Észak-Magyarország, 1955. február (12. évfolyam, 26-49. szám)
1955-02-13 / 37. szám
Őúekm7 kntár&kát... A közelmúltban üzenet érkezett a magyar írókhoz. Küldőjének nevét az igaz művészet barátai és a béke oltalmazol mindenütt megbecsüléssel és szeretettel ejtik ki. Úgy él bennünk, mint a fasiszta barbárság és mindenfajta embertelenség elleni tiltakozás és cselekvő kiállás tiszteletreméltó harcosa- örökbecsű művek alkotója és a gondolkozás szabadságának tiszía- szívű szerelmese. A Budden'brook- ház, a Varázshegy, klasszikus veretű novellái az irodalom kedvelőinek legmaradandóbb élményei közé tartoznak. És felejthetetlen az a hajthatatlanság, amellyel az igazi német kultúrának, Goethe és Schiller, Lessing és Heine szellemének őrzője — Thomas Mann szembefordult a könyvégetSkikel, a faji felsőbbrendűség megszállottjaival, az egész hitleri kannibalizmussal. Elviselhetetlennek érezte a militarizmus, a nácizmus dögletes levegőjét és elhagyta hazáját. Népének élő lelkiismereteként intő szóval fordult akkor a világ minden becsületes emberéhez, hogy szivükbe vésse: közös összefogással el kell hárítani a halálos veszedelmet, a fasizmust, amely fenyegeti az országok függetlenségét, a békét. Európai felolvasókör- útja során 1937 januárjában hozzánk is ellátogatott. Budapesti tartózkodásakor proletárköltő, kommunista költő köszöntötte: nagy poétánk, akit egy mélyresüllyedt, megzavarodott korszak kétségbeej- tett és öngyilkosságba kergetett: József Attila. Jelkép volt ebben: a német polgári regényíró és a magyar proletárköltő szellemi ölelkezésében. Thomas Mann előadása és József Attila verse a közös eszmék fényét ra- gyogtatta fel. Magasra emelték mindazt az értéket és szépséget, amiért élni érdemes, ami méltó gondja mindazoknak, akik hisznek az igazban, és mindig a világosság felé tiömek. A tragikus sorsú kommunista költő így köszöntötte az antifasiszta írót: „Arról van sző, ha te szólsz, ne lohadjunk, De mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők — szabadok, kedvesek s mind ember, mert az egyre kevesebb... Foglalj helyet. Kezd el a mesét, szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait“. Emlékszem, hogyan ízlelgettük akkoriban ezeket a szavakat, menynyire szívenütött bennünket a költő csodálatosan tiszta, megrendítő vallomása. Ez a vers egymagában is mutatja, mennyire szenvedett József Attila a fasizmus „otthontalan csupa-csősz“ világában, menynyire gyűlölte az „ordas eszméket“, az életet letipró erőszakot. A hozzáintézett, mélységes emberségtől áthatott szavakat megőrizte emlékezetében a nagy német író is. És most, amikor nem kevésbé ordas eszmék, nem kevésbé gonosz, gyilkos tervek fenyegetik nyugalmunkat; most, amikor megtévesztő új öltözékben ismét jelentkezik a fasiszta barbárság, most, amikor atomfezőrök próbálják megzsarolni a szabadságszerető és szabaddá lett népeket, Thomas Mann azért ír levelet a Magyar írók Szövetségének, hogy kifejezze kérését: lélekben jelen akar lenni a József Attila születésének 50. évfordulója alkalmából áprilisban rendezendő ünnepségen. „Legalább egy szerény üdvözlettel kívánok résztvenni ezen a bánatos ünnepen — írja —, természetesen annak tudatában, hogy vajmi kevéssé vagyok erre hivatott, mert Attila életművét csak töredékesen ismerem, legnagyobb részétől a nyelvi nehézségek rekesz- tenek el. De megmaradt bennem Attila szellemi egyéniségének képe, ami bizonyos mértékig mégis feljogosít erre az üzenetre. Személyes találkozásunk Budapesten, lényének gyengédsége és nemes szerénysége. tiszta és szenvedélyes idealizmusa feledhetetlen benyomást tett rám, mint ahogy felejthetetlen marad nékem az a költői üdvözlet is, amelyet ekkor hozzám intézett — ez a mély humanizmustól és az emberi közösség állításától sugallt költemény..." Meghatóak ezek a bensőséges szavak, amely egy már halott magyar kommunista költőnek és egy öreg, békeharcos német írónak a közös eszmékből, az emberiség féltve vigyázott kincseinek közös tiszteletéből fakadt barátságát tükrözik. Határokon és évtizedeken át így lobog és világít mind magasabban a kultúra, a haladás, a szabadság, az alkotó béke lángja. SÁRKÖZI ANDOR Ej, de jó is, hogy as utcán Nem jár senki, hogy mcglássom; Csak a vén hold fénye hull rám: Az kacagja tántorgásom. DCárá-kéoe Kóró-kéve a hátamon, — Baktatok az úton csendben. (Meddig bírom? — Találgatom.) Szelíd öröm a szivemben. No... bősz köUő — igy magamhoz —* Szavakat dobálsz az égre, Fűti versed veszett pátosz: S megizzaszt egy kóró-kéve,.. SOÓS ZOLTÁN cInyák A hólevet csurgató eresz alatt átlőtt a nénike. ltuházata egyszerű, fekete kabát, hócsizma, fején sima kendő, az is fekete. Csupán a haja fehér, mint a távozó hó. Nem sok látszik belőle, s ezt a keveset is igyekszik eltüntetni. Vékonyan erezett kezével dugdossa kendője alá s közben hunyorgó szemmel méregeti az udvar sarát. Lassan, tipegve mégis csak nekiindul a jégbőrös pocsolyáknak. Kabátját félkézzel marokrafogva óvatoskodik a középső épület szélső ajtajáig. Bekopog. Türelmesen várakozik. Elfér ilyenkor a pihenés Ebben a nagy útban! Végtére is nyílik az ajtó. Szem üveges, hasonló korú nénike topog a küszöbön Orcája kétoldalt még piros. Nem az ifjúság ingerlő piros rózsái ezek, de mégis szépek, mert a hajdani évek letűnt liliomkorát varázsolják a ráncok girbe-gurba vonalaira. A haja ezüstös, erős, nagy kontybán végződik a tarkó tájékán. Hanem a ruhája szintén fekete, a szoknya meg a kötött meleg lajbi. Egymásra néz a két mami. A hó, meg az ezüsthajú. A látogató belép a konyhába. Körülnéz, de még mielőtt beszélni kezdene, az ezüsthajú hokedlit húz elő a konyhaszekrény mellől s kináljd szives szóval: — Csak tessék... lessék kedves... kedves ... — Becskáné vagyok lelkem.., Recskáné a tizenhat b. alól. — Úgy, úgy. Én meg Törökné, kedves... — ... Recskáné — segít a látogató és kényelmesen elhelyezkedik a székért. Fekete táskáját az asztalra helyezi, úgy, hogy kezeügyébe legyen. Azután mindjárt beszélni kezd, öregesen, jól megfontolva a szavakat, szinte kóstolgatva, jelentőségük, súlyuk szerint. Először halkan, majd egyre jobban belemelegedve — köny- nyesedve, ahogyan azt a szív, az anyai szív sugallja: — Mert úgy volt Törökné lelkem, — bizony régen veit... ismerték, becsülték a Pistámat, Szerették a gyárban, az öreg mester még ebédrei is meghívta. Lánya volt, tudja, a Pista meg olyan, mint a jegenye és kedves. Soha egy szóval meg nem bántott volna. Aztán... aztán háború volt, jött a postás .,. aztán egy év múlva megint jött. . . Soha nem láttam viszont a fiámat. Az óra ketyeg a falon... tik-tak- tik-tak... A hóhajú néni szíve ezt dobogja, fájdalmában: so-ha, so-ha... S a sóhajba ágyazott hang tovább folgi tatja: — Így volt. Egyetlen volt. Es most megyek, megyek, míg erőmtől teliki ezzel az ívvel a háború ellen.., Az ezüsthajú nem szól semmit. All, félkézzel az asztal lapjának támaszkodva és nézi az ivet. Ö is' könnyezik. A fénylő, csillogó cseppek folyvást gördülnek a szemüveg mögül, le az asztalra, az asztalon heverő ívre. Azután csendesen benyit a szabóba. Ott az ágy fölött sötét keretben fiatal férfi arcképe mosolyog. Az ezüsthajú szívét ez a mosoly sebzi-bántja. Mióta elment, mióta ott maradO egy lövészárokban. Leakasztja a képet és keblére szorítva visszamegy a vendéghez. Szó nélkül kibontja a rámából s a kép tiszta felére mutatva csupán ennyit mond: — A fiam van a túlsó oldalán. A Karcsim. Huszonnyolc éves volt, Most én is megyek. Ketten megyünk. Ez lesz az én békeivem. Ezt küldöm el... ez az én válaszom. A hólevet csurgatja az eresz. Két feketekabátos nénike óvakodik as udvar sarán keresztül. Az egyik képet, a másik egyszerű aláírások* kai teli papírt szorít a kebléhez. Enged a tél fagya, újhodni a kap a világ. Nevetni, dolgozni, szeretni akart- az emberiség és nem — sírni. HOLDI JANO$ LEACOCK-. „ A MUNKA HOSE, VAGY NEMES ÚR A DARÓC NADRÁG ALATT MUNKÁSVONATON Stephen Leacock: (1869—19H) Mark Twain után a legismertebb, legnépszerűbb amerikai humorista, 1891-töl kezdve jelentek meg humoros cikkei különböaő lapokban. Ösz- szegyüjiött, írárait, maga adta ki. Bátran kipellengérezte a kapitalista élet visszásságait, a gúny fegyverével harcótt' a nagytőkések henye életmódja, embertelensége, kultúrá- latlansága ellen, 1927-ben „Humoreszkek“ címmel jelent meg először magyarul egy kisterjedelmű gyűjteményes kötete Karinthy Frigyes fordításában. Leacock írása szolgált alapul Karinthy: „Egy komisz kölyök naplója“ című könyvéhez. Humoreszkjeit most a Szépirodalmi Könyvkiadó ismét megjelentette az Olcsó Könyvtár sorozatban. „A munka hőse“ című humoros írásának első részében egy ide-oda vándorló, városokban és országutakon kóborló munkanélküli kálváriáját mondja el. Hayloft Ezékiel 11 hétig keresett munkát, egyszer- kétszer kapott is alkalmazást, de ■mindig újra elvesztette. Levonja csalódásainak, kiábrándító kalandjainak keserű következtetéseit és programot változtat': a bűn útjára lép. Ezzel mélyreható fordulat következik be sorsában: tetteivel az előkelő amerikai bűnügyek középpont jóba kerül. Az alább közölt rész akkor kezdődik, amikor hősünket letartóztatják. ★ Hayloft megértette, hogy új élet nyílt meg számára. Nem volt többé a megvetett, kitaszított munkakereső. A börtönigazgató belső szobájába tessékelte Ezékielt. — Remélem, meg van elégedve ezzel a szobával? — kérdezte aggodalmasan — ma éjszakara nem tudok jobbat nyújtani. Holnapra lesz fürdőszoba, reggelig majd csak elszórakozik itt is. Szívélyesen jóéjszakát kívánt és becsukta az ajtót. A következő pillanatban visszatért. — Mit reggelizik? — kérdezte. — A szobájába parancsolja? A íe- gyonc urak már nagyon szeretnének megismerkedni Önnel. Másnap reggel, mielőtt Ezékiel felébredt, az igazgató felküldette új ruháit. Ezüstkalapot, frakknadrágot, három plédet és lakkozott osizmákat, vörös csattal. Névjegy volt mellékelve a ruhákhoz, melyen az igazgató bocsánatot kért, hogy nem jöhetett személyesen és kéri, hogy ebben az egyenruhában jelenjen meg az udvaron. Ezékiel gondosan felöltözött, megborotválkozott és kényelmesen lesétált. Lent már várt rá a fegyház tisztikara, egymásután bemutatkoztak, majd illatos cigaretták bodor füstje mellett egy órácskát csevegtek a tegnap izgalmas eseményeiről. A délelőtt gratulációk fogadásával lelt el. — Meg kell mondanom Hayloft úr — jegyezte meg egy nagy amerikai napilap főszerkesztője —, hogy kiadóm el van ragadtatva öntől. Háromszázezer példánnyal többet nyomtunk a rendkívüli kiadásból, mely az ön küzdelmeinek szenzációs részleteit hozta. — Hayloft úr — mondja egy másik látogató — őszintén sajnálom, hogy nem ismertem önt eddig. Pedig a barátaimtól azt hallom, hogy már több hónapja tartózkodik New- york területén. Itt van a névjegyem és cégünk telefonszámai. Ügyvédi irodánk tökéletes a maga nemében, remélem, bennünket tisztel meg nagybecsű megbízásával. A tárgyalás másnap délután kezdődött. A közönség, mely zsúfolásig töltötte meg a padsorokat, Ezékiel belépésekor felállt és háromszoros hippi hippi hurrá! kiáltással fogadta. — Hayloft úr — kezdte az elnök —• engem biztak meg a tárgyalás vezetésével. Az idegállapota, mint orvosától érlesülök, kíméletet igényel. Barátaitól azt hallom, hogy aligha tudna a napirenden forgó bűnügy számára olyan érdeklődést tanúsítani, amennyi érdekében áll, míg alaposan ki nem pihente magát. A főtárgyalást tehát elnapolom. Az, elnök meghajtotta magát, majd csatlakozott a tömeghez, mely sorfalat állva ünnepelte az emelt fővel távozó Hayloftot. A következő napok borzalmasak voltak. Egymásután jöttek a riporterek. Ezékielnek titkárt kellett fogadni. Több nagy részvénytársaság beválasztotta igazgatói közé. Bank- körökben azt suttogták, hogy felmentése esetén, nagyobb érdekeltséget hajlandó vállalni az Amerikai Egyesült Államok rablógyidkosvédő és gyámolító részvénytársaság szövetkezetében. A főtárgyalás két hónapig tartott Öt részből állt a vád: gyújtogatás, amiért a celluloid gallérra nem vigyázott; csendháboritás, amiért lelőtte az inast; liliomtiprás, amiért megölte az emberbarát milliárdost és végre hazaárulás, amiért csak rálőtt a rendőrre, de nem ütötte kupén. Közben Ezékiel üzleti ügyei erősen felhalmozódtak, ezért egyenes kérésére, felfüggesztették a tárgyalást, — Hölgyeim és uraim! *-* így kezdte el a tárgyalás berekesztésére vonatkozó nagy beszédét. — Kötelességemnek tartom félhivatalosan felvilágosítást nyújtani, miért hiszem fölöslegesnek a nagyjelentőségű és beláthatatlan horderejű tanácskozás folytatását. Magánügyeim lehetetlenné teszik, hogy rcsztvegyek bennük; nélkülem pedig az egész dolog illuzórikussá válik. De ünnepélyesen megígérem, hogy mihelyt időm engedi, ha azt az órácskát üzleti teendőim idejéből kellene is elrabolni, okvetlenül számíthatnak rám. Időközben, legyenek meggyőződve róla, hogy a legnagyobb érdeklődéssel és rokonszenvvel fogom figyelemmel kísérni ennek az érdekes pernek minden mozzanatát, A nemzeti indulót énekelte a közönség, amikor Hayloft elhagyta a termet. A gyújtogatás vádját felfüggesztettek. A rablást idegen vagyon eltulajdonításának minősítették, de kimondták a hazafias szándékot. Az inas megölése jogos elmeháborodás- nak minősült. A milliárdos golyó- állali halálát nem lehet bizonyítottnak tekinteni, azzal a megokolással, hogy az erény halhatatlan. Ezzel szemben Hayloft követelését, a nagy zűrzavarban elvesztett revolver és tizenkét töltény árának megtérítésére vonatkozólag a törvényszék jogosnak mondta ki s utasította^ a kincstárt, hogy fizesse ki azt a vádlottnak. Az ügyész fellebbezését a táblához, onnan a kúriához, onnan a parlamenthez utasították. Most Is ott van. Ezékiel, mint a Betörőket Biztosító Intézet vezérigazgatója — ma egyike Newyork legtekintélyesebb pénzembereinek, alapos kilátással, hogy a szenátus tagjává választja. Mellettem üt. Bányász lehet, vagy szerelőt Kazánko-vácst Inas keze ablakszélen nyugszik mint a nagykalapács. Kifelé néz. Tűnő tájak tükröződnek szemén. Sokat bólongat a kerékzajra: ringatja fejét a vonat. Most egy pille száll eléje, s puhán ül nagy kézfejére. Hogy került a vonatba ez? Érte nyúl. Még összenyomhat! Ujja közt a lepke-morzsa kapkodó szárnyakkal legyez. Megöli? Jaj! Ha szive van, ezt nem feszit ' Nem! Nem bántja. Ablakot nyit. Kiengedi. KÖKUT1 ENDRB Szzwlml imx&mpo-ni cl (untycLixaL \ Elhagyott, árva, öreg tölgy! nem a te kedvedért jövök én most erre, Vár az üzem, vár a bányamély végtelen szerelme: Megismerkedésünk nagyon régen történti körülbelül negyvenhárom éve. Es azóta folyton hozzá járok, — hiába — nem bírok elszakadni tőlei Volt idő, hogy eltiltott magátóh de akkor se önszántából tette. Leálltak a gyárak s az én szerelmemnek nem kellett a lelke. En azután mit voltam mit tenni, csavargásra adtam árva fejem. Jártam követ vágni, utat javítani, de se itt, se ott nem találtam helyem. Sok mindent próbáltam, három egész napig kocsmáros is voltam. Keserűségemben hosszú éjszakákon sírtam és daloltam. De végre mégiscsak újra visszatértem a sok csavargás után. S mondhatom, hogy úgy fogadott, mint egy hü szeretőti vagy még szebben talán. Es azóta ...mi tagadás, nem volt rá panaszoms hanem most végtére, figyelmes kezd tenni az én életemnek sokadik évére. Most már nem a régi, kezdem észre venni, de mégse vádolom. Törődött vagyok már s ő túl akar adni az öreg gavalléron. De nem baj, csak hadd adjon-, hódítsa magához az erős legényeket! Én pipázás közben a téli estéken mesélek majd róla gyönyörű meséket. CSAPÓ ANDRÁS Ormosbánya. i j
