Erzsébetváros, 2003 (12. évfolyam, 1-24. szám)
2003-01-27 / 2. szám
2003/2. szám OLVASÓI LEVELEK 11 Postaládánkból Kedves Olvasóink! Mint az előző években, idén is várjuk észrevételeiket, javaslataikat, ötleteiket, melyeket szívesen publikálunk. írják meg nekünk kellemes és (remélhetőleg egyre ritkábban előforduló) kellemetlen élményeiket, örömüket és bánatukat Várjuk leveleiket postacímünkön: 1052 Budapest Váci utca 18. „Erzsébetváros szerkesztősége” illetve e-mailban, az erzsebetvaros@freemaU.hu címen. A szavak és a valóság Házunkban, a Rumbach Sebestyén utca 6-ban jelenleg a következő átalakítási munkák folynak egy időben. A földszinten a korábbi kesztyűkészítő üzem helyén nyelviskola létesül: hónapokon át tartó, hatalmas átalakítással járó munka ez. Ugyancsak a földszinten egy ügyvédi iroda kialakítása zajlik (egy ideje ott most nem dolgoznak). Az ötödik emeleten egy 110 négyzet- méteres lakásnak új tulajdonosa van: a lakás minden centijét érintő munka szintén hónapokig tart és hatalmas zajjal jár. És január 17-én a ház belső udvarában megkezdődött egy öt emelet magas vaskémény szétfürészelése. A ház természetesen úgy néz ki, mintha légitámadás érte volna: a mocsok, kiegészítve a sáros hólével, elviselhetetlen. Bár Budapesten mindebben semmi szokatlan nincs, azért számolok be róla, mert időről időre optimista jelentéseket olvasok a lapban a társasházak jövőjéről, arról, hogy évről évre egyre több a házak felújítására fordítható pénz. Attól tartok, hogy az illetékesek egyszerűen nem hajlandók belátni, hogy néhány fillérrel (néhány százezer forint pályázati pénzzel) ezek a rogyadozó, évtizedeken át pusztulni hagyott épületek nem megmenthetők. Például a mi házunk sorsa egyszerűen kilátástalan, s nem hiszem, hogy az itt lakókat különleges balszerencse sújtaná. Miközben évek óta gyakorlatilag éjjel nappal fúrnak-faragnak a házban, majd' minden lakás megújult már, az épület egészének az állapota semmit nem változott: esztétikailag, gépészetileg, műszakilag teljesen amortizálódott, a Dob utcai szárny egyenesen összeomlóban van. Tucatnyi lakógyűlést végigülve kijelenthetem, sorsuk. A közös képviselő rendszer - nyilván néhány kivétellel - lényegében nem működik: a mi házunkban már a sokadikkal próbálkozunk és egyik sem teljesítette, amit ígért. Mindegyik valami távoli irodában ücsörög, és fogalma sincs, mi folyik a gondjára bízott házban, a legapróbb dolgot is úgy kell kikönyörögni tőle. Már az a csodával hatáMODERN PEDA GOGIA <r- Apu, nem buktam meg, csak kiszavazott a tanári kar... hogy ezeknek a házaknak egyszerűen nincs gazdá-. juk, néhány lakót leszámítva senkit nem érdeke! a Bírsággal járó galambetetés Sokan a városi lakók közül jó szórakozásnak tartják, hogy kenyérmorzsával etetik a galambokat. Ez a mulatság azonban egyrészről a galambok fertőzésveszélye miatt egészségtelen, másrészről komoly pénzbírsággal is járhat, ha a madárbarátot „elkapja” a közterület-felügyelet... Fotónk a Klauzál téren készült január közepén, ahol a galambok éppen „csipegettek”. ros, hogy akad, aki a kukákat kiviszi az utcára, de ez a maximum: a ház a pincétől a padlásig olyan, mint egy elhagyott fészer. Állandó felügyelet, a ház dolgain a szemét rajta tartó „hivatalos ember” nélkül mindenki azt csinál, amit akar. PL a ház egyetlen liftjét a lakását átalakító új lakó tégla, cement, vascsövek szállításra használja: az értesített közös képviselő pedig azt kérdezi, ő mit csináljon, verje talán meg? Tehát nincs házirend, ha pedig van, senki nem tartatja be. És bár a ház minden sarkában valamilyen építkezés folyik, a közös képviselőt hónapok óta nem látta senki. Mondjunk fel neki? Minek? Az elődjei sem voltak jobbak. Ezt a működésképtelen és költséges rendszert a lakók saját maguk nem tudják megváltoztatni, továbbá a lakók anyagi erejét és a hivatalos támogatásokat alapul véve sok százezer budapesti ház sosem fog rendbe jönni. Eredeti ötletekre és intézményes változásokra van szükség, aminek az önkormányzatoktól kéne elindulniuk. Lehet ugyan mindezt azzal lesöpörni, hogy mi köze a hivatalnak a magántulajdonhoz, de ebből sosem születik megoldás - egy lakható, élvezhető európai főváros, s benne tiszta, kulturált kerületekkel. Az eddig elmondottakat tetézi, hogy a Rumbach 6. lakóinak a ház megmentésére indított utolsó, kétségbeesett kísérlete is újra és újra megfeneklik. A mi házunk évek óta próbálkozik a tetőtér eladásával, hogy az érte kapott pénzből elvégezhessük legalább a túléléshez és az esztétikai minimumhoz szükséges munkákat - mindhiába. Bár elbontatni fejünk felől a tetőt, minimum egy fél évre pokollá változtatni az életünket önmagában is felér egy öngyilkossággal (ugyan melyik európai városban kényszerülnek ilyesmire az emberek?), jobb híján ezt is vállalnánk. De még ez sem sikerül, mert valami mindig közbejön, valaki közbelép, nem ír alá, betart, vagy csupán előkerül egy új, teljesíthetetlen szabály - no honnan?, az önkormányzattól. Most éppen valami senki által nem értett „szintterületi mutatón ” múlik, hogy megkaphatjuk-e a beépítési engedélyt. Tehát segítség, banki költsön, nagyvonalú hitelek, megbízható befektetők küldése, központilag ellenőrzött kö- zösképviselő-hálózat kiépítése, a házmester rendszer helyébe állítható új megoldások helyett közönyös irodakukacok lehetetlen szabályaival kell hadakozni - hadd őrüljenek bele a lakók, hogy miként mentsék meg a házukat, a kerületeket, Budapestet. Bruck András
