebben nagy része van éppen a rektor elvtársinak. Ez a felfogás, ez a szellem ma is ennek az egyetemnek az erőssége; * Ahogy nőtt a diákváros, tere­bélyesedett, létszámában növekedett és külső arculatában változott az egyetem, szaporodott a rektori gond, teendő is, amely bizony elveszi dr. Sályi István idejének oroszlánrészét. A sokirányú, kimerítő elfoglaltság megmutatkozott a Miskolcon töltött esztendők tudományos munkájában is. Nagyrészbén egyetemi jegyzete­ket készített, négy és fél év előadásá­hoz összesen ötöt. Két cikket az Acta Technikában olvashattunk tőle; ezt a sok időt követelő szervező és ok­tató munka mellett írta. Jelenleg a műszaki mechanika tankönyvén dol­gozik, amelynek két hónapja írta alá szerződését. A szilárdságtan, a méretezés alap- elveinek a tisztázása... ezek á to­vábbi vágyak. Kezdettől fogva erre törekedett, de az élet többször más helyre szólította. A tizennyolc tudo­mányos, kinyomtatott mű közül szin­te mindegyikben ezzel foglalkozik. Ezen a területen sok olyan kérdés van, amelyhez nem elég leülni az író­asztalhoz. Laboratóriumi kutatómun­kát igónjrelnónek ezek a kérdések. — Ez hiányzik most nekem, — mondja. — Ügy igyekszem pótolni ezt, hogy ellenőrzőm adjunktusaim, tanársegédeim gyakorlati kutatómun­káját. Nagyon bízom abban, hogy fogok még ezzel behatóan magam is foglalkozni. A társadalmi és politikai élet is sok elfoglaltságot ró a rektor elv­társra. Ö úgy érzi, hogy a politikai életben való járatlansága miatt nem tudott teljes mértékben elegét tenni a megbízatásoknak. Mást mond a vá­ros és megyeszerte őt körülvevő biza­lomteljes tisztelet. * ^ folyosón csengő berreg. Az eddig néma épületek megelevened­nek. Az utakat ellepik a diákok. Sá­lyi elvtárs az ablaknál áll, szeretet­tel nézi őket. — A mindennap ezer meg ezer gondja, baja, a tanítás, a tudomány, mindez őértük van, fiaimért és leá­nyaimért, akiknek az életben végzett munkájukéit felelősnek érzem maga- miit. örömmel tölt el az á tudat hogy az én munkám is segíti őkét igaz emberréválásukban. Fáradhatatlanul, gigászi munkabí­rással dolgozik nap mint nap. Továb­bi sikeres munkát kívánva neki, búcsúzunk tőle csendes szobájában, ahol már várják tovább a gondók, ezerhatszáz gyermekének problémái. URBÁN NAGY ROZÁLIA Levél a propagandistákhoz 6 cÁ napokban tanácskoznak a marxizmus-le ninizmus propagan­distái. Megvitatják az egyes tanfolyamok, egyes szervezeti, tartalmi kérdéseit, a propagandamunka új, eddig részben elfeledett voná­sait, az emberi nézeteket kristályosító nevelésnek lehetőségeit. A tanács­kozások sikere nagyon sok tényező kedvező alakulásától függ. Beszéljünk ezek közül néhányról. Á jó propagandista, a nevelő munkájánál szebb, halasabb, meg- tisztelőbb feladatot, hivatást nem tud sem állítani, sem elképzelni. Nem azért, mintha »sovén« e munkát illetően, hanem mert a jó propagandista, tudja, hogy az ember alakítása, a marxizmus-leninizmus eszméivel való — nemcsak tényismeretét, hanem egész belső világát — gazdagító tevé­kenysége a legtermékenyítőbb, legáldásosabb munka. A jó propagandista nem születik, hanem azzá lesz, ha a nevelőmunkát nem egyszerűen egy feladatnak, hanem hivatásának érzi, ha a külső és belső erők ebben az irányban »nevelik«. Az oktatás eszköze a marxizmus-leninizmus gazdag eszmevilága — s a cél marxista-leninista világnézetű, önállóan gondol­kodó, vitákban edzett kommunisták kialakítása. Mi szükséges ehhez? 