Észak-Magyarország, 1954. április (11. évfolyam, 77-102. szám)
1954-04-04 / 80. szám
ÍM#3 Sprfflta 4 ÄSZAKMA'GYARORSZAG 5 * ötéves tervünk nagyszerű alkotása Sztáliúváros. Képünk az új lakótelep egyik részletét ábrá- • uolja a bérházakkal, körülöttük Hl parkkal. »-»■ * IFJÚSÁG... | 1945 | É desapám, én tovább akarok tanulni. Tanító leszek. Tudja édesapám milyen szép a tanító élete? Mindent tud és amit tud, arra megtanítja a gyerekeket. A szőke, göndörhajú fiúcska felemelt fejjel, csillogó szemekkel állt apja előtt- Egész lényéből csak úgy áradt a magabiztosság, a lelkesedés. — Jé édesapám? Elmegyek tanítóképzőbe! — Apja ott állt vele szemben, s szótlanul nézte a gyereket, a legidősebbet. _ Lám, hogy megnőtt. A négy polgárit kijárta és most menne feljebb. Tanítónak. Bent ül az iskolában a* asztal mögött és beszél, magyaráz a gyerekeknek. Azok meg tisztelettel néznek rá, ahogy valamikor ő is nézte a tanítót... — Én nem bánom fiam, csak jól tanulj, becsüld meg magad. Többet nem is szólt, csak megsimogatta a gyerek fejét és gyorsan megindult, hogy befogjon a szekérbe. Sietni kell a földekre, vár a munka. A gyerek nevetve ugrott a konyhában édesanyja nyakába: — Tanító leszek édesanyám! Jó is, hogy anyjához szaladt, legalább nem látta, mint könnyezik édesapja. Amíg a gyerek odabenn festegette a jövőt, kinn az indulásra kész szekér mellett apja egy húsz év előtti nyári délelőttre s húsz év keservére emlékezett... I stvánt szerették szorgalmáért az egri és a miskolci tanitóképzőben is. Mint ahogy ő is szerette a tanulást, a tudományt. A kis taktaharkányi házban esténkint sokáig égett a lámpa, amely három, könyvek fölé hajoló gyermek fejét világította meg. Az Istvánét, a Jánosét és az Annáét. Az életre készültek. István és Anna tanítónak, János lakatosnak. De István mégsem lett tanító. Rájött, hogy van valami, amit még a tanításnál is jobban szeret: a gépet. Méginkább a kohókat, amelyek mint mélyöblü folyók a vizet, úgy öntik a vasat a készülő ezernyi géphez. Nem képesítőzött, hanem leérettségizett. S már érettségi előtt boldogan töltötte ki felvételi kérel_ mét a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Négy esztendő után ismét ott állt édesapja előtt: — Édesapám, mérnök leszek. Kohómérnök. Ösztöndíjat kapok- Nem kérek már annyi pénzt, mint eddig. Ingyen tanulok, ajándékként kapom a tudományt... Apja boldogan beleegyezett... Erzsikével nemrégen ismerkedett meg. Együtt szerepeltek, együtt készültek a kultúrversenyckrc a falusi kultúrcsoportban. Komoly, szerény, törekvő fiatalok mindketten- A leendő mérnök és a dolgozó leány. És- ténkint együtt sietnek hazafelé a vasútállomástól, gyakran együtt szórakoznak, táncolnak a kultúrműsorok utáni táncmulatságokon. István azért nem felejtette el, hogy tanító akart lenni. Dalokat, színdarabokat tanít a fiatalsággal. Erzsiké örömmel vesz részt ebben a munkában, szórakozásban. Megkedvelték egymást. A boldog jövőre gondolnak. A Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem kohómémöki kara K—103-as tankörében utolsó vizsgarajzán dolgozik István. Asztalán tankönyvek, szakkönyvek, vonalzók, logarléc. Még néhány nap és megkezdődnek a vizsgák, amelyek után, mint mérnök, lép ki az alkotó teremtő életbe, s megkezdi nehéz, de szép feladatát, a felelősségteljes munkát. Az asztalok mindegyikénél tauulásba, munkába merülve Istvánhoz hasonló fiatalok ülnek. Készítik rajzaikat, munkára, alkotásra készülnek. — Ez a diplomatervem, — mondja István abbahagyva a rajzolást. Egy 15 tonnás süllyesztős gőzkalapács tervét készíti. — Most gyűjtöm hozzá az anyagot, az adatokat, olvasom, keresem hozzá az irodalmat. Mindjárt a vizsgák után teljes erővel hozzákezdek. Az első csoporttal szeretném megvédeni a diplomatervct, mert jó lenne már dolgozni, megmutatni, hogy mit tudok. Egy. ahogy azt az ország nagyüzemeiben, Diósgyőrben, Sztálinvárosban, Győrben, Budapesten láttam a mérnököktől... Néhány hét múlva mérnök lesz István. Kilép az egyetem kapuján, hogy mindazt, amit tanult, visszaadja, építse, gazdagítsa vele a maga és a közösség életét. Itt akar maradni Diósgyőrben, közel az édesapjához, édesanyjához, falujához. Hadd lássák, mint alkot, hadd lássák mire képes, hogy nem tanult hiába. És közelebb Erzsikéhez. Mert lehet, hogy néhány hónap múlva megszorítja a kezét és azt mondja neki: Haladjunk együtt a megkezdett utón. Dolgozzunk, neveljünk gyermekeket, éljünk boldogan és mind boldogabb ban... Egyetemre... És így fognak élni, mert így akarják... A két ifjúság — idős Fazekas István és ifjú Fazekas István ifjúsága- Az egyik 1913-ban, a másik 1945- ben kezdődött Idős Fazekas István ma öt holdas taktaiharkányi dolgozó paraszt. 