Észak-Magyarország, 1955. szeptember (12. évfolyam, 205-230. szám)
1955-09-25 / 226. szám
Vasárnap, 1955. szeptember 25. esZAKMAGTAROKSZAG 5 (Mielőtt az ősöli leszármazottai vétót emelnének ellenem, előre bocsátom, hogy a történeti hűség nagyobb megsértése nélkül megváltoztattam e história főbb szereplőinek nevét. 1834-et írtak akkor.) (No tessék, mondhatnák a toliforgatók, megint a múltba nyúltam témáért. Mentségemül szolgáljon, hogy megyénk egy végeredményben történelmi históriájáról lesz szó, amit nem örökített meg senki. Gondolom, hátha valamit használok vele. Régen volt tehát, még abban az időben, amikor Erdőbényét, s Baskót több magyar faluval egyetemben gróf Szirmay Dániel birtokolta. Ebben az időben már erősen •mozgolódott a jobbágyság a földes- urak jármában. S ha a nemesség híres volt arról, hogyan kell elherdálni a magyar föld kincsét Becsben, — úgy arról egyenesít hírhedt vált, miként kell módot találni rá, hogy a lázongókat vagy a lázongást megtorolja akár fegyverrel, akár fondorlattal.) Noha e történet hangja vidám, lényegében szomorú história... * A ZON az emlékezetes napon ■es. — amelyre az utókor még ma is emlékszik a nagyapóik elbeszéléseiből — Szirmay gróf urat egy deputáció kereste fel. S lévén a gróf épp kedélyes hangulatban a hegyaljaitól — bebocsátást nyertek. Mert nem akármikor lehetett ám a nagyúr elé járulni! Főként ha kérésről volt szó. Márpedig a gróf tudta, hogy egyéb ok miatt nemigen keresik őt fel a jobbágyok. Különösen mostanság, hogy itt is, ott" is felkelnek uraik ellent s követelőznek szabadság meg föld után. Hírlik, hogy Baskón, meg Benyen is mozgolódnak a jobbágyok, hogy lám, itt a gróf úr nagy birtoka, ők meg nyomorognak, s nemhogy nekik, de maholnap az állataiknak se lesz mit enni. Hallotta, Erdélyben már odáig szem- tetenedtek, hogy elszöknek, lopunk, bandába verődnek és elhajtják a birtokosok barmait. Különösen Csongrádban, Vásárhely környékén betyárkodnak, valami Rózsa Sándor nevezetű rablóval az élükön. Hát ajánlatos kissé csínján bánni velük... No, de most nagylelkű lesz, s ha egyebet nem is tesz az érdekük- ben, legalább meghallgatja őket. A nagyúr ott ült a lovagteremben. Körötte a falon régi kardok, sisakok, meg az ősök porlepte képei, akik — legalábbis a gróf szerint tekintetükkel mindig tanácsot sugalmaznak neki a tanácstalanságban. A deputáció belépett és hódolatteljes meghajlás után megállt az ajtó előtt. Csak az ékesszóló Ka- pomoki András tett két lépést előre. A gróf kényelmesen hátradőlt székében (mert ez már akkor is úri gesztus volt!), végighordozta tekintetét a jövevényeken — kik nagyrészt szemlesütve álldogáltak, hol az egyik, hol a másik lábukra ereszkedve —, aztán egy kézlegyintéssel engedélyt adott a szólásra. Kapomoki megköszörülte torkúit. —• A falit kérésével járulunk nagyságod elé ... Instállom, éhen- vész a jószág. Kevés a legelő, megkövetjük alássan, a Sajtházat (így nevezték a községi rétet) csak egv holdacskával bővíteni kellene —* mondta és gyorsan elvegyült a többiek közé, merthogy a bővítés szóra ugyancsak szúrós lett a gróf két szeme. A küldöttség lélegzetvisszaszorít- Va várta a választ. A gróf felkelt ültéből, hátratette kezét (ez is úri gesztus volt!), alá s föl sétált. Gondolkozott. Nem azon, hogy adja-e vagy sem, hanem hogy mivel i kellene elütni a dolgot. Megállt Adalbert dédapja képmása előtt. Legszívesebben tőle kért tanácsot, mivel a leg- okosabbnak tartotta, hiszen bajor hercegnő volt a felesége, s ilyenformán rangjánál fogva neki dukált a legtöbb ész. Alit előtte, s mig tőle a deputáció várta a választ. addig ő Adalbert gróftol. Es noha Adalbert változatlanul bambán bámult át dédunokája feje fölött — a gróf szentül meg volt győződve, hogy nem fukarkodik a tanáccsal. Úgy is lön és méghozzá micsoda tanács! Micsoda gondolat! Erre pediglen a következőképp jutott: Egy légy szállt Adalbert orrára — nem tudni, mi oknál fogva, a kényelmesnek kínálkozó hely, vagy a borpiros szín vonzotta-e? — tény az, hogy odaszállt (tálán felsőbb akaratból!). S mikor a gróf a tiszteletlen legyet — amely kompromittálta az őst a párok előtt! — lovaghoz ülő gavallériával meg akarta semmisíteni. Adalbert megcsóválta fejét és türelemre intette őt. Es mi történt! A bajor dédmama képmásának felső keretét ékesítő pókhálóból egy pók futott elő, de ugyanakkor — nem hudm honnan = egy másik pók is Elnyomottak háborúja Irta: CSÜLfl LáS2LŐ ..liiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimii.. közelgett a légy felé. Amíg egy* mással dulakodtak, a légy kecsesen és lágy zümmögéssel áttette székhelyét Elisábetha hercegasz- szony képmására (ő nem volt bajor, tévedés ne essék, csak egyszerű magyar!), s onnan szemlélte élvezettel a hopponmaradt pókok harcát. Dániel gróf a csodálatos Adal- bertre mosolygott, nagy hálával, amiért a légy és pókok példáját statuálta, aztán így szólt a deputá- cióhoz. — Megadatik kkvánsáatok. Ezennel kijelentem, hogy egy kerek holdat adományozok a Sajtházi rét kibővítésére. Ne mondjatok rosz- szat uratokról! Nosza, lett erre nagy hálálkodás — persze csak azután, hogy felocsúdtak a csodálkozástól, mert ilyen még nem történt emberemlékezet óta, hogy a gróf egy szavukra enyhítene sorsukon. Mentek is nagy lelkendezve, tudtára adni a falunak, hogy milyen sikerrel járt a deputáció. Különösen az ékes- szóló Kapornokit ünnepelték. Honnan is sejtették volna, hogy előre isznak a medve bőrére -. -. ■* L1GHOGY eltávozott a de* putácvó, a gróf lovas haj- dut menesztett a baskói bíróhoz. Hogy mi célból, az rövidé- sen kiderül. * M ÁSNAP déltájt a bényei csordás ugyancsak meg ciháit külsővel ordította végig a falut. Köre gatyája szakadozottan csüngött inas lábaszárán, lajbija sem különben díszelgett csikasz mellén. Loholt háztól-házig, csapzottan, kék meg zöld foltokkal a hátán, arcán, s úgy üvöltött, mintha az apját égetnék. — Emberek!... Emberek!;*; Az ökörszarvból cifrára mintázott csordáskürt két darabját lóbál- ta kezében. Illesztgette volna egymáshoz, de hasztalan, mert ketté vált az, akár a dió héja. A falu apraja, nagyja élősereg* lett. Mi lelte a csordást? Hiszen kérdeznék, de folyvást csak a hor- nyikja (kürtje) után kesereg. — Hol a csorda?! — támadtak rá. — Elhajtották nyögte. — Kik?! — A baskóiak Oda a csorda* oda a