'mint már említettem: a hivatástudat. Ez alakuljon ki a pro­pagandistákban, erre törekedjenek ők is, a propagandista tanfolyamvezetői is, a pártbizottságok is. Szükséges, hogy propagandis­táink alaposan ismerjék a marxizmus-leninizmus egyes tanfolyamainak tényanyagát. A marxizmus-leninizmus ismerete nélkül, vagy hiányos, téves felfogása a célhoz való eljutás eszköztelenségét jelenti. Ez a hiva­tástudattal is összeegyeztethetetlen, erkölcsileg is lejáratja a propagan­distákat. És a propagandistáknak nemcsak elméletet kell »oktatni«, ha­nem nevelni, nevelni — legalább úgy, mint oktatni. Ügy nevelni, hogy a helyes és helytelen marxista és nem marxista állásfoglalások, vélemények a rátákon Tie jelentsék a hallgatók marxista és »ellenséges« nézetű emberek táborára szakítását, hanem a viták tüze a téves nézetek gazdag és sokoldalú cáfolatát adja a hallgatók egy részének ember-elítélése helyett. Ne felejtsék el propagandistáink, hogy a nem marxista nézetek nem azonosak az ellenséges nézetekkel, s hogy a hallgatók a nem marxista nézetekről fokozatosan jutnak el szilárd marxista álláspontig, az igazság álláspontjára. Ezt a folyamatot a pro­pagandistáknak előzetesen meg kell »tervezni«, fel kell készülni, latol­gatni a marxista nézetekhez való eljutás útját, módját, a folyamat logi­káját, s a nevelés lehetőségeit, szükséges kibontakozását a hallgatók ismerete alapján. marxizmus-leninizmus propagandájában jelentős változások vannak. Szervezetileg és tartalmilag a járások, városok, nágyűzemek helyesen kiterjesztett önállósága — mely nem jelentéktelen a dogmatizmus elleni harcban — fokozottabb követelményeket állít a pártbizottságök és főleg a propagandisták elé. A marxizmus ereje az eleven hatásban, a »viláb« megi'áltoztatásában rejlik. A megváltoztatás, a vilAg átalakítása az emberek egyszerű tettein keresztül, községekben, városokban, járásokban történik. A közvetlenebb hatás e területeken a »legmérhetőbb« — ezért és más okokból is a helyi sajátosságok ismeretes nélkül a megváltoztatás nem lehetséges. Ismerni szükséges a járás, város, üzem, község fejlődését, tagozódását, ipari és mezőgazdasági helyzetét, sib. Ezeknek birtokában lehet és kell a hallgatók kis »okos gyülekezeté­ben« rneghányni-vetni a további bölcs előrehaladás útját. ehéz a propagandisták munkája? Igen! Nehéz, de szépsége megragadja a szívet, s ahol szív van az értelem mellett, ott a nehézség könnyebben legyőzhető! LEHÓCZKl SÁNDOR c4 QL cAki megtalálta helyét A második ötéves tervben csatornázzák Lillafüredet Lillafüreden eddig a szennyvizet — a Palotaszálló megépítése idején létesített — tartályba fogták fel. Az üdülő nagy látogatottsága folytán ez a megoldás sem egészségügyi, sem egyéb tekintetben nem bizo­nyult megfelelőnek, ezért a város vezetősége elhatározta Lillafüred csatornázását. A második ötéves terv során három és félmillió fo­rint felhasználásával megvalósítják az üdülő csatornázását. Az erre vo­natkozó műszaki tervdokumentáció már elkészült. A munkákat 1957- ben kezdik meg és az első évben az előirányzott összeg felét hasz­nálják fel. • (Folytatás a 1 oldalról.) Ugyanennyien a Traviatát. De men­jünk tovább. A felszabadulás óta 8—10 ezerre nőtt az operaelőadások, hangversenyek látogatóinak a száma — és ennek körülbelül 60 százaléka munkás, vagy eredetileg munkás volt. A József Attila kultúrotthonban rendszeresen tartanak zenei előadá­sokat. A zenei előadások rendszeres hallgatóinak körülbelül 90—95 száza­léka munkásember. Vád éri a funkcionáriusokat, hogy egyesek nem járnak hangversenyek­re. Valóban van példa erre egyik-má­sik funkcionáriusnál, hogy nem jár hangversenyekre, vagy nem nézi meg a művészi igényű előadásokat. Én most nem akarok adatokat közölni, hogy közülük hányán végeznek kö­zép-, főiskolát, technikumot, egyete­met, csupán azt szeretném írni, hogy húszszor annyi egyetemet és főisko­lát végzett miskolciról tudnám pon­tosan ugyanezeket közölni. AZ ELŐBB említettem, hogy van ^ a munkásság egy részében bi­zonyos közönyösség — főleg a mun­kásszállókban. Ez a megállapítás is kicsit felszínes. Bizonyítsa be az alábbi kis eset. Erdélyi Lászlóné elv­társat, a Zenei Szakiskola igazgatóját felkérték, tartson előadást Bartókról a DIMÁVAG munkásszállóiban. Ami­kor megérkezett, kiderült, az égvilá­gon senki nem várja. A gondnok ke­serűen jegyezte meg, a munkásokat nem érdekli a zene, nem érdekli Bar­tók. Erdélyiné azonban nem fordult vissza, hanem felkereste a szálló la­kóit és megmondta nekik, hogy sze­retne nekik előadást tartani, de tu­lajdonképpen nem az a célja, hanem az, ismernek-e elég népdalt és sze­retné, ha néhányat el is dalolnának néki. A munkásszálló lakói minden további nélkül egész szépszámmal összejöttek és elkezdtek népdalokat énekelni. Erdélyiné közben megje­gyezte, ez a népdal Bartóktól, ez Ko­dálytól van, ez pedig műdal. Egysze­rű szavakkal meg is magyarázta, mi a népdalok közötti különbség és jel­lemző, hogy az egy órára tervezett előadás három órán át tartott és a szálló lakói csoportosan kikísértók a villamosmegállóhoz és kérték, más­kor is menjen közéjük, mert most látják, hogy mégiscsak milyen érde­kes a zene és milyen nagy ember az a Bartók, az a Kodály. Próbáljon csak valaki most ezektől Bartókról kérdezni valamit, bármelyikük kis­előadást fog tartani róla! DTZONYOS FOKÜ közönyössé­u get lehet találná a művészeti csoportoknál. Mechanizmus, fásult­ság, közöny, elvétve pereg le egy- egy színvonalas előadás. Mi ennek a gyökere, oka? Arra vezethető vissza, hogy kezdetben jóformán erőszakkal szerveztek kultúrcsoportokat, csak a számszerűségre törekedtek. Hiány­zottak a megfelelő műsordarabok is. Egyébként a csoportokat irányító szervek sem állítottak elég követel­ményt. A kultúrcsoportok eddigi szín­vonala nem kielégítő. A közönség többet vár tőlük. Azok a csoportok tudnak működni, amelyek tekinté­lyes számú és tehetséges kultúrgár- dával rendelkeznek. Ezeknél is ta­pasztalható egy kis visszatorpanás. Ezen lehetne segíteni, amennyiben lehetőséget biztosítanának a város­ban, hogy előadásokat, csereelőadáso­kat tartsanak. Ehhez az is szükséges lenne, hogy egyes kulturális szervek közönyét megszüntessük, felszámol­juk. A miskolci kultúrcsoportok jog­gal panaszkodnak, hogy a városi ta­nács népművelési osztályának tagjai nem keresik fél őket, s nem adnak segítséget munkájukhoz! Van egy országos szerv, amely na­gyon befolyásolja és mondhatnánk, elég károsan a város lakóinak művé­szi igényét, — ez az Országos Cir- kuszvállalat. Nem egy esetben elő­fordult, hogy előadása kudarcba fúlt, s a közönség elégedetlenül távozik a nézőtérről. Ez a vállalat valósággal »rabszolgakereskedést-« folytat — művészettel. Egyáltalán nem ázt ve­szi figyelembe, hogy mit vár a lakos­ság az előadástól, nem törődik áz elő­adás művészi, eszmei mondanivalójá­val, egyesegyed ül az érdekli, mennyi bevételre számíthat. Egy ízben ku­darcba fulladt a Latabár-eSt. A Nyá­ri ritmusok című előadásra alig há­rom jegy kelt el. Közöny lenne talán az oka? Nem. Az Állami Népi Együt­tes egyetlen előadásán 3500-an vettek részt, azért nem többen, mert nem volt hely. Szeszély lenne talán? Nem. A miskolciak nagyon szeretik a kul­túrát, támogatják is, — de csak ha az valóban művészi is. Éppen ideje len­ne, ha az Országos Cirkuszvállalat-— és ez részben vonatkozik aZ Országos Filharmóniára is — felszámolná a művészettel való kereskedelmet és itt is érvényesítené a lenini alapelve­ket. A CIKK ELEJÉN azt a kérdést tettem fel: »Van-e kultúr­közöny Miskolcon?