Észak-Magyarország, 1952. február (9. évfolyam, 26-50. szám)
1952-02-17 / 40. szám
4 fSZÄKMAGYÄRORSZÄe Vasáraap, 1DS1 febnfc fl As öreg Cseres Jani hied, a fferigáclvejetó lassú mozdulatokkal elővette slósnijit, kinyitotta és bütykös, érdes ujjaival megcsavart egy cigarettát. Sipos Jani, a legfiatalabb brigádtag, aki némi büszkeséggel szokta mutogatni szép sárga, réz öngyújtóját, gyorsan előkapva a sokat irigyelt szerszámot, tüzet adott az öregnek. At szippantott néhányat, pár pillanatig belemerült a füst gomolygó kékes füstjébe, aztán szokása szerint, az öregekhez illő komolysággal, halkan megjegyezte: — Hát én így gondoltam elvtársak ... A homályos szobában csend támadt. Senki sem mozdult. A téli délután már estébe hajlott, az árnyak szemlátomást . növekedtek, nyúltak a falon. Tompán, egyhangúan duruzsolt a kályha tüze, pirosas fénye ide-oda himbálózott a szekrény oldalán. Szokatlanul hidegnek ígérkezett az éj- Szaka. A külső ablaktáblákra már rátelepedtek a jégvirágok, a bányatelep utcáin havat söpört a februári szél. — Ügy gondoljátok talán, cimborák, hogy sok lesz, amit vállaltunk? Cseres úgy ültében előrehajolt 8 kutatva nézett az emberek arcába. Benedek Sándoc, aki már két éve dolgozott a brigádban s a legjobb vasérc- bányászok közé tartozott, felállt és öles léptekkel sétált le-föl. Kétszer végigjárta a szobát, majd hirtelen megállt a vele majdnem egykorú Cseres előtt: — Nézd csak Józsi, nem ezen van a hangsúly, ha róla van szó .,, tudod, hogy mindnyájan mennyire szeretjük, bem ismerünk lehetetlent, de . .. de . .. — Én is azt hiszem — helyeselt 3. Sarokból Szabó Dani —, hogy azt vágatot, vagyis a vágat hátralévő részét március 9-re képtelenek vagyunk kihaj- tani. p ■ Egy zömök, alacsony barna fiú, Dudás előbbre húzta székét. A tűz _ fénye rózsás pirt festett arcára s még jobban kiemelte hegyes, előreugró állának vonásait, Szófukar bányásznak ismerték, most azonban szót kért: __ Mi az ördögöt vitatkozunk annyit! Tavaly se volt könnyebb a feladatunk, amikor egy légközlőt kellett rohammunkával megcsinálni. Belefogunk és kész! Úgy érzem, menni fog! Cseres óvatosan szétnyomkodta a ha- mutárcán a cigarettavéget s a többiek íelé fordult: __Várjatok egy percre, fiúk. Feri azt imondta: „ügy érzem, menni fog.'* Ma-' {-am is azt tartom. Nem kis; célért versenyzőnk. Mindannyian tudjátok, ha kész lesz március 9-re a szállítóvágat, a „Rákosi”-nevet adhatjuk neki. A bányában jelenleg öt ilyen fontos vágat készül Rzégyelném magam, ha nem sikerülne. Tudjátok-e, hogy 8 évvel ezelőtt éppen abban a bányarészben mentett meg bennünket a biztos haláltól Rákosi elvtárs fc»i ztató hangja. — Csak nem a rádióra gondolsz, Jó- Zaj —1- vágott közbe Benedek. — Nohát, akkor tényleg alaposan pácban voltatok. — Dehát miféle rádióról beszél, Cse- ícs bácsi? — Kérd csak meg Józsit, mesélje el az esetet — nézett Síposra az előbbi. — Nem mese ez, hanem valosag — mélyült el enyhe nehezteléssel a brigádvezető hangja —, de ha érdekel benneteket, elmondom. Sípos a villanykapcsolóhoz lépett, fel- kattantotta. A fény birtokába vette a «szobát. Cseres azonban leintette: — Oltsd csak el, Jani — beszélgetni tudunk sötétben is. Jobban fog menni a visszaemlékezés. így ni. Tudjátok: régen volt már, ahogy mondtam, 8 évvel ezelőtt, 1944 decemberében’. Kovács Palinál ültünk, elsötétített szobában ... Cseres egy pillanatra elhallgat, ciga- tettát csavar, a tárca körbejár, fellobog Sipos öngyújtójának lángja, aztán csak a cigaretták parázslanak s az öreg kissé asmevő hangját hallani a sötétben: ★ ... Az elsötétített szobában Öltünk. Kovács Pali, én, Jobbágyi Berti és Bedé Feri. Berti az ajtónál állt figyelve, nem jön-e valaki. Kovács az éjjeli- •szekrényen álló rádiót nyaggatta, hosszú hetek óta ez adta az egyetlen igazi rc- soénysugárt az életünkben. A Kossuth-adót hallgattuk. Hej, soha »annyi sóhaj nem ment Rákosi elvtárshoz, mint abban az időben! Csak jönne már >. Szovjet Hadsereg! Csak vége lenne már ennek az örökös félelemnek! Hányszor elmondtuk ezt! így múltak a hosszú esték, így kuporogtuk körül a rádiót, míg az utcákon, vadul kurjongatva, részeg nyilasok törtek, zúztak és hajtóvadászatot rendeztek » he nem vonultak után. Akkor már jól is: értük Rákosi elvtárs círága hangját. Megí-eztük benne a végtelen szeretetet, ahogy rólunk beszélt, magyar munkásokról. Órákig elhallgattuk volna, de nem lehetett. Hol a kapu alatt, vagy az ablak előtt álltak meg a nyilasok s mi a függöny mögül lestünk az utcára. •Qtt igen nagy volt a sürgés-forgás. A nácik telefonhuzalt feszítettek ki, moto- Iros járőreik éjjel-nappal száguldoztak Rudabánya utcáin, a tankok beletipor- tak az útárkokba, az ormótlan hemyó- lialpak töménytelen havat fordítottak ki feel ölük. A fasiszták érezték, Ss-sgy egyre Job« tís® «sorai e borok a syákok körű!. AZ ÉLET HANGJA ÍRTA: HOL Dl JÁNOS Miskolc felől, az idő, egyre ágyúdörgést, különösen ha tiszta volt élesebben hallottuk az a Kazinci-völgyből éjsza- kánkint sűrű géppisztolyropogás hangjait hozta felénk a szél. Sok nyugtalan éjszaka és félelemmel eltöltött nap telt el! Egy szerdai reggel a szokottnál is al- jasabbul viselkedtek a nyilasok. Az ágyból rángattak ki engem. 24 óra alatt kétszáz embernek kellett elhagynia a községet. Színleg mindenki elfogadta a parancsot, de a szív, az ész mást súgott minden embernek: „itt maradok, ha kell életem árán is, mert ez az én hazám. Magam is ezzel a gondolattal mentem át Kovács Paliékhoz. Mind a négyen ott voltunk s rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy az egyik bányarészben elbújunk. Mégegyszer szerettük volna hallani Rákosi elvtárs hangját. Mindennél többet jelentett ez akkor nekünk. Erőt merítettünk belőle. ★ Csendben, indulásra készen ültünk a szobában. A hátizsákok elkészítve hevertek a sarokban. Az ablak alatt dübörögve ágyút vontattak, nagyon messziről pedig felhangzott az ismert géppuskasorozat..« tak... tak... tak... aztán csend lett. Izgatottan ültük körül a rádiót. Kovács a készülék gombját forgatta... Zene, recsegés, zaj, aztán... közelebb hajoltunk, ó ezer ember hangja közül is megismertük volna Rákosi elvtárs beszédét. Hallgattam s éreztem, jól határoztam. Nem, nem fogok elmenni! Cseres elhallgat egy pillanatra. Homlokán apró izzadtságcseppek gyöngyöznek. Alig hallani a négy ember lélekzését, csak a szél, a februári szél vihog gonoszkodva az ablak alatt. ...igen fiúk. így fütyült a szél akkor este is, amikor búcsúztunk Rákosi elvtárs Hangjától és az otthonunktól. Tudtuk, éreztük — hiszen megmondta —, hogy már csak napok kérdése számunkra a szabadság, de mégis fájt a szívünk a bizonytalanság miatt s az a tudat, hogy szeretteink ki vannak szolgáltatva a nyilas banditáknak, nehézzé tette a búcsút Pedig indulnunk kellett. Febzedeloz- ködtiink. Már éppen ki akartam nyitni az ajtót, amikor Jobbágyi, áld értett a rádióhoz, felkiáltott: — Fiúk! Vigyük magunkkal a rádiót is. Legalább tudni fogjuk, mi a helyzet. Bede idegesen ráförmedt: — Ugyan, ne bolondozz már, ki fogja felszerelni? Kovács és én azonban Berci pártjára álltunk. Ismertük már régebbről, tudtuk, hogy sokat foglalkozott készülékekkel, ő volt a telep rádióinak doktora. így aztán mégis csak magunkkal vittük a készüléket. Elbeszéljem-e, milyen nehéz körülmények között jutottunk éjszaka a bányába? Jól van no, részletezem. A járt útra nem mehettünk, csupán a Szuhogy felé vezető szerpentin tetejéig. Ott letértünk és bevetettük magunkat az erdőbe. Itt már némileg biztonságban éreztük magunkat, tudtuk, hogy sem a nácik, sem a nyilasok nem igen 'tódorognak a szakadékok között. A „vilmosi” bányarészben ereszkedtünk le, de nem egészen, hanem eltértünk az Andrási II-bc vezető úton. Kutyanehéz volt. A csonttá fagyott hó gyengén világított s ami a legrosszabb, csúszott a talpunk. Bercinél volt a leg-, több és a legdrágább teher: a rádió. Inkább őrá vigyáztunk, mint magunkra. Végre bejutottunk a bányába. Legalább 50 métert mentünk a táróban vak sötétben, míg lámpát mertünk gyújtani. Rettenetesen ki voltunk fáradva, mindannyiunkra ráfért volna a pihenés, de nem ültünk le. Ki tudja, hátba követ valaki. Igyekeztünk minél beljebb és beljebb jutni, oda, ahová terveztük. nof?elesleges elmondanom, gyan rendezkedtünk be, elég abból any- nyi, hogv ránkvirradt a negyedik nap is a föld alatt. A vágat, ahol tartózkodtunk, elhanyagolt állapotban volt, a fák töredezettek s arasznyi puffadttestű fehér penészgombák virítottak az ácsolato- kon. A barna vaskövet szintén megfogta a penész, imitt-amott apró cseppekben csordogált a víz. Széldeszkát raktunk össze, azon aludtunk, szóval aránylag biztonságban voltunk, csak... csak a rácsát n:m sikerült megszólaltatni. Pedig Bercit még a vágat eltorlaszolási munkáihoz sem fogtuk be, csakhogy egész nap a készülékkel foglalkozzék. Pedig ugyancsak sietnünk kellett a barikádépítéssel, mert várható volt, hogy a nyilasok, mielőtt kitakarodnak, átkutatják a bányát. Szóval a negyedik nap reggelén Berci még mindig káromkodott. Végigszaladt a mintegy 30 méternyi antennadrót mellett, amelynek végére vaspálcát kötöztünk e egy régi, légaknaszerfl kis lyukon kinyomtuk a felszínre. Háromszor-négy- szer is megtette ezt az utat, a földvezetéket is nézte, végül is dühösen, indulatosan ült le az ácsoíat tövebf. Elkeseredetten tőrt ki. — Nem tudom, fiúk, mi a hiba, száz rádiót megjavítottam már és éppen most nem sikerül. Nem tudom, ha agyonüttök sem.! Emlékszem rá, Kovács szakállas arcán végigszaladt a mosoly, amint Berci vállára tette kezét és csendesen mondta: — Agyonütni... ej, ej, te Berci. Ugyan ne törd magad, cimbora, ha nem lehet, mit csináljunk vele, elvégre, nem a ie mesterséged! Berci azonban megérezte, hogy bertne volt minden reményünk. Zordonul, kedvetlenül harapdálta az ajkát. Nem mondom, boszantott is bennünket. De sokért nem adtuk volna, ha felcsendült volna a drága hang! Hogy vártunk rá valameny- nyien. Abban a nyomorúságos helyzetben is a legboldogabb emberek lettünk volna. így teltek az érák. Ettünk egy keveset, aztán végigheveredtünk á deszkán. Gondolatban otthon jártunk. Lassan magam is elszundítottam, azt hiszem mindannvian ígv jártunk, amikor hirtelen hatalmas dübörgés rázta meg a bányát. Talpraugrottunk. A robbanás után támadó légnyomás elérkezett hozzánk is és a gyéren pislákoló karbidlámpa lángja imbolyogni kezdett. Egymásra néztünk. Kovács odaugrott a lámpához, leakasztotta s az eltorlaszolt kijárathoz rohant. Abban a pillanatban ötlött eszembe, hogy cimborám őrültséget követett el. biztos nyilasok járnak a bányában és bármennyire is clálcáztuk a bejáratot, az egymásra rakott sziklák között kiszivárog a fény. Utánuk akartam kiabálni, de már késő volt. Alig tűnt el a fény szemünk elől, kiáltás ha.sant végig a bányában: — Hé, kik vagytok ott, kifelé, beszéljetek fickók! Hé. miért oltottad el a Iá.—ipát? — Veszve vagyunk — hasított belém, lobbágyi és Bede szintén egyszerre sóhajtottak fel. Mozdulni se mertünk. Min, den fegyverünk két darab pakszit, uvvanannvi <-vut -s és zsinór. Óvatos lépteket hallottunk. Kovács jött vissza. — Zádorszki, a nyilas van itt negyed magával — hallottam Kovács hangját. Semmit se szóltunk, csak a percek teltek. Tisztán hallottuk, hogyan hull le egy-két szikla a barikádról. Tompán dü- börgött a vágat a visszhangtól. Sötétben voltunk, nem volt ajánlatos lámpát gyújtani. Bede hangja tompán ért fülemhez: — Próbáljuk elriasztani őket egy robbánóval. Én is erre gondoltam. Vagy, vagy. Olcsón nem adjuk életünket, habár kevés vigasz a két töltet. Tapogatózva bedugtam a zsinórt a gyutacsba, ráharaptam és elkészítettem a robbanót. Lassan, íépésról-lépésre a vágat kanyaráig mentem, kilestem. Vagy 30 méterre tőlem megcsillant egy picinyke fény. Ott tanakodtak a gazemberek. Nem sokat teketóriáztam. Kabátom alatt tüzet csiholtam, 50 centis a zsinór, ha meg- gyujtom, legalább még öt lépést előre tudok menni veszély nélkül. Onnan már biztos eldobom. Belekapattam a zsinórt a lángba, az nagyot fújt, előreszaladtam és teijes erővel útjára küldtem a robbanót. Rögtön földre vágtam magam s egy pillanat múlva a dörrenéssel egyidejűleg megcsapta arcom a légnyomás. Vésztjósló, hideg csend támadt. Visszamentem a többiekhez, alig értem azonban hozzájuk, irtózatos golyózáport kapott a vágat, zizegve, pattogva süvítettek a golyók. Aztán megint csend lett. Ahogy ott lapultunk a hideg, nyirkos vasérckőhöz tapadva, megint bekiabáltak — Hé, jót mondunk, gyertek ki. Hogy mertek szembeszállni velünk?! Hagyjátok abba a robbangatást. Ha megadjátok magatokat és három órán belül, 8-ra kijöttök, semmi bántódástok nem lesz. Ha nem, nem éritek meg a holnapi napot. Semmit sem válaszoltunk. Minek! Az ő ígéretükben bízni igazán ostobaság lett volna! De mit tegyünk? Ili ovács lámpát gyújtón. A szélvédőt azonban előzőleg a láng elé tettük s így apró kicsi négyszögletes fénysugárt kaptunk. Fojtott hangon tanácskozni kezdtünk. A barikád felől semmi nesz. Talán azt hiszik a hülyék, hogy valamelyiküiJc majd kidugja a fejét. Elhatároztuk, hogy az utolsó percig kitartunk. Képzelhetitek azt a három órát, amit akkor ott eltöltöttünk. Arra, hogy megmenekülhetünk, nem igen gondoltunk. Szerettünk volna még élni, megérni a szabadságot, de mit tehettünk! Biztattuk, bátorítottuk egymást s a kis világosság mellett egy zsíros pakszitos dobozra búcsúsorokat írtunk. Közeledett, az idő. Nyolcat mutatott az óra. A barikád felől zűrzavart, lármát hallottunk. Bede és Kovács sápadtan, meredt tekintettel bámulták a sziklafalat. Magam sem nézhettem különbül, nehéz volt arra gondolni, hogy soka sem láthatom többé a családom, gyermekem. Jobbágyi Berci rekedt hangja törte meg a csendet: — Fiúk! A rádiót... mi legyen vele... Mindannyian szomorúan néztük a készüléket. Hidegen, fagyosan terpeszke- det két ácsolat között. Mennyi bátorító, biztató szót hallottunk belőle és most... Fáradtan válaszoltam: — Össze kell törni, cimborák, ne kerüljön a banditák kezébe. Jobbágyi a rádióhoz lépett. Láttam, hogy végigsimogatja, aztán lekötötte figyelmünket a barikádról jövő zaj. Ugy- látszik elérkezett a perc. Némán kezet fogtunk Balkezemben erősen szorítottam a felszerelt