hornyik.. ■. Olyan összefüggéstelenül beszélt, hogy alig értették. De amint rádöbbentek a valóságra, nosza, lett erre hej! meg haj! No, megálljatok baskóiak, hogy az ördög szánkázzon a hátatokon! Gyerünk a bíróhoz! Makár János, a község bírája csendre intette őket. — Lassabban emberek, így egy szót sem érték. No Kurkó — fordult a kesergő csordáshoz — mondd csak, mi történt. Hát az történt, hogy reggel Kur- kő kihajtotta a csordát az új legelőre. Azám, csakhogy ott találta a baskói csordát Márton bácsival, az öreg pásztorral együtt. Mondja neki Kurkó, hogy odébb az agarakkal, merthogy ezt a legelőt ők használják nagyságos Szirmay gróf úr kegyelméből. — Márton meg aszongya — folytaid Kurkó —, hogy márpedig ne hazudjanak, merthogy a gróf úr az 5 irányukba volt kegyes, nekik juttatván a Sajtház melletti holdat. Oszt hiába ágálok, hogy csak térjen haza isten hírével. Hiszen haza is tért, elhajtván a csordát, hogy meglengetem előtte a nyúzott fütyköst. Csaikhát... mire deleidre hág a nap, látom ám, hogy Bas- kó felöl egy csapat ember iparkodik le a hegyről alá a völgybe. Baskóiak voltak, méghozzá nem is egyedül, hanem furkósok társaságában. Oszt csak megállnak előttem, bámulnak rám komoran, akár a Kormos, a község bikája. Én meg órájuk. Mondom nekik: mit akartok? Aszongyák: a legelőt! Azt már nem — feleltem —, merthogy a miénk. Aztán, mivel hiába parancsaidnak rám, hogy hajtsam odébb a csordát, egyikőjük elém állt és azt mondta, hogy beszéljek amit akarok, tegnap izent nekik a gróf úr, hogy övéké a rét. ma meg, hogy elkergettem az öreg Mártont, ismét hozzája menesztettek, s újból meg- erőstíé szavát. Igyhát takarodj! Aztán hogy nem takarodék, végigvettek rajtam, összetörték a hor- nyikomat, s elhajtották a csordát Baskó irányába. Z EMBEREK sötéten bámulták maguk elé. Most mitévők legyenek? Hogyan szolgáltassanak igazságot? — Gyerünk a gróf úrhoz! — indítványozta az öreg Kapornoki. — Gyerünk! Gyerünk! A gróf mogorván fogadta őket. — Mit háborgattok megint! A bíró állt elő. Megkövetjük nagyságodat... a baskóiak elhajtották a csordát, s elvették a legelőt. Azt mondják, az övék, holott nekünk ajándékozta volt nagyságod. Bólintott a gróf. (Azt nem látták, hogy kaján tűz ég a szemében.) — Hát persze. Nektek adtam, bényeleknek. Ne hagyjátok magatokat, amice! Eh, nincs bennetek virtus — legyintett. — Hej, amice, amice infélix ... quo usque ábutere patientia vestra? (Meddig engeditek, hogy visszaéljenek türelmetekkel?) Hisz eddig is lopva a ti legelőtökön legeltették — de milyen gyakran! — a csordájukat. Arma capere! Fegyvert fogni a jussért, amice! Hát ami azt illeti, nem hs na* gyón kellett olajat önteni a tűzre. Amúgy is eléggé lángolt a harag a felbőszült bényeiekben. És mi történt ezidőtájt Baskón? * O, A GRÖF hajdúja, aki a hírt hozta, ugyancsak kitett magáért. Egyrészt mert feladatul kapta a gróftól, másrészt meg a baskóiak jóvoltából. Hiszen jó hírt vitt, mert nagyon kell a legelő a baskóiaknak is, s ha már egyszer ilyen ember őkelme, hát ne sajnáljunk tőle pár pohárral. Ebből meg dinom-dánom lett. S hogy a hajdúnak fene kedve támadt — meg az utasítás is hasonlóképp szólt — rávette a vendéglátókat, hogy — noha nem. lévén ideje — rendezzenek sátoros ünnepet. De hogy? Es főleg mib&l? Hiszen bor csak akadna, de mit sem ér az bográcsos nélkül... Márpedig szárnyas is alig kotkodácsol az udvarban, nemhogy négylábú lenne. Hanem az ördöngős hajdú nem azért viselte tisztségét, hogy meghátráljon ilyen csekélység előtt. Homlokára csapott. — Minek az ész, komák? Hogy gondolkozzatok vele. S mire valók a bényeiek tinói? Hogy laücmárózzunk belőle! Volt, aki fejét csóválta, mások a semlegesek mellé szegődtek. Ámde a község bírójának, Bársony Vencelnek — akinek régtől hara- gosa volt a bényei bíró —, hogy mi végből nem tudni, tálán, mint hírlik, legénykori lány miatt — megtetszett a gondolat. S ami a bírónak jó, azt legfeljebb helyeselni lehet, de ellentmondani nem. Végtére is a többség az ő pártjára állt. Egykettőre megelevenedett a templom előtti tér. A hentesek cölöpöket vertek a földbe, s elővezették a bényei csorda három legszebb tinóját. És miután minden cirkumdedérunt nélkül hókon bólintották mindhármat, felhúzták a cölöpre, megnyúzták, a húst kicsontozták, s beleaprították az üstökbe. Ropogott a rozsé a bográcsok alatt. A völgykatlanból magasra szállt a füst a tenyérnyi ég felé, amelyet épp hogy látni engedett a tölgyekkel és szilfákkal beborított, a községet koszorú módjára övező hegy. Az asszonyok nagy készséggel gyakorolták szakácsművészetüket, a férfiak pedig torkukat próbálgatták itallal, meg nótával. S mivel jócskán került a pincéből bor, nótából sem lehetett hiány, egy részűk táncra perdült, többen meg a rotyogó bográcsok köré tolakodtak incselkedni az asszonyokkal, meg szaglászni az étvágygerjesztő illatot. Hanem, hogy a lakoma ne múljon mulatság nélkül, újból indítványt terjesztett elő a hajdú. Mi lenne, ha vendégül látnák a bé- nyeieket. Először csak bámultak rá, mint az elébb levágott tinók az első ütés után. Mi az istennyilát akar ez megint kifundálni! De mikor a bíró felismerte az ajánlat lényegét. hej! keblemre hajdú! — rikkantotta. Ez lesz aztán mulatság! Nagysietve meghányták-vetették a dolgot. Megegyeztek abban, hogy deputációt menesztenek Bényére, melynek is az lesz a feladata, hogy meginvitálja a hadállapot és az azt megszüntetendő tárgyalások végett Makár János uramat, meg a vezérkart, A deputáció útnak indult, s két óra múltán már jött is vele az ellenfél küldöttsége, élén Makár urammal. •Hr TJaneM ugyancsak csodál- xx kozának, hogy ilyen nagy lakomát rendeztek a tiszteletükre. S ha egyszer ilyen fogadtatásban részesítik őket, végtére is biztató jel arra, hogy békejobbot nyújthatnak egymásnak. De legfőként azon csodálkozott el a bényei biró, hogy Bársony Vencel olyan nyájasan szól hozzá, akár a Fekete ángyom, mikor a portékáját kínálja a debreceni vásáron. Hát ha így áll a dolog, nem is nagyon kell őket traktálni! Biz az nekiestek, s miután jól megtöltötték a hasúikat, nem sajnálták a tinóktól az italt sem. (Mert életében sem tűri a jószág a szomjat, hát még az ember gyomrában, ahol kétszeresen melege van! Egyébként is lehet-e ennél dicsőbb végtisztesség bármely tinó számára?...) — Hát kedves szomszédaink — tért a tárgyra a bényei biró, mért- hát lakoma ide, lakoma oda, ők mégiscsak hivatalból, vannak Itt! — hogy is állunk azzal a csordával? Még jóformán el sem hangzott a kérdés, amikor egy jószág a hátuk mögött keservesen elbődítette magát. — Ahnn a' mondta a baskói biró. A deputáció tagjai megfordultak. Hanem még az előbbinél is jobban elesodálkozámak, amint meglátták a három szalmával kitömött tinót. Akárcsak élnének, éppen hogy kilóg a nyelvük a szájukból, meg karókra támaszkodnak roggyant lábukkal, mint a sánta ember a mankójára. — Hisz ez az én Violám! — kiáltott a bíró és úgy felugrott, mintha darázs csípett volna ülőkéjébe. — Meg az én Rózsim — horkan- tott Patvaros Balázs. — A kettő közt meg az én Bimbóm! — üvöltött Kálnai Mihály, aki a tavaszon hajtotta haza a tinót a hatvani vásárból. Hű, lett erre kutyaisten meg rablógazemberek! Bosszút lihegve futott hegyen, völgyön át Bénye irányába a deputáció. Hr ER Cl, a kisbiró, meg Kurkó, a csordás járták a falut. Kurkó fújta a hor- nyikot (valahonnét kerített, de hej! soha nem lesz már olyan hor- nyikja, mint volt!), Berci meg egy- szuszra fújta a létániáit. „Izeni a biró: közhírré tétetik, Az egész község népe haza kéretik! Hegyen, völgyön, laposan — senki el ne maradjon* Baskóra takarodjon! A piactéren volt a gyülekező, ide sereglettek az emberek kaszával, kapával, lőccsel, Rákóczi-korabeli elöltöltős muskétákkal (amelyeket dugaszban rejtegettek), nyúzott botokkal leinek mi akadt keze- ügyébe. Egyre népesedett a tér a Bika, a Liba utca felől, a papsorról, az alvégből. Mintegy ötszázan (így írja a krónika) gyülekeztek össze. Makár uram volt a vezér. Lajbija köré borjukötelet csavart, s ráakasztott egy rozsdás kardot. S miután külsőleg ilyen tekintélyre tett szert, úgy illő, hogy kissé megcsillogtassa hadtudományát. (És miért ne lehetne vezér, hiszen Cin- cinnatus is. egyenest az ekeszarva mögül sietett Rómába, hogy a hadsereg élére álljon!) Kellő hadrendet teremtett. A muskétásokat az élre állította, utána a kaszásokat, legvégül a botosokat. Aztán beszédet intézett hozzájuk. — Emberek! Most csatába indulunk, hogy visszaszerezzük a jussunkat. Aztán nehogy inába szálljon valakinek a bátorsága * *-. Mégegyszer végigtekintett a hadba indulók rendjén, aztán Kurkó- vál megfujatta a homyikot. Indulás! Elindult a tarka népség. így látszatra nem tűnt valami félelemgerjesztőnek a kaszások hada, de hogy milyen veszélyt és erőt hord magában, az emlékezetes még Budai Nagy Antal, meg Dózsa idejéből. A gróf, aki ablakán át nézte a hadat, megborzongott. Uramterem- töm, mi lenne, ha nem sikerülne terve, s a baskóiakkal együtt ellene fordulnának! Rengett a sok mezítláb alatt a föld. Haladt a néma menet-.:. BASKÓI dombon, a község bejáratától távolabb táborozott le a had. A vezér — annak rendje és módja szerint — az előőrssel szemügyre vette a falut. Már múlófélben volt a lakoma, de még tartott. A tűz halványan pislákolt a bográcsok alatt* A biró mégegyszer fontolás tárgyává tette a dolgot. Hátha el lehet kerülni a vérontást.. * Mert ha verekedésre kerül a sor, bizonyára lesz vér is. így hát újabb deputációt menesztett a baskói bíróhoz. Meg is cirkalmazták az ultimátumot, ilyesképpen: „Fizessék meg a kárt, ha törik, ha szakad, Mert különben akkor kő kövön nem marad!