1945. április 4. örökre elszakította a cselédsorstól. Földet kapott, s amit tőle megtagadott a sórS, a boldog ifjúságot, gyermekeinek megadta. Négy gyermeke közül Erzsébet már férjhez ment, János géplakatos, most néphadseregünk katonája, Anna a miskolci tanítóképző hallgatója, István hamarosan mérnök lesz. A két ifjúság sorsához elég ennyi kommentár-»* V” BARCSA SÁNDOR. Jó ízű a diétás ebéd. Pompás étvággyal fogyasztja Seres Mihály, Maczur- ják Antal és Simon Bertalan. Mindhárman a Lenin Kohászat dolgozói Boldog gyermekek a diósgyőrvasgyári óvodában éjszakai szanatóriumában Ot hirdeti, öróla zengnek minden földnek, minden egeknek s zengi minden elem s a dúlt terek, az utcák, házak zengik: ővéle dús e század, mert Ő a győzelem! ZELK ZOLTÁN FORRO SZERETETTEL, hAaAval köszönijük a felszabadító szovjetuniói Nagy»ágon úr Egy vöröskatona sírjánál rémület-kavarta téren, — künn Zuglóban, a városszélen — miként a bizalom, úgy áll hamvadt házak tövében, didergő pocsolyák körében egy vörös sírhalom. Állok előtte, némán, nézem, cirill betűit meg nem értem, csupán találgatom: Szibéria, Krim volt hazája? Ljermontov, Puskin unokája? A sírt így faggatom . , , ^ ki küldte? kolhoz? gyár? vagy bánya? Meghalni az idegen tájra, hogy űzze holtan is a barbárt, ki napunk letépte, ki tüzet dobott a vetésbe s kiita kútjaink! így faggatom , . , s mintha felelne, a hamvadt tér fölé emelve ötágú csillagát: öt ujjával mutat Keletre, hol — nézd csak! —• zudul megeredve gyár, bánya, pusztaság! Mily áradat! Nézd! Gyárak ezre ' gyűl már köré és egyre, egyre, szíj sikong, gép dohog s az apró falvak, kertek, földek / a sírhalom köré ömölnek és zugó traktorok! tessék adni tíz fillért, — nyújtotta előre kezét rimánkodóan az asz- szony. Látva, hogy Lichtenstein uraság nem mozdul, tovább könyörgőtt. — Kenyeret kéne sütni, nincs élesztőre. Csak tíz fillért adjon. Otthon hat gyerek vár a kenyérre. A fiatalasszony, Makiári Józsefné, a kazincbarcikai gépészkovács felesége sírva könyörgött a kecskeszakállas, szemüveges földesúr előtt. Az csak nézett, s szemeiből egyik percben szánalom, másik pillanatban a fösvény, harácsoló földesúr mosolya villant. Tíz fillér? Mi az neki, akinek a síkság is terem, meg a hegyek is, sőt még a főid mélye is. De ha minden cseléd tíz fillérért jönne, megbomlik a világ s még azt hiszik, hogy az öreg Lichtenstein Dezsőből csak úgy, rimánkodással lehet a pénzt kicsiholni. — hat gyermek anyja — kifordul a kúria udvaráról. Mélyen sóhajtott, hiszen hosszú faggatás után mégis adott neki az úr. Nem sokat, semmivel sem többet, de amennyit kért, azt odaadta. Am aaumnnr tíz fillértől — máig Pontosan tíz fillért, a három deka élesztőre. Az úton arra gondolt, hogy a visszajáró egy fillérért vesz majd cukrát a legkisebb lánynak. Éves múlt már, ritkán fut a szájába cukor. Ez még 1929-ben történt, egy szép tavaszi napon. Az asszony megvette az élesztőt s a délutánba hajló napon visszaindult a falu melletti Kakastanya felé. Az évek szálltak, elszállt a 25 esztendő is. Maklárinénak minden gyereklánya férjhez ment már. Ha összejön a család, ravaszkodással nézi a lányait. Hogyne, hiszen most dől el, hogy melyik örvendezteti meg a tizenkettedik unokával. Vejei. mind jó szakmunkások. Van közöttük villanyszerelő, fő- forrasztár Diósgyőrben, aztán van asztalos, ács. kerékgyártó, lakatos. De még férje is dolgozik. Kovács a vegyiművek építésénél. Esténként gyakran odaül ö és .férje az ablak elé. Nézik az új város zajló életét, s végigtekintenek a főutcán, mely valaha a Tardonára vivő tagút volt. Aztán, mintha csak véletlenül jutott volna ag asszony cszéfbe, megtöri a csendet: — Nézd csak. Itt mentem — mutat az útra, — amikor tíz fillért jöttem kérni élesztőre az uraságtól. Férje aligha emlékszik rá, hiszen olyan sokai kellett régen kérni. Az asszony tovább fűzi: — Olyan nehezen adott.. Azt mondta, hogy osszam be jobban a pénzt. Dehát hogy lehet beosztani a semmit? mosolyt: csal szeműkbe, a múlt. s az ablak Ktinnyrm I Mahl áriné I “ dolgozik, brigád- ————y——J vezető a takarítőv állal álnál. Kettejük keresetéből nemcsak élelemre, meg ruhára jut, jut az unokáknak is ajándék. alatt, az áj táros fölött vidáman cikázik a tavasz szabadságot hirdető szele. Nemcsak Mák'ár iákat, hanem a környéket is más emberré tette a jelszabadulás. Ahol valaha Mrkláriné félelemtől dobogó szívvel haladt, most egy táros szive dAbog. —g~ Srfálinváros A hejöcsabni Cementmű
