Erzsébetváros, 2012 (21. évfolyam, 1-21. szám)
2012-11-15 / 19. szám
www.erzsebetvaros.hu Erzsébetváros 2012. november 15. 15 Portré ég alatt…Tiszteletteljes hódolattal, mély szeretettel övezem fel magam, ahogy arról a magyar asszonyról írok, aki mindnyájunknak a csókját érdemli, amit a köntöse szegélyére csókolunk – minden magyar asszonyok legtisztábbjáról, legelesőbbjéről, legszomorúbbjáról, ha írok. ” Erzsébet királyné szinte mindenkire erős hatást gyakorolt, ez elől nem menekülhetett Széchenyi István sem, aki így írt Naplójában: „A császárné a legszebb asszony a világon” , majd egy másik helyen „Asszonyi angyal”-nak nevezi. Pedig mai fogalmaink szerint a királyné anorexiás lehetett. Mi mással magyarázható, hogy egy 172 centiméter magas nő, aki sohasem volt több 50 kilónál, állandóan kövérnek érezte magát, ezért folyvást fogyókúrázott. Derékbősége 50, csípőbősége 65 centiméter lehetett. Mindez egy olyan korban, amikor a nők körében éppen a dundi volt az ideál. Adott volt tehát egy asszony, aki a XIX. században XX. századi módon viselkedett: büszke, független, önálló, és csak az érdekelte, hogy megvalósítsa önmagát. Igen jellemző rá, hogy a bécsi udvarban három dolog miatt okozott botrányt: 1. az asztalnál sört akart inni, 2. fürdőkádat akart, mert naponta szeretett volna fürdeni, 3. úgy döntött, hogy egyetlen udvarhölggyel megy Bécsbe, hogy maga intézhesse a bevásárlásait. És persze mindeközben folyvást írta a verseit. Akad olyan köztük, amely a férfiakkal való kapcsolatáról szól: Titkos kamrám Én Madame Kékszakáll vagyok, Van egy kamrám nekem, Hol sok szép trófeám ragyog, Kinyalva, fényesen. Pompásan preparált fejek, Fülük nagy szőrpamat. Meg is szánom szegényeket… Szerencsétlen csapat! Van köztük egyenesen frivol is: Rendez-vous Kit itt a csúcsra felhág, Egy meghitt kis helyen Lenyughat. Lomb közén át Két völgyre lát a szem. A királyné 1863-ban határozta el, hogy komolyan kezd foglalkozni a magyar nyelvvel. Egyébként fantasztikus nyelvérzéke volt, hiszen beszélt angolul és újgörögül, valamint olvasott ógörögül is. Gyakorlásképpen eredeti angolból lefordította görögre Shakespeare Hamletjét. Nyelvtanárt fogadott, és hamarosan már eredetiben olvasta Eötvöst és Jókait. Magyarbarátsága természetesen igazi rokonszenv volt, de egyben provokáció is az udvarral szemben. A magyar nyelv ismeretében olyan magasra jutott, hogy ezen még Ferenc József is meglepődött, aki egyébként szintén beszélt kicsit magyarul. A királyné mindenben a végletek embere volt. Elképesztő testgyakorlatokat végzett, s ezekkel halálra fárasztotta magát. Hosszú gyaloglásokat, kimerítő lovas túrákat szervezett. Szinte mindig fogyókúrázott, amivel még Ferenc Józsefet is megijesztette, aki többször óva intette ettől. Alig átsütött bordaszeleteket evett, amihez nyers marhahúsból sajtolt levet ivott. Nagyon korán beköszöntöttek nála a különféle időskori betegségek, a folyamatos koplalás, a túlzásba vitt testgyakorlatok, a megerőltető túrák, amelyeket még rossz időjárás esetén is elvégzett, majd az ebből következő rendszeres megfázások miatt reuma alakult ki a testében, kiszikkadt a bőre, még inkább erőt vett rajta a depresszió. Belső békéje megbomlott. Bár nem illik beszélni erről, de negyvenéves kora táján szépsége fényét vesztette. Többé nem volt hajlandó modellt ülni festőknek, nem hagyta magát fényképezni. Ekkor már elkezdett ráncosodni az arca, amit egyébként mindig legyezők és napernyők mögé rejtett. Kisebbik lánya, Mária Valéria főhercegnő így írt naplójába édesanyjáról: „Ha a mama erős és nagyszerű jellemét arra használta volna, hogy derűsen és bátran és rendíthetetlenül harcoljon a boldogságért, és ha rosszul értelmezett büszkeségből nem hallgat el ahelyett, hogy szeretettel és megértéssel közeledik a papához, ha minden jelentéktelen, gyakran talán meggondolatlan kijelentés miatt nem sértődik meg mindjárt, és nem hiszi azt, hogy ezért oly sok mindenkiben csalódnia kellett, akit egykor szeretetett – akkor ez az igazi, nagy bánata talán nem lenne átitatva ezerszeresen is keserűséggel.”
