Erzsébetváros, 2011 (20. évfolyam, 1-21. szám)
2011 / 16. szám
A nyolcvankettedik évében járó, tősgyökeres erzsébetvárosi írót már kisiskolás korában örömmel töltötte el, ha társaival megoszthatta történeteit. „Igen hamar felfigyelt a tanárom arra, hogy „ez a Miklóska mindig beszél”, így aztán, amikor az irodában volt dolga, megkért, hogy üljek a katedrára, és meséljek. Éppen úgy gyönyörködtetett, hogy történeteim lekötik az osztálytársaimat, mint később a mese vagy az i?úsági regény írása” – emlékszik vissza Rónaszegi, aki úgy érzi, amikor tollat ragad, eltűnik a külvilág, s egy képzeletbeli utazás kezdődik számára. Ezt az élményét szerette volna átadni a fiataloknak, s minthogy állítása szerint a reáltantárgyakban nem jeleskedett, az irodalmat választotta hivatásául. Huszonhat megjelent kötete műfaji sokszínűségről árulkodik: írt történelmi és indián regényt, mesekötetet, sci-fit és életrajzi tanulmányt. Műveinek zöme a kamaszkorú és a gyermekközönséghez szól. Az I?úsági, később a Móra Könyvkiadó felelős szerkesztőjeként óhatatlanul közel került a kortárs gyerekirodalomhoz, de nem csak ezért érzett motivációt arra, hogy az i?úságnak írjon. „Ma már nehéz elképzelni, hogy akkoriban micsoda hihetetlen politikai nyomás alatt éltünk. Ha valaki felnőtteknek írt, az gyakorlatilag egyenlő volt a politikai állásfoglalással, ha úgy tetszik, „színt kellett vallania”. Én nem voltam képes részt venni ebben, ez volt az egyik oka annak, hogy a gyerekkönyv-írást választottam. Még egyfajta érintetlen területe volt az irodalomnak az i?úsági, amibe nem férkőzött be a politika” – fogalmaz az író. Csukás István szavaira emlékeztet, aki azt vallja, hogy a gyerekek számára ugyanolyan jókat kell írni, mint a felnőtteknek, sőt még jobbakat. Rónaszegi számára az írás nem valamiféle misztikus cselekedet. Mint mondja, sohasem a mai, hangzatos „önmegvalósító szándék” vezérelte, hanem legfőképp az életélmény-közvetítés. „Ha az olvasót boldoggá teszik soraim, az engem is örömmel tölt el” – állítja. Nem tesz különbséget sikeres vagy kevésbé sikeres időszakai között, de büszke arra, hogy szerkesztőként egyebek között Dékány András, Csukás István és Szombathy Viktor munkáit gondozhatta. „Éveken keresztül hajnali négyig dolgoztam a regényeimen. A lányaim úgy nőttek fel, hogy: „apuka a másik szobában kopog éjjelente a gépen” – meséli az író, akit a mai i?úsági irodalom kínálata aggodalommal tölt el. „Miközben a gyerekirodalomnál egyfajta lendület tapasztalható, a tizenéveseké rossz irányba tart. Hosszú évek óta nem adnak ki ennek a korosztálynak szóló magyar szerzőtől származó írást. Hol vannak például Dékány András könyvei, miközben „a csapból is a Harry Potter kötetek folynak”? Nagyobb összefogásra volna szükség a pedagógusok és a könyvkiadók között, hogy értelmes irodalom kerüljön a tizenévesek kezébe. Tény, hogy a számítógép nagyon sokat változtatott a gyerekek olvasási szokásain, a figyelmük szétszórtabb, jóval több „elterelő inger” éri őket, mint az évtizedekkel ezelőtti kamaszokat. Közelről tapasztalom ezt, hiszen két serdülő unokámmal élek együtt. Nem szabad elfelejteni, hogy gyermek- és kamaszkorban kell megszerettetni a könyveket a fiatalokkal. Az István út 17.-ben nevelkedett író Erzsébetvárost színes, ellentmondásos kerületnek tartja, amely egyrészt olyan, mint egy falu, ahol a benne élők ismerősként üdvözlik egymást, másrészt viszont önmagában is egy nyüzsgő nagyváros, sok-sok idegennel. A „tősgyökeres kerületi” derűlátó, mert úgy tapasztalja, hogy az elmúlt hosszú évek hányattatásai után most újra „él” a városrész. „Számomra az írás nem misztikum” A JÓ MESE AKKOR SZÜLETIK, AMIKOR AZ EMBER SAJÁT GYEREK-KÖZÖNSÉGÉNEK ANEKDOTÁZIK. HA NINCS HALLGATÓSÁG, AZ ÍRÓNAK EL KELL KÉPZELNI AZT, HOGY VAN, HISZEN ENÉLKÜL ALIGHA KEREKEDIK SZERETHETŐ TÖRTÉNET – TANÁCSOLJA FIATALABB KÖVETŐINEK RÓNASZEGI MIKLÓS , A KIRÁLYNŐ KALÓZA, AZ INDIÁN HERCEGNŐ ÉS SOK MÁS IFJÚSÁGI REGÉNY SZERZŐJE, AKIVEL RÁKÓCZI ÚTI OTTHONÁBAN BESZÉLGETTÜNK. 17 Irodalom