“ Hiszen, hogy átszállóban volt a baskói fejekből a mámor, s rádöbbentek arra, amit tettek, el is fogadták volna már az ajánlatot- Csakhogy nem addig a*! A hajdú — ki még nem fejezte be küldetését — durván kiadta a parlamenterek útját, még rothadt paradicsommal is megdobálta őket jobbanmondva megdobáttatta néhány arra hajlandó hevesvérű su- hanccál. A deputáció menekült* vitte vissza irháját a táborba. ;.. És ekkor, 1834 június 2-án alkonyaikor megkezdődött az emlékezetes csata. Csák egy órácskát tartott, de csata volt a javából. Kurkó riadót fújt a hornyikján* Taú, ta, tuuú, tatata... A „hadsereg" vészesen, mennydörgő robajjal zúdult a falura... Üsd, vqgd, nem apád! — ordították torkuk szakadtából s osztogatták jobbra-balra az áldást. Nem ismertek irgalmat a felbőszült bényeiek. Kiki a párjával kelt bírókra, akinek meg nem jutott, a másik segítségére sietett* vagy ha ezt se, harci kiáltással tette harciasabbá a küzdőteret. Nesze neked rét! Nesze csorda! így vágtad hókon a tinókat!? Csattogtak a botok, üvöltöttek a csatározók. A bográcsok felborultak, s a piros lé összefolyt a piros vérrel Az asszonyok sikoltoztak a gyerekekkel együtt, s menekültek, merre láttak. Bársony Vencel uramat is a padlásról citálták elő. Reszketett, akár a miskolci kocsonya. Könyörgött is, de hiába! Szemét bekenték tojással, bajsza helyét meg csalánnal csiklandozták. S miután jól megkeresztelték, beleültették egy üstbe, megforgatták a tinók levében, végül nyakonöntötték egy karma borral. Felforgatták a fél falu házait* szétkergették a jószágokat, a párnákból., a dunyhákból kiforgatták a tollat, s meghempergették benne a baskói bírót, meg a hajdút. De a többiek sem jártak jobban. Egyszóval alapos hadműveletet folytattak az elkeseredett* s erőben is nagyobb bényeiek * *-. Amikor pedig végeztek* összeterelték a csordát (persze a bas- kóiakéval egyetemben), ismét csatarendbe álltak a jószágok körül, s elindultak hazafelé. Jajgató, nyöszörgő emberek maradtak a csatatéren .* DD1G csak háború volt* ami azután történt* az haddelhadd lett! A többi már a tekintetes vármegye dolga. A főbűnösöket több évre, s mintegy 265 embert (ennyit jegyzett fel a krónika) több-kevesebb évre börtönbe zártak —• lázadás miatt! Elvégre ez is egy módja annak, .hogy megfékezzék a feltörni vágyó erőket és elrettentő példát statuáljanak azok felé, kik hajlamosak a lázadásra. Ilyenformán kedvére jártak a nemességnek, s persze gróf Szirmán Dánielnek is. Hiába, Adalbert jó tanácsot adott. Dániel gróf, miután biztos helyen voltak a legizgágábbak, megállt dédapja képmása előtt, s köszönettel hódolt neki. Hála néked Adalbert dédapám, hála. Adalbert pedig bámult bamba pofával, bámult dédunokájára, aki politikában túl tett a római Caiusokon is, pedig azok igazán értettek a testvérharc kirobbantásához. * MINAP a két község határában jártam. Békésen legelő csordáluit láttam. - biz’ az mindegyik a saját legelő használta. S a bényeiek is jós vei köszöntgettek a baskóiak!