robbanóanyagot. Ennek a zsinórja hosszabb volt, a nyilasok között fog robbanni és miközöttünk. Mégegyszer ránéztem társaimra, aztán odatartottam a zsinórt a lánghoz. Pusztulni fognak a nyilasok is Kifújt a cinder, mohón, szikrázva égett a puskapor, indulni akartunk, amikor hirtelen reccsent a rádió s a következő percben meghallottuk a hangiét! Az Ö hangját! Rákosi eívtársét! Meglep rt.. néztünk Jobbágyi örömtől sugárzó arcára. A halál a kezemben ’ vo- gott, de a hang. az ismerős, a drága hang megállított. Egy-két mondat értelme maradt csak az agyamban. Izzó, bátorító szavak voltak ezek: „Irtsátok a fasisztákat, harcoljatok ellenük áz utolsó 1ehelletig!‘* Talán nem is mondta szószerint, de az értelme ez volt és... és pillanatok alatt határoztam. Nem, azért sem megyünk innen. Ha kell. gyertek be értünk. Nem tudom, kiabáltam-e ezt, vagy sem, talán nem is voltam észnél, olyan gyűlöletet öntött belém a fasiszták ellen Rákosi elvtárs hangja. Hirtelen kiugrottam a többiek közül, a kanyarig futottam s hatalmas lendülettel a barikádon tátongó lyukhoz hajítottam a robbanóanyagot. Már nem volt időm hasravágódni, a légnyomás szinte visszahajított a többiek közé. De a töltet — úgy látszik — telibe talált. Furcsa, vinnyogáshoz hasonló jajgatást hallottam. A légnyomás a rádiót is elhallgattatta és újra ránkszakadt az iszonyatos csend. Szótlanul, sötétben várakoztunk, most már végleg elszánva magunkat. Egy-egy hideg, éles vaskövet vett mindegyikünk a kezébe fegyver gyanánt. Perc perc után múlott, de semmi zaj — ki tudja, mit forralnak a bitangok?... Nem emlékszem, hogy valaha is nehezebben múlt volna az idő. Bennem dia1 dalmas érzés kerekedett felül. Megfogadtuk, nem adjuk meg magunkat, Ugylát- szik időt nyertünk, amazok ott kint azt hiszik, hogy még sok lőszerünk van. ★ Bosszú órákig álltunk mozdulatlanul. figyelve. Aztán hirtelen ősz- szerezzentünk, léptek zaját s kövek dörgését hallottuk. Valóban jöttek. Hátrább hósódtuaik, kezem görcsösen markolászta a követ, Hirtelen éles fénysugár hatolt a barikád felé. Néhány pillanatig remegve táncol* a vágat falán, majd megállapodott. Még egy perc... s az a kiáltás, ami akkor vé* gigharsant a vágaton, megremegtette szívünket. Idegen nyelven, oroszul szólt egy hang: — Azonnal gyertek Id, akár eSena^g, akár jóbarát! Először mindnyájan arra gondoltunk, hátha csapda. Mindegy, botorkálva elindultunk. A fénysugár körülfogott bennünket. elvakította szemünket, aztán ahogy közeledtünk a kijárathoz, egyre lejebb csúszott a testünkön, most már az utat világította. Minden erőmet összeszedve, megerőltettem szememet s a barikád nyílásában megpillantottam az első szervjet katonát. Mozdulatlanul állt, prémes sapkájára csillogott az ötágú csillag. Lábam nekilendült, rohanni akartam, de álljt kiáltott. Valamit mondott, zsebére mutatva. Még nem bízott bennünk. És akkor eszembe jutott annak a fői- fiúnak neve, aki annyi hitet öntött belénk, akinek most már életünket köszönhettük. Eszembe jutott és harsányan, ahogy csak torkomon kifért, elkiáltottaia magam: Rákosi Mátyás! A katona egy pillanatig még vizsgáit bennünket, majd felemelve karját, mesz- szecsengően, szinte nevetve visszakiáltottJ Zdrasztvutye, továris Rákosi! Úgy mentünk kifelé, mintha sokat ittunk volna. Mámorosak, részegek voltunk az örömtől. Összefogóztunk a szovjet katonával, érteni nem értettük egymást, de a név, amitől visszhangzott az egész bánya, többet ért minden nyelvismeretnél. ★ Az öreg Cseres most elhallgatqtK, A kezében a kialudt dgarettavéget úja meggyujtotta s a fellobbanó láng elmélyült, gondolkodó arcokat világított meg. Szokás szerint csendes volt az öreg hangja, amikor ismét megszólalt: — Ezért szeretném, fiúk. ha kihajtanánk azt a vágatot. Nem messze attól a helytől történt az eset s azt hiszem, leg. méltóbban így köszönthetnénk fel, így ünnepelhetnénk meg Rákosi elvtárs születésnapját. — Nekem is van egy történetem, majdnem ehhez hasonló — ugrott fel Sipos — nekem is az életem... — Várjatok, fiúk, — Cseres felállt, meggyujtotta a villanyt 8 végigfuttatta tekintetét az embereken — mindannyian» hálával tartozunk Rákosi elvtársnak, így azt hiszem... — ...meglesz, Józsi bácsi — ütött as asztalra Dudás — meglesz. Biztos vagyok benne, hogy a vágat elkészül a nagy napra... Magyar filmművészeti küldöttség utazott a Szovjetunióba A Szovjetunióban megrendezésre kerülő magyar filmhétre pénteken filmművész delegáció utazott a Szovjetunióba. A küldöttség vezetője Erdei Sándor népművelési miniszterhelyettes- A küldöttség tagjai Kalmár László, a „Déryné“ rendezője, Má- riássy Félix, a „Kiss Katalin házas, sága“ rendezője, Fábry Zoltán, a Magyar Filmgyártó Vállalat művészeti vezetője, Hegyi Barna Kossuth-díjas. a „Különös házasság“ operatőrje. Kollányi Ágoston, a népszerű tudományos filmek rendezője, a Karlovy Vary-i filmfesztivál díjnyertese, Vár- konyl Zoltán, a „Nyugati övezel“ rendezője, Ladányi Ferenc, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, a Színház és Filmművészeti Szövetség főtitkára, a „Gyarmat a föld alatt“ című film főszereplője, Tolnai Klári* a „Déryné“ főszereplője. Görbe János Kossuth-díjas, a „Becsület éa dicsőség“ című film főszereplője. Tovább fejlődik az újító mozgalom a Diósgyőri Köb ászati Üzemekben Hírt adtunk arról, hogy 13 gyár újítási irodájának országos versenyében a Diósgyőri Kohászati üzemek újítási Irodája került az első helyre az 1951. évi eredmények alapján. Az újítómozgalom ebben az évben tovább fejlődött a Diósgyőri Kohászati üzemekben. Januárban 473 újítás! javaslatot nyújtottak be, eb« bői 312 darabot fogadott el a felül* vizsgáló bizottság. Az újítások áltstf elérhető évi megtakarítások összeg« 2,364.078 forint. Újítási jutalomként) a múlt hónapban 45.808 forintot fizettek ki Hegedűs Zoltán: üj VÁROS A As „ötéves Terv Kiskönyvtára,'' sorosat legújabb ssdma új bánya- városunk születéséről, a mecsekalji Komlóról szól. A szerző, Hegedűs Zoltán az elmúlt év nyarán járt Komlón és élményeit napló formában jegyezte fel. Az íróra mély benyomást tett a bányaváros lázas építkezése, lelkesült hangon számol be naplórészleteiben az épülő házakról, a villanyvasútról, az emberekről. A naplórészlet egyes fejezeteiben elmondja a szerző Komló múltját, a kis bányászfalu küzdelmes életét s ezekből kiindulva kifejti a jelen óriási változását s a jövő beláthatatlan fejlődését, távlatát Szűrte napok alatt változik az étet Krnn'öm, a tervező mérnökök és HEGYEKBEN a munkások új utcákat, tereket VO* rázsolnak a bánya köré, s ebben tü hősies munkában átalakulnak aa emberek is. A maradiakat magdvai- ragadja a fejlődés lázas üteme, «8 nehézségekben meglátják az ellenség kezét s az emelkedő falakban, a csinosodó város kibontakozó kör« vonalaiban a jövőt, a fejlődést, a szebb, boldogabb életet■ Az uti- naplóban szereplő emberek, Máté János, Suták Pali, Berki bácsi és felesége, a Gajdos- és Sárosi-bri- gád tagjai, Sárika és Gizi és es többiek tudják, hogy a holnapért dolgoznak, azért, hogy aa ötévé» terv végére új v»ros hirdesse itt, A hfeesekaifén tervünk éiaépUtt.
