Észak-Magyarország, 1956. április (12. évfolyam, 79-103. szám)

1956-04-01 / 79. szám

Vasára**», 19M. április 1. fcSZAKMAnYAROBSZÁG 5 DÍSZ-ÉLET ti MtMtMMf •••••••• A V E T É LYTÁ R S ttoHti&Hdiátato Vasárnapi level Még a Lévai-brigád be sem fejezte a munkát, a váltó s egyben a „vétélytársak“ már lent vannak a fronton. Igazi rrtelegcsákány váltás ez, de nem ritka eset a rudolftelepi IV-es aknán. — No-no, csak ne siessetek olyan nagyon — így L. Molnár Bálint mert egy csillerakásra még van idom. Műszakkezdés előtt az alapvágatban Pálotási Al­bin frontáknász a Kubaszegi brigáddal beszélget. Olyan röpgyűlésféle ez. — Elvtársak! A DISZ frontbrigád április 4-ig 1000 tonna szén kitermelését vállalta terven felül. A mai napig mái 500 tonnát küldtünk felszínre. Még 500 tonna hátra van. Igaz, a víz nagyon csurog, a legnagyobb erőfeszítésre van most szükség, de mi erősebbek vagyunk, mint a nehézségek. A i öpgyülésnek vége, a DISZ brigád felsorako­zik a fronton. Ezen a kétszárnyú, egyszer 68, másszor 70 méteres hosszú fronton kell nekik megvívni a bá­nyász becsület nagy csatáját április 4 tiszteletére. Az első. .feladati , megtudni Lévaiék eredményét. 180 csilla. Nem is rossz teljesítmény. A kettes keleti eresekében a vágat magassága 180 centiméter, itt a frontön azonban már 140-re zsu- goro-lott, alaposan még kell hajolni az olyan magas legényeknek, mint Gubás István. Mit nekünk víz! — vélekedik Ludva György, Mátyus János, Juhász János és .a DISZ brigád többi tagja. 500 tonna szén!... Ezt kopogja az esőcsepp, dübörgi a kaparó, s a csá­kány zajából is ezt hallják. — Megelőzni minket? — dünnyögi Gubás Ist­ván — Soha! 189 csillével! Abból nem lesz semmi! Eddig sem győztek le bennünket, ezután sem fognak megelőzni. Nagy szégyen lenne ez a DISZ brigádra. Újra jójcedvüek, bizakodók. A Kubaszegi brigád­nak piég sohasem kellett szégyenkeznie adósság miatt. Áz április 4-i versenyben először 1500 tonna szén felszínre küldését vállalta, de szavát már már­cius 12-én teljesítette. Utána további 1000 tonnát vállalt, amiből 5Ö0 tonna még hátra van. A frontmester kijelöli a munlcahelyeket. Két ember, kap egy „feldett( vagy egy „utcát". Egy méter széles és 12 méter hosszú rész ez, amelyet le kell fej­teni. Az egyik ilyen szakaszon Nahaj Pál és Gubás István dolgozik. Az ő „utcájukban“ mintegy 20—21 tonna szén vár lerobbantásra. Gyorsan haladnak. Mikor már vagy 8 méternyit előre mentek, egyikük megy a fúróért, hívja a lőmestert. Előkészítik a kö­rvetkező „utcát** a robbantáshoz. 4 óra mire Nahaj végez a hátralévő 3 méterrel, addigra kész az új munkahely. Hajnalban félötkor újra robbantanak, a váltótársnak is hagynak szenet. öt órára a front másik szárnyán is kiszeneitek, s hozzákezdtek a kaparóátszereléshez. Műszak végéig 35 méteres szakaszt szedtek ki. Azt tartják, hogy minden percért kár, hiszen sok versenytárs van, aki­ket mind meg kell előzníök. A rudolftelepi üzem pá­rosversenyben áll az alberttelepiekkel, a Kubaszegi DISZ frontbriqád pedig a megye valamennyi ifjúsági frontbrigádjával. Az idő rohan, észre sem veszik, s máris meg­érkezik a váltótárs. Kubaszegi elvtárs a szállító- vágatból jön. — 231 csille az eredmény! Palotás» Albin, az aknász már számolja és felírja mindenttudó kis könyvébe: 140 százalék. — Ez igen! — mondja Gubás.— 61 csillével több, mint a Katonáéké és 42-vel öbb, mint a I-ővaiéké. S nevetnek vidáman, önfeledten, mint akiknek valami sikerült. Aztán indulnak hazafelé, a buszhoz, vagy a legény szállóhoz. A kijárat felé az imbolygó fények egyre jobban pislákolnak. Mintha azok is ki­fáradtak volna. A fronton újra váltás van. Uj embe­rek veszik át a csákányt, újak állnak a szénfalhoz, hogy a csaknem négy hónapja élenjáró rudolftelepi bányaüzem továbbra is megtartsa elsőségét a tröszt bányáinak versenyében. Szeretném megkérdezni Kubaszeni elvtárstól, mi lesz, ha a versenyben mégis Lévaiék győznek? De nem kérdezem, hátha hozzám sem szólna egy hétig... mint egyszer Lévai elvtárshoz. Úgyis elválik rövi­desen! (Kecskésnél Hogyan állunk a tavasaimra vetésével ? A tavaszbúza vetés utcanévéi egy­általán nem lehetünk megelégedve. A legtöbb járásban még a felét sem vetették-.annak, amit a terv előír. Egyedül a szikszói járásbán fejezték mái be a vetést, bár itt a kenyér- gabona nagyobb részét már ősszel földbe, tették. A járások közül a me­zőkövesdi 54.5 százalékra áll. Hu­szonegy községe közül 9 befejezte a távaszbúza vetését. •Á Megyei Mezőgazdasági Igazga­tóság szombat délelőtti jelentése sze­rint a járások sorrendje a verseny­ben a következő: • 1. Szikszói, 2. mezőkövesdi, 3. aba- ujszántói, 4. miskolci, 5. szerencsi, 6. encsi, 7. putnoki. 8. mezőcsáti, 9. édelényi, 10. sátoraljaújhelyi, 11. ózdi. — Száz szénaszárító pajtát készí­tett a mezőgazdaság részére az RM Szerkezeti és Émelőgépgyár. Egy-egy pajtában nyolc óra alatt 40—50 má­zsa szénát lőhet jól kiszárítani. Borsod az árvízkárosultakért Megyénk területén tovább folyik a felajánlás az árvízkárosultak meg­segítésére. Természetben felajánlottak: 52.089 kg búzát, 11.138 kg árpát, 2991 kg rozsot, 2209 kg zabot, 11.156 kg bur­gonyát, 37.139 kg kukoricát, 25.172 kg babot, 1942 kg borsót. 46 db borjut, 48 db sertést, 44 db juhot, 18 db baromfit, 16.446 db to­jást, 95. kg szalonnát, zsírt, 83 kg lisztet, 152 kg cukrot, 444 liter tejet, 210 pár cipőt, 1065 db ruhát. Bar la Anna, sajtóelőadó M. T. elvtársnak, aki „irányelvekre“ vár Tegnap este határoztam el, hegy megírom ezt a levelet. Egy nyolc vés szöszke úttörőkisleány könnycieppjei érlelték meg bennem a szán- ékot. Csak azért vártam eddig is vele, mert önről van szó, párttagról, ártmunkásról, akitől környezete ‘munkában és elvtársiasságban, — min- enben példamutatást vár. Ügy gonedtam, túlságosan megtépázom tekin- élyét, ha nyílt levélben tárom fel áiUsfoglalását, amely úgy felkavart ngemet. Ezért és nem másért vártam. De tegnap este Éva, a szomszédék kis armadikos úttörőgyereke véget vetett habozásomnak. Már az úttörőgyűlésről hazajövet komolyabb, gondolkodóbb volt, mint máskor. Szótlanul ült le az asztalhoz vacsorázni. Anyukája egy- zerre megkérdezte: »Megvetted a füzeteket kislányom?« A gyerek keze megállt, mozdulatlanul, lehajtott fejjel hallgatott. Egyszerre halkan meg- zólalt: »Nem anyukám, nem tudtam megvenni. Mert... mert...« A máskor olyan vidám Éva szája sírásra görbült, s úgy mondta ki zokogva: — Mert anyukám, én azt a gyűlésen odaadtam az árvízkárosultak­nak. Mind... mind az öt forintot. Ahogy édesanyja szelíden vigasztalta a gyereket, mi egymásra néz­ünk. S Éva hüppögve újra megszólalt: — És... nekem nem kell most az a piros kuli sem, mert tudom, hogy akkor apu kevesebbet ad azoknak, akiknek most nincs házuk, még ruhájukat is elvitte a víz... Majd lesz máskor kuli és ott van még kék... az jó nekem... Ügye anyu...? Édesanyja nem válaszolt, de hiszen nehéz is az ilyen kérdésre vála- zolni. Én sem tudtam volna. Ugyan mit mondhattam volna. Dicséretet? Elismerést? Csak szürkébb lett volna tőle ez a nagyszerűen emberi gye- ek-tett... S ahogy ott ültem szótlanul, mérlegelve, mit tett a kis Éva, aki nem udhatta, szidást kap-e érte, amiért másra költötte a füzet árát — ahogy próbáltam átérezni a gyerek álíozatát, aki lemondott a piros kuli­ról, amiben húsvétvasámap már sétálni akart, — hirtelen eszembejutot ön M. T. elvtárs. Eszembejutott s — kimondom kereken — szégyeln kezdtem magamat ön helyett, akit emberségben íme magamögött ha­gyott egy kis úttörőgyerek. Ügye emlékszik a történtekre? Telefonon kerestük azokban a na­pokban, amikor Baja és Mohács környékén még áldozatait szedte a Duna ezrek és ezrek menekültek a pusztulás elől... Az országban minden be csületes ember félve várta az újabb híreket, örült, ha sikeresen ellenáll egy-egy gát, megmentettek száz és száz családot. Kérés nélkül érkeztek az első csomagok az árvízkárosultaknak. Az új életünk teremtette együtt érzés, testvériség, — a közösségérzet, az egymás féltése diktálta ezt. É ön M. T. elvtárs? Amikor megkérdeztük: segítenek-e és hogyan, hogy ezrek és ezrek új otthont építsenek, ruhát, kenyeret kapjanak — ön így válaszolt: »Elvtársak, még nem kaptam irányelveket.« Szó nélkül letettem a telefonkagylót. Hogy mit gondoltam, mit érez em, ahhoz nem kell magyarázat. Azt amit önnek kellene éreznie M. elvtárs, ha meglát engem elmenni egy vérében fekvő ember mellet anélkül, hogy segíteni próbálnék rajta, mondván: »megvárom az irány elveket«... Hogy mit gondoltam? Azt, hogy ön párttag ugyan, de nem kommunista. Merfr a kommunista mindenkor tudja, mihez kell és mihe nem — irányelv! Itt nem erre, hanem csak becsületre, testvériességre, szolidaritást volt szükség. Csak annyit még, hogy nem írtam ide teljes nevét, pedig megérde melte volna. De úgy érzem, okul, tanul ebből a levélből így is! BARCSA SÁNDO fitt állunk a tokaji közúti hídon, ■ amely a Tisza fölött Szabol­csát és Borsod megyét köti Össze. Szélesem hömpöltfög alattunk á Tisza. Néhányszáz méterrel feljebb ölelkezik össze a két fplyó: a Bod­rog és a nagy szőke folyam, amely most ugyancsak szőke, hiszen sötét fodrai most a Kárpátokból hozzák a bőséges téli csapadékot. A tiszai közúti hídon át szekerek, gépkocsik jönnek. Nem is sejtve, hogy néhány nappal ezelőtt milyen veszedelemben volt ez a híd, arnely- re megépítésékor kereken ötmillió forintot költött államunk. Ígéri, veszélyben, halálos veszély­ben volt ez a tokaji Tiszahíd né­hány -nappal ezelőtt. Akkor, amikor a Dunán már a végét járta a nagy küzdelem, a je0es árral, Tokajban veszélyesen áradni kezdeti; a Tisza. Amint Paku Ernő elvtárs, a tokaji révkirendeltség e&yik vezetője, a szemtanú elmondja, nagy baj ké­szült. A Bodrogon és a Tiszán fel­gyűlt úgynevezett »szotyajég«, a puha kábává, változott víz felgyülem­lett Tokajnál és betorkollótt a toka ji közúti híd és a háború idején fel­robbantott roncshíd közé. Amikor keményebb idő jött, ez a puha jég valósággal páncéllá fagyott. A zaj- lás megindultakor nem kisebb, mint két kilométeres jégdugó keletkezett. Ez a jégdugó a Bodrog és a Tisza összefolyása alatt a közúti híd pil­léreire támaszkodott, Ilyen esetben máéütt is nehéz megvédeni egy hi­dat! De Tokajban megnehezítette a hélyzetet áZ, hogy az ideiglenes közúti híd, amely csák faoszlópojc- ra, úgynevezett »pilótákra« támasz­kodik, amúgy is gyenge lábon. áll. Ügy nézett ki a dolog, hogy a ha­talmas jégdugó egyszerűen elfüré- szeli ezt a hidat: és akkor hosszú, időre megszűnik a kapcsolat Sza­bolcs és Borsod megye között. Ha­talmas veszteség lett volna ez, hi­szen az ország egyik fő ütőerét vágta volna él a jégzajlás. És mégis sikerült méggátólni a katasztrófát. jA réykirendéltségen március húszadikán vették észre a bájt, hogy nemcsak a közúti hidat fényégeti veszély, de a jégdugó miatt elöntheti a jeges ár a Bodrog­közt is. A kirendeltség egységeit mozgósították és segítséget kértek a nyíregyházi útfenntartó vállalat­tól. A segítség: a tarcali kőbánya hattagú robbantókülönítménye — meg is érkezett. A különítmény élén maga Beregszászi József elv­társ, a bánya kétszeres sztahano­vista, munkaérdemrenddel kitünte­tett vezetője ment Tokajba, aki or­szágosan is elismert tűzszerész. El­kezdődött a harc a hídért, az ötmil­liós értékért. Paku Ernő elvtársa szemtanú így mondja: — Nem is tudom, honnan keres­sek elő megfelelő szavakat az em­berfeletti munka, a nagyszerű hő­siesség elmondásához, aminek ta­núja voltam. A rőbbantóbrigád küz­delme az elemekkel — négy és fél napig tartott. Amikor az egyszerű robbantással nem lehetett ered­ményt elérni, akkor új módszert al­kalmaztak. Most, ebben a vezz te­lepiben- ismertem meg, milyen is a millszekundos robbantás, amelyet — mint hallottam — a botsodi bánfák­ban olyan sűrűn alkalmaznak már. A robántóbrigád ezt a módszert al­kalmazta — és sikerrel. Száz és száz ember állt a Tisza partján és figyelte a robbantóbrigád munká­ját. Az örömkiáltások az emberek arcára fagytak, amikor a brigád egy-égy tagja már-már elmerült a jeges hullámokban. Nem is tüdőm, hogy fessek hű képet azokról a nagyszerű rohamokról, amelyeket Beregszászi elvtárs kis csapata vezetett a zajló víz ellen. A beszélgetés során megjegy- zem: ■— Talán túlzott szerénység lenne, ha elhallgatnánk a révkirendeltség kollektívájának helytállását. Paku elvtárs csak mosolyog. — Nem szokásom a dicsekvés, kü­lönben is a tokaji híd megmentése véleményem szerint egyesegyedül a robbantóbrigád érdeme. Mi csak azt tettük, hogy idejében jelentettük a veszélyt és készenlétben voltunk a mentésre, amikor láttuk, hogy a robbantóbrigád tagjai milyen élet­halálharcot vívnak a zajló Tiszával. Egyszer például azt láttam, hogy Beregszászi elvtárs, a bánya igaz­gatója süllyedni kezd az egyik jég­táblán. A másik jégtábla már oda­tornyosult föléje. Egy négyméteres pallóval siettem a segítségére. Ma­gam is derékig voltam a jeges ára­datban. De sikerült megmentenem azt, aki a lelke, a mozgatója volt ennek a kis csoportnak, amelynek az egész ország a tokaji híd meg­mentését köszönheti. Nehéz megilletődöttség nélkül el­mondani ezt a kis történetet, amely ről nyugodtan mondhatjuk, hogy hőstörténet. Egy ötmilliós híd és sokszáz katasztrális hold föld, sok község megmentésének története. Egyszerű munkásemberek a törté net hősei. Kőbányászok, a révkiren­deltség dolgozói, akik szerénysé güknél fogva talán nem is egészen élethűen mesélték el a történteket. J?gy a tény: a tokaji közúti híd móst itt áll szilárdan a lá­bunk alatt. Körülöttünk vidám, ne­vető tavaszi napsütés. Mögöttünk van a veszély. A Tisza, ez a sokszor megénekelt vad és mégis olyan cso­dálatosán szép folyó, megnyugodva hömpölyög alattunk. A hídon sze­kerek, autók haladnak át és a sze­keresgazdák, az autók vezetői nem i* .tudják, hogy néhány nappal ez­előtt még halálos veszedelem 'fenye­gette ezt a hidat. Ddmi most emlé­kezünk a bátor hősökre, akik meg­mentették a hidat és ötmilliós va­gyont őriztek meg teljes épségben népünknek. PRISTYÁK JÓZSEF Parkosítsunk Szerencsen! Mondjuk meg őszintén: a mi vá­rosunk, Szerencs még nem volt ilyen szemetes, parkjai még nem voltak ilyen elhanyagolt állapotban, mipt mostanában. Hogy a mellék­utcák nem valami tiszták, az még csak hagyján. De ami a főutcán látható, egyszerűen tűrhetetlen. Né­melyik üzlet előtt olyan szemét­halmazt látni, hogy elszégyenli ma­gát az ember. Aki sétálni akar, le­hetőleg nem soká tartózkodik a fő­utcán, mert az arra haladó járművek olyan port vernek, hogy elmegy az ember kedve a sétálástól. Mi, akik nemcsak lakunk Szerencsen, de sze­retjük is városunkat, nem mehe­tünk el az ilyen mellett szó nélkül. Itt a tavasz, alkalmasabb időt .nem is találhatunk a város rendbehozá­sára. Lehetetlen, hogy a különböző szervek és a lakosság együttesen ne tudná megoldani ezt az egy általán nem nehéz feladatot. A parkokról még rosszabbat mondhatunk. A hősök szobránál lévő parkkal, a népkerttel évek óta jóformán semmit sem törődünk. A cukorgyár egykori szép parkja is elhanyagolt. Vétek lenne ezeket a területeket kaszálónak használni. Ha azelőtt szépek voltak — mint ahogy mindenki emlékezhetik rá, milyen kellemes volt bennük meg­pihenni —, akkor most miért nem lehetnek olyan szépek, sőt még szebbek mint régen? Néhány nappal ezelőtt (aki ol­vassa a Szabad Népet, emlékezhetik rá) többek között ez állt a hírekben: »Több, mint kétholdas ifjúsági park épül a budapesti XIV. kerületben.« Persze Pest — az Pest, mondhat­ná valaki. De ki meri azt állítani, hogy mi, a vidéki városokban nem vagyunk képesek parkjainkat rend­behozni? Okvetlenül meg tudjuk csinálni, — ha akarjuk. És akar­nunk kell. Cinke István, aki már 27 éve kertész a községben, így beszél erről: »A parkosításnak van egy nagy akadálya, de olyan, amit meg lehetne szüntetni. Most is lehetne a városnak két virágháza. meleg­ágya, mint régen, amikor parkjaink szépségben felvették a versenyt a miskolci, debreceni és a nyíregyházi parkokkal. Fényképfelvételeket is készítettünk róla... És mi van most? Jóformán semmi.' Tavaly né­hány helyen füvesítettünk, sok vi­rágot ültettünk. De sajnos, a virá­gokat mind elvitték onnan. Ültet­tünk száz darab fiatal fát is. Ezeket meg kiszakították vagy derékban eltörték a gyerekek. Kialakult olyan szokás is, hogy némelyek a malacokat és a tyúkokat a város terein, parkjain akarják felnevelni. Az utcán állandóan látni csatangoló süldőket, tyúkokat, amelyek szét­túrnak, szétkaparnak mindent. Ta­valy nyáron még tehenek is legel­tek a szobor környékén.« A kertésznek igaza van. Sok min­den függ a lakosságtól, a fegyelme­zettségtől. Azt mondják, lenne itt parkosí­tás, csakhogy ahhoz sok minden kell. De mi ez a sok minden? Érdemes tanulmányozni a vas­útat. Nem Budapesten vagy Miskol­con, hanem Szerencsen. Aki szokott járni az állomásra, az láthatta: tavaly olyan gyepszőnyeget, virágos­kertet csináltak ott, hogy megbámul­ták. Ebben a tekintetben a vasuta­sok mindenkit lefőztek. Rigó Mi­hály pályamestert meg is kérdez­tük: mi lesz az idén a virágoskert­tel? Ezt mondta: »Az idén szebb lesz mint tavaly.“ így kéne ezt mindenütt csinálni! K. Gy. FIGYELEM! FIGYELEM! Műsioppoló, műszövő F-NÉ TARI ÉVA Miskolc, Fazekas utca 9. Minden héten legyen félre néhány forintot, minden hónapban vásároljon 1—2 jó könyvet, évről-évre értékesebb lesz a könyvtára. Minden könyvujdonságot megtalál az ALLflMI KÖNYVESBOLTBAN 179. sz. bolt Miskolc, Széchenyi utca 56. 180. sz. bolt Miskolc, Széchenyi u. 33. 191. sz. Imit Miskolc, Déryné u. 2. Antikvárium. 17*. sz. bolt Diósgyőr, Lenin Ko­hászati Művek­176. sz. bolt Diósgyőr, DIMÄVAG gyárkapu. 177. sz. bolt Diósgyőr, Árpád n. 45. és az üzemi bizományosoknál. ötmilliós győzelem I

Next

/
Oldalképek
Tartalom