« Azt hiszem, most már összegezhetjük a választ: nincs. Vannak ugyan rétegek, amelyek ma még távoltartják magukat a kultu­rális megmozdulásoktól, de ennek sem a közöny az oka. Meg kell ve­lük ismertetni és szerettetni a művé­szetet. De megmutatkozik a közöny, a mechanizmus egyes, a kultúrával hivatásosan foglalkozó szerveknél. És hogy mi a teendő? A követelődző élei; hangja ezt megmondja CSORBA BARNA Barátságos tekintetű fiatal­ember fogadja már hetek óta azokat a dolgozókat a Berentei Szénosztá­lyozó munkaügyi csoportjánál, akik valami ügyes-bajos dolgukat szeret­nék elintézni. Nyugodt, higgadt, hatá­rozott a hangja, s nemcsak rendele­tekre hivatkozik, hanem van egy-kót jószava akkor is, ha történetesen jog­talan, s meg nem adható, amit kér­nek tőle. Érti a dolgát, állapítják meg az emberek, ahogy kilépnek az iroda aj­taján. Aztán arra sem lehet panasz, hogy nem magyaráz meg mindent eléggé. Nincs parancsolás, nincs han­goskodás, szép emberi szóval elinté­ződik itt minden. Ha valaki látja munkaközben a szénosztályozó munkaügyi csoportve- * zetőjét, Pálmai Zoltánt, el sem hinné, “ hogy még nem is olyan régen katona volt. Százados, az egvik bányászzász­lóalj parancsnoka. Katona volt kilenc esztendeig. Va­jon hogy szokta meg az új munka­helyet? Mik a problémái? Ám erről inkább szóljon ő maga. — 1947-ben vonultam be az akkor induló Kossuth Akadémiára. Mint fiatal ember, tényleg azt is hittem, hogy a katonaság lesz egész életemre az életpályám. Szerettem a katonasá­got, nemcsak az egyenruhát, hanem a hivatást is. Mert lehet-e szebb do­log, mint az embernek a hazáját vé­deni? Közben valaki jön panaszával. Pál­mai elvtárs gyorsan elintézi. Egy ro- haszázalékolásról van szó. Az előző mynkásellátási vezető lélektelenül végezte a dolgát, sokaknak adott ki 100 százalékos értékben olyan ruhát, amelynek az értéke bizony csak hat­van százalék körül mozog. Most együtt állapítják meg — a munka­ügyes és a dolgozó —, hány százalé­kos értéket képviselhet a kiadott munkaruha. Szót értenek rövidesen, a dolgozó megnyugodva távozik. Nem akarják itt becsapni. Ezután folytatja csak: — Amikor tudomásomra jutott, hogy megkezdődnek a leszerelések, hogy államunk csökkenti a hadsereg létszámát, arra az elhatározásra ju­tottam, hogy leszerelek én is. Kilenc év hosszú idő az ember életében. Szí­vesen szolgáltam. De az sem élet, hogy én Miskolcon, a feleségem Pest melletti faluban a gyerekkel. Nem bizony. Igyhát beadtam a leszerelés iránti kérelmemet. — És hogy fogadták, mint leszerelt katonát? — kérdezzük. — Csak aranyit mondhatok, hogy a legnagyobb szívességgel. Az elvtár­sak, a pártszervezet itt, az üzemben "elbeszélgettek velem; Tanácsokat ad­tak. Hogyan dolgozzak. Üj módon kell, az bizonyos. A hadseregnél a parancsnok elsősorban parancsokat ad. Itt viszont első a meggyőzés. Más azért a polgári élet. A továbbiakban arra is fény de­rül, hogy bizony a legnagyobb prob­léma, a lakás, még mindig nincs megoldva. Az asszony, a gyerek még mindig kétszáz kilométernél nagyobb távolságra lakik. — De ezen is segít rövidesen az üzem, ha nem is rögtön, — mondja bizakodóan. Az új városban épülnék az új lakások. Amellett szeretnénk* ha a német szerelők elutazása után# körülbelül december elejére megürü­lő egyik készenléti lakást a kastély- kertben a minisztériumtól a Köz­ponti Szénosztályozó kapná meg. Ez jogos és reális kérés, mert ezidáig a szénosztályozó egyetlenegy lakást sem kapott, pedig vagy 100-ra lenne szüksége. Igen... Itt is ez a legnagyobb prob­léma. Amit az idő, a közös cselekvés oldhat meg csak. Örül az ember, hogy kilenc év utón az új környezetben is magára talál Pálmai Zoltán. Végezetül még megkérdezzük, mi az, amit éppen, most csinál. Szerénykedve mondja: — Egy új megoldás. Eddig a dol­gozó sohasem tudta, hogy a ruhának< bakancsnak mikor jár le a kihordási ideje. Most kartonokról kiírom azo­kat, akiknek ebben a hónapban va­lami jái*. Aztán értesítjük őket fal­ragaszokon, hogy ezen és ezen a na­pon átveheti a bakancsot, vagy a ruhát. A dolgozó talán el is felejti, hónapokat tévedhet. Most jólesően veheti tudomásul: lám. nem is kell futni, kilincselni, tudják, számom- tartják az ő jogos igényeit, megad­ják időre, ami jár. Igen. így születik a bizalom. Pál­mai elvtárs az új helyen is jól védi a hazát. — G — V adgesztenyét mázsánként 34 Ft-ért vásárol a MÉH

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom