Észak-Magyarország, 1955. március (12. évfolyam, 50-76. szám)

1955-03-20 / 67. szám

L Irodalom — ■ ......... BÉKEVÁROS Csillagok fáklyás tengerében úszott a sápadt hold tova. Szikrákat, szórt a halvány éjben szerelvényünknek mozdonya. Villant, a póznák sokasága; álltak: mint őrök, katonák. A nyitott ablak mellett állva néztem a sötét éjszakát. Unalom volt az utitársam; de szállt a mozdony füttyszó ..... s előttem fénylő villogásba)' hátrább szorult az éjszaka. Előttem tágult a sötétség: sínek ... mint nagy acélkaro, tűntek elő ... majd széles térség, szökkenő betonoszlopok. Hunyorogtam, mint a napba nézők, fényszórók ontották a fényt. Betonívek: oly messze fénylők magas diadalkapuként. Ezüstben izzó Békeváros. Úgy szemléltem fénytengerét, mint éjben — amely holdvilágos ifjú anya a gyermekét SOÓS ZOLTÁN >%» ■ " 1 » «< Á IHOILTO ­! 'r . ' r m lí\ L I! fj a/ m Lő{üz<u á költő évente átlag három verset ír a tavaszról, kettőt- a nyárról, kettői az őszről, egyet a télről. Ez a normája, amelyet témaszegényebb évszakokban jelentősen túlteljesít. 'Tavaszi versei közül az első rendszerint februárban készül és a ta- easzvárásról szól. A második március elején esedékes. Ebben tematikailag a lovász ébredését, a, rügyfakadási, általában az ilyenkor szokásos tér. mészeti jelenségeket ecseteli. A harmadikban a virágos fák, a madarak, a kiskutyák és a szerelem bódulatai foglalkoztatják a költő gyakorlott képzeletvilágát. • Most ihlető magányában éppen februári versébe fogott és ott tar. lőtt, hogy aszongya: ..Várom a rügyfakadást, jobban mint bánni mást“ — amikor kopogtatás nélkül, nesztelenül belépett és mellételepedett az Idő. járás. Belenézett a költő írásába és viharosan felkacagott, — Tudtam! Ahogy magát kedves barátom jobban megnézem, meg. esküdtem volna rá! — Mit tudott és kicsoda maga' — Tudtam, hogy rólam ír verset, Mert amióta a dudva vérszemet kapott, minden ingatag világnézetű verstaragó velem takarja támaszé, génységét és bávatag világnézetet. — Bellát ki maga? — Ne türelmetlenkedjék. Türelmetlenséggel nem sokra megy velem. Mert itt van például ez a „Jöjj már tavasz!“ című zöngeménye. Hát azt hiszi, hogy én. csak azért, mert magának ilyen korán kifogyott a tél- témája és a tüzelője, felforgatom az egész menetrendemet és február ele­jére pazar napsütést, madárcsicsergést , rügyfakadást meg szerelmi hang. Kavart rendezek? Vagy talán azt akarja elhitetni, hogy a maga surge, tése nélkül még májusra, sem jönne el a tavasz? Nézze fiatal barátom, én évmilliók óta járom keresztül.ka sül ezt a földgolyóbist és úgy isme. rém a. magufujta langyos rimforagókat. mint a tenyeremet. — De kérem! — Ne kérjen semmit. Most. én beszélek. Maga is úgy képzeli, mint a begubózott festők, meg az elvonult muzsikusok, hogy a legforradal­mibb változások idején is vannak csendes zugok, ahol a saját kardjuk. tSt 1is reszkető elefántcsonttorony-vitézek meghúzhatják magukat Ilyen zugnak képzeli « festő a tavaszi, nyári, őszi, ’ Mi tájai, a csendéletei, amely se nem rúg, se nem harap; a muzsikus a szférák zenéjét és a tavaszi hangulatot, a poéta az idény verset, — szóval mindazt, amit vég. eredményben én évezredek óta kötelességtudással formálok és. ismételek. — HápJuíp. — hápogott a költő rajtakapotton. ' _ Mézzé fiam, ha maga költő akar lenni, ne arról beszéljen, arm Imre nélkül is megvan, vagy bekövetkezik akár akarja, akár nem, ha. vem arról, amiért a költőnek is harcolnia kell. hogy bekövetkezzék. Ta­vasz és ősz, rügyfakadás és lombhullás lesz mindig, langylelkű fűzfa­poéták nélkül is. Be azért, hogy minden tavasz, nyár. ősz és tél több ürömét adjon a világnak■ minden becsületes embernek, a becsületes köl­töttek is harcolnia kell szíve vérével. Érti rímfaragó barátom? Mielőtt, a meglepett költő felocsúdhatott volna, az Időjárás elsuhant, hogy ha itt az ideje, telet- nyuvasszon, rügyet fakasszon, ahogy azt szokta. • írók és művészek! Uj nagy. j | szerű alkotásokkal lelkesítsétek • : népünket a szocializmusért, a • • békéért vívott harc hőstetteire. I Zene' ismeretterjesztő előadások A „Daloló, muzsikáló Borsod“_moz- galom keretében megyénkben nagy lendülettel indult meg a zenei isme­retterjesztés. A TTIT zenei szakosztálya két- elő­adássorozatot állított össze Egyik a zenei formák ismertetését a másik a nagy magyar zeneszerzők bemuta­tását foglalja magába. Az első sorozatból két sikeres elő­adást tartottak a Zenepalota hang­versenytermében. Egyiket Kardos Pál szakiskolai tanár tartotta „Bevezetés a zenei formák világába“ címmel. Magas szánvonalú kissé talán túlsók zenei problémái érintő előadását, a termet zsúfolásig megtöltő közönség hallgatta meg. Ugyanilyen nagy ér­deklődés kísérte a második előadást- Bárdos Kornél zeneiskolai tanár „Daltól a rondoig“ című ismertetését. Mindkét előadást színessé tették a zenei bemutatók, amelyeket Galánffy Lajos. L. Pekkei Zsuzsanna. Szűcs Ilonka, a borsodi közponli kórus dr Kissné Veszprémi Hona vezetésével s a szakiskola kamarakórusai és fú­vós kamara-együttese szemléltetett művészien. A második ismeretterjesztő előadás- sorozat Liszt, Erkel, Bartók Kodály művészetével és a magyar operett kérdéseivel foglalkozik. Az első elő­adást: „Liszt a magyai zene történe­tében“ címmel én tartottam a Lenin Kohászati Müvek hivatalházának kultúrtermében, ahol az üzem kitűnő kultúrszervezőjének dicséretére 350 dolgozó jött össze. Bevezetőnek Liszt II. rapszódiája című kisfilmet vetí­tették le. Ez fokozta az érdeklődést az előadás tárgya iránt, amelyet dr Farbaky Gózáné karnagy vezényleté­vel a zeneiskola gyermekkórusa és Liszt műveiről készült kilenc inű- vészlemez szemléltetett. A „Daloló, muzsikáló Borsod“-moz_ gáláin lelkes előadói örömmel vállal­ták. hogy az előadásokat megismétlik más üzemek, vállalatok dolgozói ré­zére is. Azóta a József Attila kul- túrotthonban Galánffy Lajos tartott •sikeres előadást „Hogyan hallgassunk zenét“ címmel, amelyet az óvónőképző részére is megismételt. További elő­adásokat rendeztek, illetve rendeznek a városi tanács, az I. kerületi tanács dolgozói és az AVH részére és így tovább. így halad lépésről lépésre előre a tömegek zenekultúrájának fejlesztésére irányuló mozgalom. ERDÉLYI LÁSZLÓKÉ Diekens oagij OJlliüuz... A kora reggeli munkásvonat tempósain halad Miskolc felé. A hűvös röggel morcosságéban kevés ember adogatja egymásnak a szót. Egy fázós. rekedtes hang dünnyög csak. Egyszerre fülemhez koppan- nak a szavak: — Dickens. .. — Nem igaz. Di'kinsz. .. — Hát fogadjunk. — No. fogadjunk! Az utazás hangulata pillanatok alatt megváltozik. A vitatkozók friss, eleven beszéde szinte íelme- legit. napfénnyel tölti meg az em­berekkel tömött vonatkocsit. Szem ügyre veszem a két vitázót. Nem bozontos üstökű diákok, se nem bősz irodalmárok. Két egyivásr ipari tanuló Az egyik feketeposz­tós egyenruhás, a