Észak-Magyarország, 1955. április (12. évfolyam, 77-101. szám)

1955-04-03 / 79. szám

c, hála néked Szovjetunió *> V) - ■ ' + ------------------- QJ c4 jzaofft hősüknek k&LZúnhetfük... Nehéz néha szóban kifejezni az emberi érzéseket. S különösen nehéz kifejezni a hálát, köszönetét mon­dani olyan tettért, melynek életét, boldogságál köszön­heti az ember. Ilyenért a köszönet, a hála érzését szó­ban kifejezni hűen talán nem is lehet. Ezt csak érez­hetjük egész énünkkel, egész szívünkkel. így vagyunk most valamennyien, új életünk tízesztendős évforduló­ján. Nincs ma nálunk olyan becsületes ember, tízesz­tendős szabadságunk felkaroltja, tízesztendős kemény harcunk hőse, aki ne élné át újra gondolatban, az em­lékezet szárnyain ide-oda csapongva egy évtized tör­ténelmét ... „Boldogan élünk, szabadon élünk. Nem gondtala­nul, hiszen az élet, a munka gonddal jár. De megvan mindenünk, amire szükségünk van. Dolgozunk — bé­kében dolgozunk. Élünk és nyugodtan, a még szebb holnap tudatában élünk. Nem úgy bizony, mint tíz esz­tendővel ezelőtt, amikor a betérő falat is reménytelen harc kérdése volt. És ezt a mi szabad életünknek kö­szönhetjük .. Ilyenformán mondjuk, ha kérdeznek bennünket: mit köszönhetünk a felszabadulásnak. Ilyenformán mondjuk, mert hirtelenében nem is tud­nánk másként szólni. De érezni sokkal mélyebben ér­zünk. S gondolatban ki-ki onnan indul el, amikor a sötét pinceoduból, a bizonytalanság vaksötétjéből ki­lépett a fényre, s meglátta az első szürkeköpenyes szovjet katonát. A hőst, aki ezer és ezer kilométere­ken át jött harcolva, vérezre, hogy kiűzze a szívekből a félelmet, hogy életet hozzon, igazi, addig reményte­lenül remélt életet, őket köszönti elsősorban szivünk, őket, akik vérüket, életüket, szivüket, bátorságukat adták a mi elmúlt tíz boldog esztendőnkért, a mi szép jelenünkért és még szebb jövőnkért... Mert ime, ilyen életet, ilyen sorsokat köszönhetünk a szovjet har­cosoknak, a pártnak, az elmúlt tíz esztendőnek: A képen hazánk felszabadítói, a dicsőséges Szovjet Hadsereg har­cosai a moszkvai Vörös-téren. □ciciaaocmaaciD’iaaDnaaDacinc aaaaaDaonaaoaaacaocianaar aaaaaoaaaaaoaoaaDcaaoaac Szorgalmas ember előtt nyitva áll az út... Mindössze huszonhét éves Váll András, s mégis mennyi mindenről mesél. — Iia csak az utóbbi tíz évről számolok be, akkor akár reggelig meg sem állok — mondja tréfásan. — Mert tíz év nem olyan túl nagy idő, de az, amit én tíz év alatt kaptam, azt nem lehet néhány szóval elmondani. Valamikor az én életem is úgy indult, mint sok hozzám hasonló szegény gyerek élele... Apám váltókezelő volt, öten voltunk testvérek... Nyomorogtunk... 1945-ben aztán teljesen új élet kezdődött nálunk, ősszel Egerbe utaztam és beiratkoztam a kereskedelmi középiskolába. Tanulhattam, boldog voltam, mert régi vágyam végre teljesült. Négy év alatt egy fillért sem fizettem a taníttatásért, az állam tartott el, s az állam adott kenyeret a kezembe. Miskolcon kezdtem meg a könyvelőséget, először a Miskolci Ön­töde és Gépgyárban, azután pedig a Borsodvidéki Gépgyárban folytattam. 22 éves koromtól pedig már vezetője vagyok a számviteli osztálynak, ami nem kis dolog. Sokszor eszembe Jut, hogy valamikor csak őszhajú, nagyszakállu öreg emberek értek el ilyen „karriert’“, de azt is csak ak­kor, ha protekciójuk volt. Ma pedig szorgalommal és becsületes munká­val mindenki előtt nyitva áll az út... Csúnya gyermekkori álom volt-... Tíz évvel ezelőtt még csak nyolc éves voltam — meséli Mándoki András gépkocsijavító. — Kicsi voltam még, de elég nagy ahhoz, hogy megértettem azt, ami körülöttem lezajlott. Apámtól és anyámtól azelőtt gyakran hallottam, milyen nehéz az élet, a fizetésből nem lehet megélni. Legnagyobb gondjuk az volt: — Mi lesz a gyerekekkel, hogy fogjuk taníttatni, hogy fognak valami szakmához jutni?... Én voltam a leg­nagyobb, rajtam kívül még három húgomról is kel­lett apámnak gondoskodnia. Mint vasgyári munkás keveset keresett, nagyon keveset... Ilyen gondjai voltak apámnak tíz évvel ezelőtt, de ez már olyan régen volt... Sokszor teljesen való­színűtlennek tűnik előttem, csúnya gyermekkori álom­nak ... Gépkocsijavító vagyok, az állam pénzén tanul­hattam először általános iskolában, majd a II. számú MTH-ban. Az iskolában szerzett elméleti tudás mellé itt a XVI-os számú gépkocsijavító műhelyben szerez­hettem meg a gyakorlati tapasztalatokat. Az iskola elvégzésével egyidőben állást kaptam, s ma, alig 18 esz­tendős koromban 1650—1750 forintot keresek havon­ta. Legidősebb húgom cukrász leit, s két kisebb hú­gom tanul. Elmúlt az az idő, amikor nem volt a levesbe mit aprítani! Hármunk keresetéből bőven jut a háztartás­ra, ruházatra és szórakozásra. Apám gyakran mesél arról az időről, amikor még fiatal volt, egy szót sem hallott akkor kultúrcsoport- ról, s még csak meg sem fordult gondolatában, hogy kultúrális igényekkel fellépjen. Nekünk itt a XVI. Autójavítónál nagyszerű kultúrcsoportunk van, az el­múlt évben zongorát kaptunk. Ebben az évben egy hegedűt a szakszervezettől, s az üzem vezetőségétől egy tangóharmonikát. Az üzem fiataljai együtt vesznek részt a felszabadulási versenyben, s együtt készülnek kultúrműsorral a felszabadulás tizedik évfordulójának megünneplésére. Aztán még csak annyit szeretnék mondani, hogy most már negyedik hónapja teljesítek 250 százalékot s ha igaz, akkor a következő hónapban sztahánovista oklevelet kapok ... ILYEN ÉLETRŐL NEM IS ÁLMODHATOTT KÁDAS KÁLMÁN ÉS CSALÁDTA AZ ÚJ HELYES UTÓN Cseléd volt hajdanában, mint apja és nagyapja. Cseléd, egészen 1944 októberéig, amikor az első szovjet harcos beköszöntött a falu. Tárcái első kicsiny házának kapujäu. Ügy mondják, akik jól ismerik, hogy a Vasas úr istállójában nevel­kedett, ott töltötte sok-sok eszten­dejének sötét, remcnynélküli nap­jait. Hogy milyen sora, milyen élete volt azt jól ismerjük száz és száz más cseléd életéből. Sokféle módon próbálkozott, hogy hátha megtalálja valahol a nyugodtabb, emberibb életet. Bánvász lett, kőbányász. Fej­tette, vájta a követ, embertelenül nehéz munkával éveken keresztül, fillérekért. A munka új volt, csak éppen élete maradt ugyanolyan ne­héz, ugyanolyan reménytelen, mint az istállóban, az úr gazdaságában. S ezen a sorson nem változtatott az sem, hogy családot alapított. Még több gonddal, nélkülözéssel telt meg az élete, még reménytelenebb lett a holnap, egészen addig a napig, amikor Tokaj-Hegyalján elhalt az utolsó puskalövés. Ezen a napon Kádas Kálmán és családja átlépett az új élet küszöbén. Átsegítették rajta a szovjet katonák. Az első naptól kezdve egyetlen helyes utat látott maga előtt csa­ládjával, feleségével együtt — azt az utat, amelyet a kommunista párt mutatott. Ezt az utat követték. Ezernyi gond, ezernyi megoldhatat­lannak tetsző probléma nehezén segítette át őket a párt biztatása, a párt segítsége. S Kádas Kálmán megingathatatlanul haladt előre a megkezdett úton. Mostanában a bányaüzem igazga­tói irodájába bizalommal lépnek be a kőbányaüzem dolgozói, őszintén, bizodalommal mondják el kérelmü­ket, javaslataikat, életük minden kis problémáját, hiszen az igazgató elvtárs olyan ember, aki minden problémára megkeresi a legjobb, legemberibb megoldást. — Úgy bíz­hat benne az ember mint saját­magában — ez a dolgozók vélemé­nye. — Közülünk került ki, olyan ember mint mi vagyunk és kom­munista. 8 a bányaüzem esetről- esetre büszkén jelenti; teljesítettük, túlteljesítettük a tervet. Ez nem csupáu a fizikai dolgozók, hanem az igazgató érdeme is. Az igazgató pedig nem más, mint Kádas Kál­mán, aki cseléd, kőfejtő volt s aki tíz esztendeje kommunista, tíz esz­tendeje harcol azért, hogy új éle­tünk még szebb, még jobb legyen. Hogy hogyan él most a Kádas.esa- lád? Hogyan élnek a Kádas-gyere­kek? Sokat, nagyon sokat lehetne beszélni róla. Egy azonban bizo­nyos: ilyen sorsról, ilyen életről még álmodni sem álmodhatott Ká­das Kálmán és foleségo gyermek­korában. Ki ne hallotta volna hírétatakta- báji Béke termelőszövetkezetnek'? A termelőszövetkezet tagsága úgy mondja: „Boldogabban élünk mint bárki más a megyében. S mert még jobbat akarunk — még jobban dol­gozunk.“ Ezt a termelőszövetkezetet vezeti már kezdettől fogva Csugány József a tsz. elnöke. Csugány elvtárs megbecsült tagja nemcsak a falu, de az egész járás, az egész megye társadalmának. Ha munkáról van szó, ő az első, ha probléma van, őhozzá fordulnak tsz—tagok és egyénileg dolgozó pa­rasztok. Hiszen ő szervezte, ő ala­kította a termelőszövetkezetet s ő vitte győzelemre a községben a kö­zös gazdálkodás ügyét. Mindig ilyen megbecsülésnek ör­vendett Csugány Józsefi Mindig o volt Taktabáj első embere? Nem, másként volt az ti» esztendővel ez­előtt. A Csugány-család hoaszú évtize­deken át harcolt, ahogy tudott az embertelen sors, az elnyomatás ellen. S mór szinte zsenge gyermek­korától harcolt Csugány József 1s. Hogy ez a harc eredménytelen volt egészen 1914 őszéig, az nem azért volt, mintha Csugány József nem követett volna el minden elkövet- hetőt a cselédek, a szegényparasztok sorsának jobbrafordításáért. Harcolt ő, ahogy tőle tellett. Szembefordult a földesurak akaratával. Elmonuta mindenkinek hogyan, mint lenne jobb. S egyre bizakodóbban mondta, ahogy közeledtek hazánkhoz a szov­jet csapatok, amelyektől Csugány József és megannyi sorstársa a bol­dogabb életet várta. El is vitték ezókimondásáért Horthy csendőrei, hogy harcra kényszerítsék azok ellen, akiktől az új életet, a boldog­ság megteremtését remélte. Csugány József azonban tudta mit kell ten­nie. Megszökött, amint alkalom adó­dott rá. Hogy mit érzett, amikor az első szovjet harcost megölelhette,, azt igazában csak érezni lehet, de szóban elmondani nem. A szovjet harcosok azután hazasegitették oda. ahonnan elindult, ahonnan elhurcol­ták: Taktabájra. Az első perctől kezdve a kommu­nistákkal együtt harcolt az új élet győzelméért. Kereste, kutatta a dol­gozó parasztság boldogulásának leg­jobb, legeredményesebb útját. S a feleletet — mint az új életet, a ^szabadságot — megint csak a szov­jet elvtársaktól kapta meg. Kiment a Szovjetunióba, hogy megismerje a szovjet kolhozparasztság életét, a közös gazdálkodás nagy előnyét. S azzal a gondolattal tért haza: „Meg­találtam a helyes utat.“ E gondolat hatása alatt, e gondolat helyességé­nek tudatában alakította megTakta- bájon a Béke termelőszövetkezetet. Megalakította és ügyét győzelemre Kedves, szőkehajú asszony áll az Állami Aruház divatosztályának pultja mögött. Előzékenyen, jóked­vűen szolgálja ki a vásárlókat. Izrael Jánosné a neve. Már 6 éve, az avatás napjától kezdve itt van. — Szinte második otthonom ez már — mondja. — 1938-tól dolgo­zom a kereskedelemben, de csak azóta lett ez a munka igazi élvezet, amióta az Állami Áruházban va­gyok. össze sem lehet hasonlítani azzal az idővel, amikor kicsi kis sötét üzletben inaskodtam és segé- deskedtem havi 15 pengőért. Most 1021 forintot keresek s jó munkám­ért sokszor részesedem prémiumban. Az Állami Áruházban alig két évi munkám után osztályvezető helyet­tes lettem s az elmúlt év tavaszán a „Belkereskedelem kiváló dolgo­zója“ jelvény tulajdonosa. Nagy örömöt okozott nekem ez a kitünte­tés s felejthetetlen szép élményt nyújtott a gallyatetői jutalomüdülés. Akkor láttam meg először a Mátrát, Nyolc évvel ezelőtt került Vi­zsolyból Miskolcra, Sarkady Já­nosné. Akkor még csak copfos kis diáklány volt, aki szorongással, s kissé félve állt meg az óvónőképző kapuja előtt. — Mert mégis csak nagy dolog egy pályaválasztás — ismeri be Sarkadyné —, különösen akkor, ha az ember két-három évvel ezelőtt ilyesmire még gondolni sem mert. Amíg csak el nem végeztem az óvónőképzőt, tandíjmentességet él­veztem, s ingyen lakhattam a kol­légiumban. Alig hogy letettem az óvónőképzői képesítőt, máris állást kaptam, egy pillanatra sem oko­zott nekem gondot, hogy hol he­lyezkedjem el. Sarkady Jánosné 1953 április óta a Petőfi-utcal napközi otthon ve­zetője. Büszkén mutatja meg az érdeklődőknek a világos és korsze­rűen berendezett óvodát, a hálót, segítette. S Csugány József, akinek ősei ki tudja hány emberöltőig élték a cselédek embertelen életét, ma olyan termelőszövetkezet elnöke, amelynek tagsága csodálatraméltó lelkesedéssel, munkával bizonyítja mindenki előtt: az új út a leghelye­sebb út, ezt kell követnünk mind- annyiunknak. Sitíe József tudott élni a lehetőségekkel Kilenc gyermeket fel­nevelni a múltban, tíz- egynéhány esztendővel ezelőtt, olyan embernek, aki sohase volt a maga gazdája, nemcsak nehéz, de szinte lehetetlen volt. Két embernek is kevés volta kommenció, nem- hogy tizenegynek. S ha felnevelte is a gyerekét a cselédember, mire ne- véltél Cselédsorsra, újra csak cselédsorsra. így beszél a múltról Sike József taktakenézi lolgozó paraszt, községe, járása legjobb, legtekin­télyesebb középparaszt­ja. S nem másért beszél így, mert bizony neki ma kilenc élő gyermeke van, akiket a biztos, boldog jövő tudatában nevel, készít elő az élet_ re. Hogy minek köszön­heti a mát, gyermekei jövőjét? Elegendő eh­hez néhány magyarázó szó, néhány rövid mon­dat, Sike József „kukás“, azaz dohánykertész volt valamikor grófok, föld- birtokosok földjén. Nem remélt mást az élettől, mint nehéz munkával megszerzett mindennapi szűkös kenyeret, kis családot s talán majd élete végefelé, küzde­lemmel teli évtizedek hosszú sora után egy­két hold saját földecs- két, nádfedeles kis fa­lusi házacskát. Azután 1911 késő őszén egy­szerre elcsendesedett a rémítő ágyúdörej a Tisza partján, felszedte sátorfáját és továbbállt az uraság s másnap mosolygóarcú, szürke­köpenyes katonák ko­pogtattak be a cseléd­házak ajtaján ... S ettől a naptól kezdve meg­változott Sike József élete. Hinni sem akarta, amikor kimérték neki a Hz hold földet s azt mondták: Gazdálkodj Sike József, most már a magad embere vagy, mulasd meg mit tudsz! Elfogadta szíves-örö­mest a földet s meg­fogadta azt is, hogy úgy gazdálkodik rajta, mint eddig senki más. De egyet nem felejtett el — azt, hogy kitől kapta a fötdet, ki adta az alapot boldogságá­hoz: a kommunista párttól kapta s a pártot követte attól a perctől kezdve. Beállt a párt sorába, s tanult, dolgo­zott, úgy mint soha ad­dig. Nem ejtette kétség­be, hogy egymásután követték egymást a gyerekek. „Hadd legye­nek, lesz aki segítsen, lesz akivel megosszam a boldog életet“ mondo­gatta feleségének. S jól mondta. Ma kilenc gyermek apja s a. ki­lenc gyermek a falu legjobban felöltözletett gyereke, Sike József háza a falu legszebb háza, Sike József föld­jei termik az egész já­rásban a legtöbb cukor­répát, a legtöbb do­hányt, a legtöbb búzát. Mert becsülettel dolgo­zik, úgy ahogy a párt mulatja, úgy ahogy a párt mondja. így kö­szöni meg a szabadsá­got azoknak. akitől kapta — a szovjet har. cosoknak. Össze sem lehet hasonlítani a múlttal... ÉLVEZET ÉS ÖRÖM DOLGOZNI. akkor ismerkedtem meg először a mátrai szép fenyvesekkel. Alig­hogy hazaértem az üdülésről, nép­frontbizottsági tagnak választottak. Az elmúlt év őszén a Hazafias Nép­front Bizottság kongresszusán is résztvettem Budapesten, mint kül­dött képviseltem Miskolc város la­kosságát. — 8 amire igen büszke vagyok, az, hogy már hatodik éve tagja vagyok a békehlzottságnak. Ügy ér­zem, hogy nekünk, magyar asszo­nyoknak, anyáknak az a legszebb feladatunk, hogy küzdjünk a béké­ért, hogy saját, egész országunk, s az egész világ gyermekeinek fenn­tartsuk a békét. Nekem is van két gyerekem, fiam és leányom — ö értük dolgozom, az ő jövőjükért. Azt akarom, hogy békében felnőj- jenek, hogy gyermekkoruk szebb le­gyen, mint az enyém volt. Öle már a szabadság gyermekei, akik gond és nyomorúság nélkül élhetnek, tanulhatnak... S egy anya részére ez a legszebb ajándék. foglalkozót, ebédlőt, tálalót, fürdő­szobát, ahol egymás mellett sora­koznak a kis kagylók, fürdőkádak, fogmosópoharak. Élvezet és öröm itt dolgozni — mondja —, télen jő meleg szobában töltjük a napokat, nyáron a homokban, a fürdőme­dencében s a kertünkben felsze­relt hintákon játszhatnak a gyere­kek. Kirándulásokat szervezünk Tapolcára, Lillafüredre, — s ami a legszebb: valamennyi gyereknek egyforma ruhája van, ezt az óvoda az építőipari vállalattól kapta. Hu­szonnégy gyermek van az én gond­jaimra bízva, huszonnégy gyerek­nek vagyok édesanyja, addig, núg szüleik munkahelyükön vannak. Nagyon boldog vagyok, hogy ak­kor, nyolc évvel ezelőtt felhasznál­tam azokat a lehetőségeket, ame­lyeket az állam adott nekem, hogy erre a pályára léptem, hogy óvónő lettem.. -,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom