Erzsébetváros, 1994 (2. évfolyam, 1-17. szám)

1994-07-15 / 10. szám

EMLÉKEZÜNK Galambos Szilveszter Találkozásom Latabár Kálmánnal Meglátni és egy életre megszeretni egy pil­lanat műve volt. Rajongva szerettem a nagy színészt, a kiváló táncoskomikust, a zseniá­lis clownt: Latabár Kálmánt. A szüleimtől kapott tízflllérekből - mely uzsonnapénzem volt - rohantam a VII. kerületi mozikba, a Damjanichba, az Odeonba, a Bethlenbe, a Rexbe. Stan és Pan és a 3 Ritz fivér bohó- kás kalandjain Is jókat lehetett röhögni, de egyikük sem nyújtott olyan önfeledt szóra­kozást, mint Latabár Kálmán. Ha a neve szerepelt a plakáton - moziban, színházban - telt ház volt, minden jegy elkelt. Először 1944. szeptember 27-én találkoz­tam a nagy művésszel. A vijjogó szirénák lé­giveszélyt Jeleztek. A Járókelők pánikszerű­en menekültek a legközelebbi légoltalmi pincébe. Engem a Jósorsom egy Aréna utcai (ma Dózsa György út) óvóhelyre vitt. Bármi­lyen blzarrnak tetszik: odakint zuhogtak a bombák, de az óvóhelyen félelemtől reszke­tő, sápadt emberek helyett vidám, hango­san hahotázó férfiakat, nőket, gyereket ta­láltam. Az óvóhely közepén, teddybeer ka­bátjában, szemén az elmaradhatatlan mo­noklival ott állt Latabár Kálmán és móká­zott, komédlázott, mindenkivel, elfeledtetve az életveszélyt. Latyl ennek a háznak volt a lakója, s derűt, vidámságot varázsolt maga köré ezekben a nehéz percekben Is. Színpadon először a Fővárosi Operettszín­ház gyermekelőadásán láttam. Latyl Matyi, a furfangos cukrászlnas volt a darab címe, s Latyl színpadi kalandjain könnyesre nevet­tük magunkat. Később szerencsém volt konferansziéként egy műsorban szerepelni vele. Tanúsíthatom, hogy vidéken, a tanya­világban épp olyan alázatosan tisztelte a kö­zönséget, mint a Fővárosi Operettszínház­ban. Kedvenc mondása volt: A színház ott van, ahol én vagyok! Tény, hogy nála na­gyobb népszerűséget színész még nem élt meg e honban. Érthető volt a zavarom, elfogódottságom, gumikor 20 évvel ezelőtt, a Dob utcai Fészek - művészklubban odaintett az asztalához. Monoklija mögül rámkacsintott:- Terveim vannak veled, Szilveszter! .- Ó, művész úr, én el sem tudom monda­ni, milyen megtiszteltetés - dadogtam - Ugyebár már elmondtam, hogy én legalább huszonötször láttam minden filmjét.- Ez igazán nem sok. Úgy látszik, hogy nem szereted a filmjeimet - mondta Jellegze­tes latyls stílusban, aztán vállamnál fogva lenyomott egy székre:- A rádiókabaré felkért, hogy csináljak va­lamit az új műsorban. Szeretném, ha írnál nekem egy jó anyagot. De előre figyelmeztet­lek, hogy az nekem nem tetszik, nem elég mulatságos, nincs benne egy épkézláb ötlet.- Miben? - kérdeztem döbbentem.- Abban az anyagban, amit írni fogsz. Fi­gyelmeztetlek, hogy én nagyon válogatós va­gyok, de ha egyszer valami megtetszik... ak­kor sem biztos, hogy előadom. Valóban nem volt könnyű dolgom. A kup- lémat tízszer átíratta velem, míg végre, óriá­si örömömre előadta a rádiókabaréban: Már két hete nem ír. Oly szomorú vagyok. Egyetlen sort sem ír, így múlnak a napok. Mtért vagy Ilyen hűtlen? Rosszul bántam veled? Úgy simultál hozzám Itt a szívem felett Nem írsz egy betűt sem. Mondd, hát, ml az oka? Golyóstollban így még Nem csalódtam soha! Emlékezésemet hadd fejezzem be azzal a kis tréfával, amelyet a szeretett Latylnak ír­tam. Tudomásom szerint a Rádió hangmú­zeuma ma Is őrzi: Mama: Látom, maga Is itt ült a moziban a film bemutatóján. Nos, hogy tetszett a lá­nyom? Latabár: Kezitcsókolom, a lánya elragadó volt, felülmúlhatatlan, különösen az a rész, amikor... Mama: Hát igen, Úgy érzem, sikere lesz a kislányomnak. Ha tudná, hogy kimerítették szegényt a felvételek! Naponta tizenkét óra hosszatt a juplterlámpák előtt állni, nem csekélység. Mit szól hozzá, amikor a nagyje­lenetben egy pillanatra visszanéz, de a sze­mében benne tükröződik az élet igenlése, s ugyanakkor az elkövetkezők szomorúsága. Látta azt a fátyolozott tekintetet? Latabár: Igen, kezitcsókolom. Esküszöm, fátyolban ma a művésznő utolérhetetlen. Becsületszavamra a legfátyolozottabb tekin­tet, amit valaha is láttam! Mama: Azt elhiszem. Az arcjátékkal meg volt elégedve? Latabár: Mi az, hogy meg voltam elégedve. Sírtam, zokogtam, odavágtam magam á zsöllyéhez. A művésznő ma európai viszony­latban egyedülálló! Mama: Talán világviszonylatot akart mon­dani?! Persze, a laikusok azt hiszik, a szí­nésznő élete csupán gyönyörűség. Tudja, hány tépelődő, álmatlan éjszakába került, amíg felépítette magában a tökéletes figu­rát? Persze a vásznon ebből semminek nem szabad látszania. Latabár: Nem is látszik. Az égvilágon sem­mi sem látszik. Mama: Tudja, a színész más technikával dolgozik a színpadon és mással a filmen. Például, mit szól ahhoz, amikor a lányom vergődik, mert úgy érzi, hogy nem talál ki­utat, és akkor lassan megjelenik az a pici bús redő a homlokán, érzékeltetve az Idő múlását. Latabár: Az a redő kezitcsókolom, beleke­rül a Filmlexikonba! A némafilm óta redő- ben Ilyen még nem volt! Mama: Mégis, melyik volt a legkiemelke­dőbbjelenete? Latabár: Kezitcsókolom, talán, amikor az alkonyaiban, nótaszó mellett szedik a riblzllt. Mama: Micsoda? De hiszen a lányom a ri­bizli forgatásán nem Is volt Jelen. Latabár: Bocsánat, nem egy szőke, magas hölgy a lánya? Mama: Kikérem magamnak! Az én lá­nyom az a fekete, alacsony, a báljelenetben. Középről a tizenhetedik... Tudja, ott a ka­vargó forgatagban. Latabár: Persze, persze. Tessék megen­gedni, hogy szívből gratuláljak a kedves lá­nyához. Isten áldása, ha valaki így tud ka­varogni. Mama: Köszönöm. Kavargásban ma első a lányom. Világviszonylatban. Latabár: Nagyon örültem, hogy találkoz­tam a művésznő mamájával. Ha szabad kérdeznem, legközelebb miben láthatjuk a művésznőt? Mama: Jövő héten kezdik meg a Ferenc Jóska megígérte című történelmi film forga­tását. Latabár: És a kedves lánya mit alakít benne? Mama: Elégedetlen tömeget. Latabár: Testére szabott szerep. Kezitcsó­kolom! 1994/ ÍO. szám ERZSEBETVAROS 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom