Észak-Magyarország, 1956. augusztus (12. évfolyam, 180-205. szám)
1956-08-12 / 190. szám
8 fiSZAKMAGYARORSZAG Vasárnap, 1956. augusztus 12, BORSODI BORS CSAL A LÁSZT Ö: DIÁKÉVEK - DIÁKCSINYÉK Elibaitiároz'tiuk, hogy felderítjük Borsod muitiáinaik és jelenének kacagtató históriáit. A híres t>a tatki diákokkal kezdjük. Jl z öreg kollégium szinte haCsL gyományként őrzi a vidám tréfákat, de talán legtöbbet őriz belőlük tarsolyában Tóth András bácsi, az idős pedellus. Ha kedve szottyan rá és azt mondja: terülj tarsolykáml — biz’ akkor nyomban megelevenednek a ma már talán nem is élő, de egykor nagyon is eleven diákok, amint éppen Dick Béni kemencéjéből »idézik elő« a félig sült zsemlét, vagy »elcsakliz- zák« Jakob tanár úr — nyugodjék békével — snapszer kártyáit, vagy ... No, de épp ezt akarom elmesélni. A történet azonban előbb egy kis magyarázatra szorul. Ismeretes, hogy a diáknak a pedellus volt mindenkor a legfőbb bizalmasa. Hogy miért? Talán azért, mert a pedellus megértő volt a diákkal szemben, tanácsot adott neki matúra előtte vagy egy-egy csíny elkövetése után, sőt olykor ifjonci szerelmükre vonatkozóan is. No és mondjuk meg őszintén, a diákok többsége lekötelezettje is volt a pedellusnak, mert többnyire tőle kértek kölcsön kisebb összegeket — amit aztán a pedellus ritkán látott viszont. De azért a barátság csak megmaradt. A tanárokkal —persze nem mindenkivel és nem minden esetben! — ellenszenveztek a diákok — éppen a nevelés miatt. Az a bizonyos távolság mindig meg kellett, hogy legyen. Még maga a Patakon használt köszöntés is (Alázatos szolgája!) arra enged következtetni, hogy az ifjúság — á rendszerből fakadóan — túlságosan alárendelt szerepet játszott, noha nagyon sok tanár volt, — néhány még ma is él, — aki verekedett a fiatalokért. Ez a szellem a tanári kar egy bizonyos része és a diákság közé éket vert. S nem lehet csodálkozni azon, ha az ifjúság érzékeny lelkületén esett gyakori sérelmeket csínytevéssel igyekezett megtorolni azokkal a tanárokkal szemben, akik túl konzervatív módszereket alkalmaztak. így kell felfogni a történetet is, amit elmesélek Tóth András bácsi szajfci után. Hogy kik a főszereplők? Ki emlékszik már a nevükre! Hiszen azóta legalább huszonötezer diák megfordult az öreg kollégiumban ... £ [zerkilencszáztizennégy valamelyik tavaszi estéjén egy csoport érettségire készülő diák és néhány jogász mulatott a hécei Gyöngytyúk nevezetű kocsmában. Abban az időben ugyanis az alma mater bejárati frontjának egyik részében, a theológia mellett, jogászok tömték fejükbe a paragrafusokat. A gimnazisták az udvarra néző épületben tanyáztak. A jogászok és gimnazisták között nagy volt a barátság, ami kölcsönös érdeken alapult. A jogász egy-egy tanácsért gyakran jutott néhány tojáshoz, tyúkhoz, egy kis liszthez, miegymáshoz, amit aztán egy kis ügyesség árán könnyen értékesíthetett. A gimnazistának többnyire üres volt a zsebe, a dinom-dánom- hoz viszont nagy hajlandóságot érzett. ismeretes, hogy a jogász kedvelte a huncutságot, amit maga ugyan nem követett el, — komoly jogi ember lévén —, ámde az általa kiötlőit csínyt szíves-örömest végrehajtotta a gimnazista, mintegy ellenszolgáltatásként a kapott félliterekért. Azon a háborúra készülő tavaszon is, miután elfogyott néhány fiaskója a Gyöngytyúk élelmes csapiárának, így szólt az asztalfőn milő jogász-vezér: — Amice! Egyhangú ez az est. Hozzatok valakit, aki szórakoztat bennünket. Nosza, megindult a találgatás, vajh’ ki légyen a mulattató? Áthozzák talán Kispatakról a Kulmann szamarát? Nem érdekes — az már volt. (Nemrégiben cilindert kötöttek a fejére, erős paprikával dörzsölték meg a hátsó fertályát, s nekiszalaitották a főutcának.) Talán megtáncoltassák a Kugyelka Lajcsival a nagybőgői? Ez is volt már! Adják el a csapiárosnak a saját kecskéjét, mint egyszer? Már ismeri a trükköt. Hát akkor? Már úgy látszott, e napon cserben hagyja őket minden ötlet, amikor az egyik jogász homlokára ütött, s így szólt: — Ha Julius Caesart mulattatták az arénában üvöltöző oroszlánok, amiket nagy veszélyben fogdostak össze az őserdőben és vittek a Circus Maximusba, miért ne szórakoztathatna bennünket Elend igazgató úr yorkshirei malaca, amelynek idehozatala sokkal kisebb veszéllyel jár, viszont annál nagyobb remény arra, hogy megörvendeztet bennünket magas személyiségével. '^T^alán egy győztes csata után sem volt harsányabb öröm- újjongás, mint ami e bejelentést követte. Mindjárt meg is alakult egy négy főből álló küldöttség, amely kellő tanácsokkal ellátva, útjára is indult. A többiek ezalatt gondosan előkészültek a díszes fogadtatásra. S alig végeztek a munkával, már meg is érkezett a »vendég«. De milyen állapotban! Hintául egy talicska szolgált, amelyben úgy trónolt a malac, mint valami őrgróf, olyan őrgróf, aki csak úgy vállán keresztül szemléli a világot, s mit sem ád a körötte folyó eseményekre. Arisztokratikus viselkedésének azonban nem származása volt az oka, hanem egészen más, ami kitűnt mindjárt, mihelyt kisegítették a hintának kinevezett, a technikának eme legalacsonyabb rendű tákolmányából. Hiába próbálták a diákok lábra állítani vendégüket, mert az minduntalan hol a fenekére ült, hol oldalvást imbolygóit, miközben bamba képpel bámult épp arra, amerre mehetnéke volt a fejének. Szóval a disznó disznóul be volt csiccsantva! Éspediglen azért, mert a diákok még az ólban rumos zsemlével traktálták meg, mivel a meghívásnak nem akart illendőképp eleget tenni, minduntalan feltűnést keltő röfögéssel adván tudtul nemtetszését. Csakhogy nem addig a’! Ha már vendég, úgy ülő, hogy tisztességgel megvendégeljék! Nagynehezen odaültették a főhelyre, mit ez alkalomra feldíszítettek. Aztán, hogy semmiképp sem akart nyugton maradni, odaszíjazták a szerencsétlent. És ha már valahol Afrikában embert eszik az ember, miért ne ehetne a disznó — disznót! Megetették biz? őkegyeimét kukoricadarába mártott rántott-szeleit el és azután, hogy el ne rontsa a gyomrát, jó fél fiaskó hegyaljait leküldték neki abba a részébe, amely egykoron majd a disznósajt burkául szolgál. S miután már semmi panasza nem lehetett a vendégnek a vendéglátásra, s mivel a diákok sem bírták már a nevetést, félvén attól, hogy beleszakad a rekeszizmuk, nógatni kezdték a szónokot — dixi et feci! — tartsa meg ünnepi beszédét. S a szónok hódolattal meghajolt a kívánság és a disznó előtt: — Dominus porcus! (Disznó úr!) Miután Archimedes, a mi Elend igazgató urunk példaképe és istápolója megalkotta azon nagybecsű fizikális törvényt, miszerint minden vízbe mártott test súlyából any- nyit veszt, amennyi az általa kiszorított folyadék súlya, bátorkodom kívánni kigyelmednek, hogy hízzék százszor olyan súlyúvá, mint amennyit nyom az Elend igazgató úr ön számára porciózott