másik civilka- hálós legény ke Mindkettő jóval alul még a húszon. Kamaszok Szemben állmaik egymással, súlyos fatáskával a kezükben és vitáznak. A feketeposztós a makacsabb: — De ha mondom, hogy Di- kínsz... — Az esz,ed tokja. Dickens. .. A két kakaskodó fiatalember te­kintetében azonban nincs semmi neheztel* v’űapat Tnverk^rtoek egymással csupán és úgy labdáz­nak a szavaikkal, hogy azok játé­kosan puffannak szanaszét a ko­csiban. — Oszt, mi a nyavalya az gyere­kek. hogv Dickens, vagy Dikimsz — szól köz1-“ egy vasutassapkás, esőkafoátos ember. A két lurkóból úgy pattan ki a jókedv a hivatlan közbeszólásra, mint az acélrugó. — A szaki bácsi nem hallott még Dickensről? — Ki az? — Egy híres régi angol író. — Aha. Olyan, aki könyveket írt? — Mégpedig. . . A kamaszok megkomolyodnak. Valami szép, komoly figyelem fe­szül-- mindkét gyerek arcán és a szép simán kialakult beszélgetésbe úgy kapcsolódok bele hallgatózá­sommal, hogy szinte eltűnik körü­löttem a szaladó vonat világa. A feketeposztós ipari tanulóé a szó. Szép sorjában elmondja Dic­kens életét és egészen rövid, de szabályos emberábrázolást ad ró­la. Elmondja, hogy az angol író hol született, melyik évben; mi­lyen nyomorúságban nőtt fel, mi­lyen küzdelmes pályát futott a sikerig. Kevés író írta meg' olyan meghatóan és őszintén az'elnyomott emberek szenvedését, mint. ő, pél­dául Twist Olivér, vagy Copper.* field Dávid történetében. .. — Jófejű ember lehetett, — vé­lekedik a vasutas. — Az, — dünmyögi az. iparosta- nuló. — Sajátos ember volt. — Mi az. hogy sajátos ember volt?. .. — Hát körülbelül azt jelenti, /hogy ő saját életéről írt, vagy éle­téből merítette az igazságot és ebből példázta az árvaságot, az el- hagvatottságot. Sajátossága maga a történeti igazság, amellyel hazá­ja osztálytársadalmának helyzetét rajzolta meg az önzés, a kapzsi­ság hatalmasai között. Ismertette az elnyomott emberek sorsát, külö­nösen az utcai gyerekek, a „cső­cseléknek“ mondott fiatalság re­ménytelen, szörnyű életét. . . — Derék ember lehetett. .. — Igen. 1870-ben balt meg Gads Hül-ben. Sok kötet írását a leg­több nyelvre lefordították és mű­vei még ma is keresett könyvek. — Értem, — mormog az esőka­bátos vasutas. — Ez volt hát az a Dickens?. . . — Dikimsz, — helyesbit változhat latiamul a posztóruhás legényke. Most már hárman vitatkoznak, a magyar fülnek különös hangzású angol nevén. Ám bánmire is juthattak végered­ményképpen azt én már nem hall­hattam meg. A megérkezés és a leszállás zsivajában megszakadt kapcsolatom velük. A munkába bemenet azonban úgy éreztem, hogy a két fiatal ipari tanuló a vita ellenére kifo­gástalanul végzi a kulturális for-/ radalom területén a maga „sajá­tos* feladatát, ön-nevelését, ön« művelését és ezzel a mások nevelé­sét is. Bizonyos, hogy a kultúra kin­cseinek igazi örököseivé válnak a boldogabb emberiséggel együtt, ha pillanatnyilag még azon vitatkoz­nak is, hogy melyik a helyesebb: a betű szerint ejtett „Dickens' vagy az angol hangzás szerint mon­dott „Dikinsz“. Kelemen Mátyás. * Valamikor régen a ha­talmas alföldi síkság kis fa­lucskájában sok nyomorúság közben nőtt fel Okos János, akit nemhiába neveztek okos­nak, mert nemcsak faluja, de az egész környék hozzá fordult tanácsért. Tanult is sokat János, hogy a falusi emberek ügyes­bajos dolgait elintézhesse. Tudásánál csak bátorsága volt nagyobb. Szüksége is volt mindkettőre, mert a falu, az egész környék korlátlan ura és sahyargatója, Pocakos Demete nem jó szemmel nézte János munkálkodását, ezért minder alkalmat megragadott, hogy elűzze otthonából. Volt Pocakosnak 25 hajdúja, kikkel rettegésben tar tóttá az egész környéket.' Ezek között akadt egy János falu­jából is, akit Lapos Péter csúfnéven ismert mindenki. Neve' onnan kapta, hogy akármit mondtak előtte, laposakat pis lantott, mert olyan buta volt, hogy szólni sem mert. Ez ; Lapos Péter nagyon haragudott Okos Jánosra. Történt egyszer,“ hogy Lapos Péter nagy kényesen lép­tette lovát a falu utcáján, kezében hatalmas korbácsot tart­va, jobbra-balra tekintgetve, hogy illendőséggel köszöntget- nek-e a hatalom képviselőjének a falu zsellérei. Rózsika, a 18 éves helyre iánv. a libákat hajtotta át az utcán és nagy igyekezetében megfeledkezett a köszöntésről. Lapos Péter mindjárt odaugratta a lovát. — Te puccos béka, miért nem köszöntötted a hatalom képviselőjét: Rózsika nagyon megszeppent, de nem hagyta magát: — Én a hatalom képviselőjétől csak félni tanultam, de köszönten! csak embert szoktam. Nyomatoknak kacsintod is egyet. Péter ettől a kacsintástól egészen felgyulladt.- Adsza hát egy’ csókot és elfelejtem bűnös mulasztó­. sódat. — Én-e? — mondta Rózsika. — Csak annak, akit sze­retek, utálkozva meg nem adok. No, ez aztán Péternek végleg agyára kergette a vért. Megsuhintotta a korbácsot és végigvágott vele Rózsika pa­tyolat vállán. Okos János a kapuban állva, éppen jótanáccsal látta el egyik földijét, így jól látta, mi történik, oda is ugrott. Mire Lapos Péter a másodikat akarta ütni, János már mar­kában tartotta Péter kezét és olyat szorított rajta, hogy Ki­ejtette a korbácsot. János meg kézbekapván azt., jól elverte és vagy hármat a lónak is juttatott. A ló nem volt. veréshez szokva, úgy megriadt, hogy nem állt meg, csak Pocakos De­meter udvaránál. Pocakos amikor meglátta megcsúfolt emberét, erős ha­ragra gerjedt. — Azt a fattvut élve. vagy halva még ma elém hoz­zátok ! Nyergeitek és indultak nagy robajjal a hajdúk, de Okos János sem ült ám tétlenül. Rózsikét eltanácsolta egy másik faluba Pocakos harag- ia elől, ő pedig útravalót csomagolt és nekivágott a nagy­világnak. Ment, mendegélt azon búsultában, hogy a szegény err.- • temek nincs nyugvása, becsülete. A nagy gondtól alig vette íszre, hogy megéhezett. Leült egy terebélyes fa alá. Evés íözben arra lett' figyelmes, hogy egy galambot kerget a le­vegőben egy sas. Szeretett volna segíteni a kis galambnak, mert mindjárt Rózsika esete jutott eszébe. Fel is állott, hogv óbban lássa, mi történik. A galamb észrevette Jánost é= szárnyait becsukva egyenesen zuhant felé. Már messziről kiabált: — Mentsél meg, Okos János! Elcsodálkozott ugyan, hogy nevét hallotta a galambtól, le gyorsan széttárta kabátját és alá dugta a zuhanó kis galambot. A sas leült a fa tetejébe és megszólította Jánost — Okos János, téged az emberek nagyeszűnek tarta­nak. Én tudom rólad, hogy nagyon bátor ember vagy. még nálam is bátrabb. Ilyen okos és bátor embernek nem illik a földön járni. Ha nekem adod a galambot, megtanítalak re­pülni. — Hallgass ide sas. Ha én nálad ts bátrabb vagyok, nincs szükségem arra, hogy taníts repülni, mert amint mon­dád, okos is vagyok. Ha akarok, majd masamtól megtanulok. Én a bátorságomat és tudásomat a gyengék, az elnyomottak megvédésére használom. Ezért vigyázz, mert veled szemben is bebizonyítom. A sas el is ódalgott onnan, János meg kiengedte a galambot, még a mellényzsebében talált búzaszemeket is neki adta. — Jótett. helyében jót várj — mondta a galamb. - Tudd meg, ha szerencse kerülget, mindig egy fehér toll re­pül a kalapodhoz. Ha baj fenyegetne, akkor fekete. — Ezzel a kis galamb elrepült. Egyszercsak megszólal az öreg fa: — Úgy látom, jó szíved van Okos János. Megkérnélek nusztítsd el a rajtam élősködő rengeteg fagvöngvöt, mert ma­holnap nem tudok árnyékot adni a szegény vándoroknak, úgy elszívják az erőmet. János szörnyen restelkedett, hogy magától nem veUe ezt észre, neki is dőlt az irtásnak. Közben beszélgettek. — Nagy örömem telik ebben a munkában, mert a mi vérünket is így szívja Pocakos Demeter. — Én pedig mélyebbeket lélegzem. mikor eggvel is ke­vesebb van. — Bár már a pocakost is így kiirthatnám. — Ami késik, nem múlik. Az igazság és szeretet győ- aedelmeskedik; Milyen jól érzem most magam. Jószívűséged meghálálom. — Én meg kifáradtam a na§y munkában, ezért igény­beveszem hálaként árnyékodat és egy jói alszom. Bezzeg Pocakos Demeter nem aludt, nem pihent. Na­gyon bosszantotta, hogy János kimenekült a markából. Éjjel-nappal űzte, hajszolta hajdúit, s mikor látta, hogy sem­mire sem haladnak, maga vezette az üldözést. Éppen arra az útra értek, ahol János nyugodtan aludt. A kis galamb ott csipegetett és látta őket. Nagy sebbel-lobbal előre repült. János arra ébredt, hogy valami koppan a kalapján. Hirtelen leveszi, hát egy fekete toll. Eszébe jutott a kis galamb ígé­rete. Felugrott, bogy szétnézzen, merről fenyegeti veszede­lem. Bizony már nem volt idő menekülésre, ott robogtak a hajdúk, utánuk koési'ban Pocakos Demeter. No, édes eszem most segíts! Az öreg fa megrázta ágait: — Jótett helyébe jót várj! János fiam, az ágaim kö­zött van egy furkós, vágjad közéjük. János szót is fogadott, hát uramfia. mi történik; a fur­kós elkezd olyan kegyetlenül forogni, mint a motóla és leveri a hajdúkat lovaikról, majd a földön csépelj őket. A hajdúk mind rimánkodásra fogták a dolgot és kérték Jánost, mentse meg őket a pokolmasinától, többé nem bántják a szegény né­pet, sőt segítik őket. János örömében olyan nagyot kacagott, még a könny is kicsordult a szeméből. Az öreg fa is hajlongott a nevetés­től,, Pocakos Demetert mérgében, hogy hajdúi elhagyták és még a fa is kinevette, menten megütötte a guta. Nagy boldogsággal indultak meg haza a faluba. János előbb elköszönt az öreg fától, megköszönte szívességét. Az pedig figyelmeztette, mindig ilyen ió és igazságos legyen Ahogy hazafelé tartottak. Jánosnak megint koppant á kalapja. Nézi, hát egy gyönyörű fehér toll libeg rajta. Kis idő múltán kit lát jönni, mint édes szüleit Rózsikéval. Szinte repültek egymás felé. Ahogy hazaértek, meg is tartották me­nyegzőjüket. Az egész környék ott volt, mindenki jól mu­latott, csak egy ember, Lapos Péter ült nagy búsan az em­berektől félrehúzódva, míg János észre nem vette. Rózsikat kézenfogva, odalépett hozzá. — Mi nem haragszunk most már rád. Péter, a többi •hajdúval együtt te is megígérted, hogy a szegény nép védel­mére adod erődet. Majd tanítalak, hogy eleget tudjál tenni a feladatnak. Péter ennek nagyon megörült. — És ugye akkor nem Lapos Péter lesz a nevem? — Nem bizony, hanem. Igaz Péter. Összeölelkeztek és úgy mentek a mulató emberek közé. Most is élnek, ha meg nem haltak. ' BÁTHORY LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom