Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Érsekújvár, 1942

Major József: A 100 éves világítótorony

13 ügy buzgó, odaadó szolgálatában, s ebből harmincegy esztendőt szentelt a mi Alma Materünknek. A Mindenható áldását kérem a tanári kar mindenegyes tagjára, hogy lelkük teljes odaadásával szeressék nemes hivatásukat, melyért a világ részéről oly kevés elismerést és hálát remélhetnek. Találják meg vigasztalásukat, elégtételüket és örömüket fönséges hivatásuknak: az ifjú lelkek építésének magasztos munkájában.« Ezután lendületes szavakkal fordul az intézet mostani ifjúságához. Emlékezteti őket arra, hogy az a város, amelynek százéves iskolájába most járnak, nagyon fontos szerepet játszott a magyarság történetében. Hoszszú éveken keresztül volt végvár s az ország fennmaradásáért folytatott véres harcok színtere, de a harcok elmultával a békés, építő munkának is helyet adott falai között: »A város, amelyben tanultok, múltjában és jelenében kettőt hirdet nektek: harcot s egyben békés munkát, és mind a kettőben: a harcban és a békés munkában egyaránt komoly, szent áldozatkészséget. Harcról, háborúról, háborúban kiontott ifjú vérről beszél az az emléktábla is, amelyet most, Alma Materünk fennállásának százéves ünnepén, intézetünk falába helyezünk. Ifjú hősökről beszél ez az emléktábla, akik ebből az iskolából kikerülvén, a világháború idején életüket áldozták a hazáért. Álljon itt ez az emléktábla és hirdesse hős nevük dicsőségét! Ne kérdezzétek most, hozott-e dicsőséget, jobblétet, boldogulást a hazának az ő elmúlásuk. Mi keresztény hittel hiszünk az áldozatban, az áldozatnak tisztítő, megváltó erejében. Az ő hősi véráldozatuk sem volt hiába. Nem volt hiába az utódok előtt, akik az ő példájukból tanulnak majd önfeláldozást. De nem volt hiába az igazságos Isten előtt sem, aki Krisztus kiontott véréért váltságul bocsánatot adott a világnak, ö nem vethet meg egy csöpp vért sem, amelyet a szeretet-sugallta hősi bátorság ontott ki. S ha talán sokalljátok, hogy az ő hősi, önfeláldozó haláluk után hazánk nagy része még húsz hosszú esztendeig szenvedett rabigában, ne feledjétek, hogy a szabadulás órája eljött a nélkül, hogy ezért egy csöpp vért is kellett volna ontani. Tehát az Isten elfogadta az ő áldozatukat engesztelésül, s vérük hullása nem volt hiába.« Ám az ifjúságnak nemcsak meghalni kell tudni a hazáért, de élni is kell tudni érte. Hogy azonban élni tudjon, eszményeket, ideálokat kell keresnie, akiket követhet, akiket mintaképül választhat, ő két ilyen követendő eszményt állít a mai ifjúság elé. Mindkettő nagy és áldozatos munkát végzett nemzetéért, s mindkettőnek a pályája és munkássága szoros kapcsolatban van e várossal. Az egyik Pázmány Péter, a nagy magyar kardinális, akinek nevét az iskola homlokára is írta, a másik Wolf Károly, az újabbkori Magyarország nagy politikusa és államférfia, akinek pályája innét, Érsekújvárból, indult ki, s aki az iskolának is növendéke volt. Ismerteti a szónok a két kiváló magyar férfiú életét és munkásságát, majd ezekkel a szavakkal fejezi be nagyhatású beszédét: » Kedves újvári diákok! Példát állítottam elétek, melyből láthatjátok, mit tehet egyetlen ember a hazáért, ha egész lelkét ráteszi hitére, meggyőződésére, hazafias küzdelmére. Tanuljatok, dolgozzatok, küzdjetek, hogy egykor Ti is hasznára, dicsőségére lehessetek édes hazánknak. Tisztelt Tanári Kar! önökhöz, és kedves újvári diákok, drága ifjú barátaim, Tihozzátok már csak egy szavam van a mi Alma Materünk öregdiákjai nevében: A második évszázad küszöbén Istennel a hazáért, a szebb, a boldogabb magyar jövőért! Előre!«