kukorica súlya, meghazudtolván nagynevű fizikusunk kalkulációját, miáltal is... /~J/ i tudja, meddig tart és mivel fejeződik be é kicirkalmazott szónoklat, ha közbe nem jön egy váratlan esemény. A szónoklat közben az egyik diák közelebb lépett a vendéghez, hogy alaposabban leolvashassa dominus porcus arcáról a szavak által keltett hatást. S úgy van az^ hogy amikor deliriumos valaki, víziói vannak — s ki tudja, mit látTin+nf* n rlo min rí 0*1 esetre megijedt. Talán beleképzelte magát Archimedes helyzetébe, akit épp megtámadott a római katona, miközben ezt mormolta: Nolite tangere circulos meos! (Ne nyúlj köreimhez!) Nem tudni, minden esetre röf- fent egyet, s hogy kikerülje a római támadását, nagy lendülettel oldalt vetette magát, aminek az lett a következménye, hogy székestől begurult az asztal alá. Csakugyan rossz állapotban volt szegény jószág. A diákok is azt hitték, kiadja páráját, de még volt valami remény, mert szuszogott. S mivel feltámadt bennük a holnaptól való félsz, ketten szépen a vál- lukra vették, köpenyökkel letakarták és elindultak vele hazafelé. Útközben hivatalos közegekkel is találkoztak, akik meg is kérdezték, mit cipelnek? — Egy részeg disznót! — felelték közömbösen. A hivatalos közegek pedig fejüket csóválták, s bizonyos erkölcsöket, meg züllött ifjúságot emlegettek. Pedig a diákok nem hazudtak. Már-már ott tartottak a cipeke- dők, hogy beviszik a malacot az ólba és magára hagyják, amikor az ördög incselkedni kezdett velük, s a nyolcadaik osztály előtt elhaladva, az az ötletük támadt, hogy megvizsgálják, él-e még? Az egyikük bizonyára orvosnak készült, mert miután sztetoszkóp hiányában csupasz füllel meghallotta a malac heves szívdobogását, kijelentette, hogy nem éri meg a reggelt. Hát most már mitévők legyenek? A malac elhalálozik. Ez faktum! De- hát a végső tisztességet csak meg kellene neki adni, s különben sem távozhat a másvilágra egy ócska disznóólban azok után, amilyen rangra ma emelkedett. Ez sértő volna számára. Végül is addig incselkedett velük Belzebub, míg bevitték a tanterembe, a katedra asztal mögötti részén hanyatt fektették és felravataloz* ták. i * * j1 fásnap reggel Elend igazgató úr, akinek pont a nyolcadikban volt órája, egy kissé késve és eléggé feldúlt állapotban lépett az osztályba. (Bizonyára sajnálta a malacot!) És szokásától eltérően nem ült asztalhoz, hanem alá s fel sétált a padok között, s minden lelkiismeret fúr dalás nélkül osztogatta a szekundákat, nem is válogatósán, hanem csak úgy ábécé szerint S amikor a ká betűhöz ért, egyszer hallja: röf! Igaz, ez a röf erőtlen és gyengécske volt, de éppen elegendő ahhoz, hogy pápaszem-ét az orrára tolja, az üveg fölött szigorúan körbehordozza tekintetét az osztályon és kimondja a sokszor használt szentenciát: disznók. Ez volt szavajárása, ha neheztelt valamiért (máskülönben köztisztelet* ben álló férfiú volt). — Röf-rööf . -. ; — Ki az a disznó? Jelentkezzen! Néma csend. Aztán megint: — Rööf-röf . . ; — Disznók! Majd én megmutatom maguknak! — kelt ki magából s mar ment is a katedrára, hogy beírja az osztálykönyvbe az igazgatói megrovást — az egész osztálynak. Hanem ekkor következett be a hadd-el hadd! Nem tudni mi történt az asztal alatt, a diákok csak annyit láttak, hogy egyik oldalon Elend igazgató úr ugrik akkoráU mint bakkecske, a másik oldalon meg a disznó akkorát, mint egy disznó, aztán farkasszemet néztek egymással. A malac keservesen röfögött, az igazgató úr meg felin* dultságában remegő szájjal mormolta: Cato senex litteras Graecas didiéit . . . (Kátó öreg korában tanult meg görögül) én meg öreg koromra győződtem meg végleg, hogy Önök egy disznó banda t -t ß/1 ég csak annyit, hogy az ügy* nek folytatása is lett volna, ha a jogászok a betyárbecsület törvénye szerint magukra nem vállalnak mindent. Rájuk viszont nem vonatkozott az iskola törvényé! Az eset után pedig — úgy hírlik — Elend igazgató úr nem tartott többé malacot, még a disznóólát is el* kerülte. Sőt — lehet ugyan, hogy ez már csak szóbeszéd — még ez év Szilveszterén a tombolán ő nyerte meg az újévi malacot, s ekkor kikelt magából és kér e ken visz-* szautasította a sertést, akarom mondani a sértést. Szegény Elend igazgató úr -t $ « kedves pataki diákok . . SLmélkedés az asztal mellett Én nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem roppant tetszenek azok a hosszú éttermi asztalok, amelyeken ragyogó tiszta terítékek, evőeszközök, poharak, egyéb eugehőrök hada sorakozik katonás rendben, még a minden teríték mellé külön tányéron elhelyezett kenyérszeletkék is a jobbra igazodj!« szerint sorakoznak fel az illatozó virágcsokrok tövében, sőt még az éttermekben oly ritka sótartó is fellelhető a sok mindenféle tartozék között. Az ilyen asztalok körül tiszta ^hangerli«-vel felszerelt pincérek sündörögnek és lesik az üzemvezetők mozdulatait, amint egy-egy le- helletnyit igazítanak a művészi _ gonddal sodort szalvéta-tomyocskákon. Igazán szívet-szemet gyönyörködtető látvány egy ilyen asztal, a hozzátartozó, szolgálatkész felszolgálókészültséggel! Hiába, a mi vendéglátóiparunk, az igen! Az minden igényt kielégít! Kénytelen az ember erre a szép asztalra gondolni még akkor is, amikor a másodosztályúnak jelzett üzemrészben végre megkapja a menüjét, illetve azt az ételféleséget, amit az étlaptól függetlenül menü gyanánt elétesznek szalvéta-tor- nyocska és egyéb culág nélkül. Ej- nye-bejnye, só sincsen! Hát mindent csak arra a szép, hosszú asztalra tettek? . . . Nicsak! Ezen a hosszú, szépen terített asztalon egy külföldi zászlócska is van! 5 : : Értem. Helyes! A magyar vendéglátás híres az egész világon, s ezt nap mint nap bizonyítanunk is kell, — de még jobb lesz a magyar vendéglátás híre, ha az itthoni vendégekre is legalább annyi gondot fordítunk. Ne feledjük: a vendéglőkben, az éttermekben az itthoni lakos is — vendég! ESTH S©IÍ3/®JK<©2(Ö> /A\ F©P©ST/Á\NI A minap az esti órákban egy ismerősömmel találkoztam a Kazinczy utcán, aki a Vargahegyen boltvezető. A főpostára tartott, elkísértem és így tudtam meg a következőket: Az állami vállalatok, boltok, áru- dák a napi készpénzbevételt tartoznak még aznap a postán befizetni. Helyes rendelkezés ez. Az állam pénzének az éjszakai órákban biztos, jól őrzött helyen kell lennie, de az már nem helyes, hogy Miskolc kb. 16 postahivatala közül kizárólag az 1-es postahivatal »veszi fel és ezért kell este a Vargahegyről ás a Kazinczy utcába fáradni. Furcsa kép tárul elénk a főpostán az esti órákban. A felvételi teremben 11 ablak sorakozik, de ott nem veszik fel a pénzt, mert vagy nem tartanak szolgálatot. vagy nem tartozik a profiljukba. Viszont a főpénztár kétszer három méteres előszobájában ember ember hátán szorong és sorakozik, hogy a két ablaknál dolgozó postahivatalnokhoz jutva feladhassa vállalatának napi bevételét. — Miért ez a tolongás? óra vióra Azért, mert a fiókposták 17 után nem vesznek fel pénzt, szont a boltok általában 17 után zárnak, így a város minden boltja ide hozza a pénzét. A bolti dolgozónak lejár a munkaideje, mielőbb a családjához szeretne jutni, de a főpénztár szűk ketrecében sokszor egy órát is kell várnia, amíg sorra kerül. Talán meg lehetne szüntetni ezt a tolongást, meg lehetne gyorsítani a pénzfeladást, ha a vállalati bevételeket a fiókpostákon is be lehetne fizetni 17 óra után, a főpostán pedig az üresen kongó felvételi helyiség 11 ablakából néhányat erre a célra 17 óra után is beállítanának; Ezzel az intézkedéssé! a posta naponta sokszáz dolgozónak adná visz- sza a szabadidejéből elvont órát, vagy félórát. A potsa részére sem jelentene megterhelést, ha a felvételi ablakok mögött amúgy is ott ülő alkalmazottak pénzfelvétellel is foglalkoznának ebben az időben. — Tessék ezen gondolkozni! Jó? (B. M.) SZÁMTANI CSODA A VENDÉGLÁTÓIPARBAN Hosszú évezredeken keresztül megdönthetetlennek látszott az a megállapítás, hogy egy mennyiség egyenlő önmagával és ami nincsen, az nem végez semmiféle funkciót, tehát nem teheti drágábbá valaminek az árát és nem növelheti a vendéglátóipar árbevételét. Ezt a megállapítást döntötte meg a vendéglátóipar felügyeleti hatóságainak azon rendelkezése, amelynek felhasználásával be lehet bizonyítani, hogy 3.30 Ft 5.30 Ft-al egyenlő és a nem létező zene igenis funkcionál — éppen az előbbi matematikai abszurdum igazolásában. Nem tetszik ezt elhinni? — Tessék bemenni valamelyik zenés vendéglátóipari alkalmatosságba vasárnap délután 4 óra öt perckor és kérni egy fagylaltot. Fizetni tetszik 3.30 Ft-t. Egy óra múlva. az üldöcrélésFelhívjuk . dolgozók figyelmét, hogy 6 havi részletre az alábbi boltokban lehet tűzhelyet vásárolni; Miskolci Kisker. Vállalat 7. sz. boltja Ujgyőr, Marx K. u. 37. Miskolci Kiske- Vállalat 11. sz. boltja Diósgyőr. István N. u. 1. Miskolci Kisker. Vállalat 36. sz. boltja Pereces. Bollóalja 110. Miskolci Kisker. Vállalat 10. sz. boltja Miskolc, Széchenyi u. 58. Miskolci Kisker. Vállalat 48. sz. boltja Miskolc, Ady u. 16. ben újabb fagylaltra támad gusztusa, kér egy újabb fagylaltot, fizet 5.30 Ft-t. Mi ez a két forint differencia, kérdi majd a pincértől. A zenedíj, kérem, kapja a választ. De hiszen nincsen is zene! — tetszik majd tiltakozni méltatlankodva. Megengedem, válaszolja a pincér kartárs, de öt óra után zenedíj van! Most aztán hivatkozhat a kedves vendég a rossz szemére, hogy nem látja, a botfülére, hogy nem hallja a zenekart, illetve annak termékét, a zenét, ki kell guberálni a zenedíjat, mert a szabály, az szabály. Ugy-e egyszerű? Zene még nincsen öt óra után, de már funkcionál olyan vonatkozásban, hogy majdani létezésével egy fagylaltnak a forintértéket önmagával egyenlőtlenné téve, 3.30 Ft-ból 5.30 Ft-ot csinál. Jó, jó! Tudom, hogy erre mindenféle rendelkezések jogalapot adnak, de engedtessék meg nekem, hogy ennek ellenére helytelennek tarísam. eSZAKMAGV 4 KORSZAG A Magvar Dolgozók Pártla Meavei Bizottságának és e borsedmegvei tanács «aollaoia Szerkeszt?: a szerkesztőbizottság. Felelős kiadó. Földvárt Rudolf. SZERKESZTŐSÉG; Miskolc Széchenvi o. 30 Tptrnok* ts .„ni* 15—017 Borsodmegvei N- ;>m<iaioari vá Halat Felelős avomd a vezető: Koaztl Laíos.
