Erzsébetváros, 1994 (2. évfolyam, 1-17. szám)
1994-07-15 / 10. szám
EMLÉKEZÜNK Galambos Szilveszter Találkozásom Latabár Kálmánnal Meglátni és egy életre megszeretni egy pillanat műve volt. Rajongva szerettem a nagy színészt, a kiváló táncoskomikust, a zseniális clownt: Latabár Kálmánt. A szüleimtől kapott tízflllérekből - mely uzsonnapénzem volt - rohantam a VII. kerületi mozikba, a Damjanichba, az Odeonba, a Bethlenbe, a Rexbe. Stan és Pan és a 3 Ritz fivér bohó- kás kalandjain Is jókat lehetett röhögni, de egyikük sem nyújtott olyan önfeledt szórakozást, mint Latabár Kálmán. Ha a neve szerepelt a plakáton - moziban, színházban - telt ház volt, minden jegy elkelt. Először 1944. szeptember 27-én találkoztam a nagy művésszel. A vijjogó szirénák légiveszélyt Jeleztek. A Járókelők pánikszerűen menekültek a legközelebbi légoltalmi pincébe. Engem a Jósorsom egy Aréna utcai (ma Dózsa György út) óvóhelyre vitt. Bármilyen blzarrnak tetszik: odakint zuhogtak a bombák, de az óvóhelyen félelemtől reszkető, sápadt emberek helyett vidám, hangosan hahotázó férfiakat, nőket, gyereket találtam. Az óvóhely közepén, teddybeer kabátjában, szemén az elmaradhatatlan monoklival ott állt Latabár Kálmán és mókázott, komédlázott, mindenkivel, elfeledtetve az életveszélyt. Latyl ennek a háznak volt a lakója, s derűt, vidámságot varázsolt maga köré ezekben a nehéz percekben Is. Színpadon először a Fővárosi Operettszínház gyermekelőadásán láttam. Latyl Matyi, a furfangos cukrászlnas volt a darab címe, s Latyl színpadi kalandjain könnyesre nevettük magunkat. Később szerencsém volt konferansziéként egy műsorban szerepelni vele. Tanúsíthatom, hogy vidéken, a tanyavilágban épp olyan alázatosan tisztelte a közönséget, mint a Fővárosi Operettszínházban. Kedvenc mondása volt: A színház ott van, ahol én vagyok! Tény, hogy nála nagyobb népszerűséget színész még nem élt meg e honban. Érthető volt a zavarom, elfogódottságom, gumikor 20 évvel ezelőtt, a Dob utcai Fészek - művészklubban odaintett az asztalához. Monoklija mögül rámkacsintott:- Terveim vannak veled, Szilveszter! .- Ó, művész úr, én el sem tudom mondani, milyen megtiszteltetés - dadogtam - Ugyebár már elmondtam, hogy én legalább huszonötször láttam minden filmjét.- Ez igazán nem sok. Úgy látszik, hogy nem szereted a filmjeimet - mondta Jellegzetes latyls stílusban, aztán vállamnál fogva lenyomott egy székre:- A rádiókabaré felkért, hogy csináljak valamit az új műsorban. Szeretném, ha írnál nekem egy jó anyagot. De előre figyelmeztetlek, hogy az nekem nem tetszik, nem elég mulatságos, nincs benne egy épkézláb ötlet.- Miben? - kérdeztem döbbentem.- Abban az anyagban, amit írni fogsz. Figyelmeztetlek, hogy én nagyon válogatós vagyok, de ha egyszer valami megtetszik... akkor sem biztos, hogy előadom. Valóban nem volt könnyű dolgom. A kup- lémat tízszer átíratta velem, míg végre, óriási örömömre előadta a rádiókabaréban: Már két hete nem ír. Oly szomorú vagyok. Egyetlen sort sem ír, így múlnak a napok. Mtért vagy Ilyen hűtlen? Rosszul bántam veled? Úgy simultál hozzám Itt a szívem felett Nem írsz egy betűt sem. Mondd, hát, ml az oka? Golyóstollban így még Nem csalódtam soha! Emlékezésemet hadd fejezzem be azzal a kis tréfával, amelyet a szeretett Latylnak írtam. Tudomásom szerint a Rádió hangmúzeuma ma Is őrzi: Mama: Látom, maga Is itt ült a moziban a film bemutatóján. Nos, hogy tetszett a lányom? Latabár: Kezitcsókolom, a lánya elragadó volt, felülmúlhatatlan, különösen az a rész, amikor... Mama: Hát igen, Úgy érzem, sikere lesz a kislányomnak. Ha tudná, hogy kimerítették szegényt a felvételek! Naponta tizenkét óra hosszatt a juplterlámpák előtt állni, nem csekélység. Mit szól hozzá, amikor a nagyjelenetben egy pillanatra visszanéz, de a szemében benne tükröződik az élet igenlése, s ugyanakkor az elkövetkezők szomorúsága. Látta azt a fátyolozott tekintetet? Latabár: Igen, kezitcsókolom. Esküszöm, fátyolban ma a művésznő utolérhetetlen. Becsületszavamra a legfátyolozottabb tekintet, amit valaha is láttam! Mama: Azt elhiszem. Az arcjátékkal meg volt elégedve? Latabár: Mi az, hogy meg voltam elégedve. Sírtam, zokogtam, odavágtam magam á zsöllyéhez. A művésznő ma európai viszonylatban egyedülálló! Mama: Talán világviszonylatot akart mondani?! Persze, a laikusok azt hiszik, a színésznő élete csupán gyönyörűség. Tudja, hány tépelődő, álmatlan éjszakába került, amíg felépítette magában a tökéletes figurát? Persze a vásznon ebből semminek nem szabad látszania. Latabár: Nem is látszik. Az égvilágon semmi sem látszik. Mama: Tudja, a színész más technikával dolgozik a színpadon és mással a filmen. Például, mit szól ahhoz, amikor a lányom vergődik, mert úgy érzi, hogy nem talál kiutat, és akkor lassan megjelenik az a pici bús redő a homlokán, érzékeltetve az Idő múlását. Latabár: Az a redő kezitcsókolom, belekerül a Filmlexikonba! A némafilm óta redő- ben Ilyen még nem volt! Mama: Mégis, melyik volt a legkiemelkedőbbjelenete? Latabár: Kezitcsókolom, talán, amikor az alkonyaiban, nótaszó mellett szedik a riblzllt. Mama: Micsoda? De hiszen a lányom a ribizli forgatásán nem Is volt Jelen. Latabár: Bocsánat, nem egy szőke, magas hölgy a lánya? Mama: Kikérem magamnak! Az én lányom az a fekete, alacsony, a báljelenetben. Középről a tizenhetedik... Tudja, ott a kavargó forgatagban. Latabár: Persze, persze. Tessék megengedni, hogy szívből gratuláljak a kedves lányához. Isten áldása, ha valaki így tud kavarogni. Mama: Köszönöm. Kavargásban ma első a lányom. Világviszonylatban. Latabár: Nagyon örültem, hogy találkoztam a művésznő mamájával. Ha szabad kérdeznem, legközelebb miben láthatjuk a művésznőt? Mama: Jövő héten kezdik meg a Ferenc Jóska megígérte című történelmi film forgatását. Latabár: És a kedves lánya mit alakít benne? Mama: Elégedetlen tömeget. Latabár: Testére szabott szerep. Kezitcsókolom! 1994/ ÍO. szám ERZSEBETVAROS 15
