Erős Vár, 2011 (81. évfolyam, 1-6. szám)

2011-08-01 / 4. szám

81. évfolyam ERŐS VÁR 3. oldal JÉZUS BEMUTATKOZIK: "ÉN VAGYOK AZ ÉLET KENYERE" Mivel a keresztyénség sorsa és jövője a Názáreti Jézussal áll vagy bukik, soha bele nem fáradhatunk az Ő tit­kának kutatásába. Egyre jobban kell arra figyelnünk azért, hogy mit mon­dott Ő saját magáról. Régi katedrálisok főbejárata fölött szerették Jézust, mint világbírót ábrázolni, aki jobbját esküre emeli. Valószínűleg ezt tehette akkor is, amikor így vezette be egy-egy be­mutatkozó mondatát: "Én vagyok..." Ma erre a bemutatkozására figyelünk: “Én vagyok az élet kenyere" (János 6:48). Három lehetőség áll rendelkezésünk­re, ha megpróbáljuk megközelíteni ezt a mondatot. 1. Az elsőt a gyomrunk diktálja: Ke­nyérre szüsége van mindenkinek. Hogy ez milyen alapvető igazság, azt nem csak éhezők tudják tanúsítani. Még a szóhasználatunkban is a ke­nyeret igen tágan szoktuk értelmezni. Lehet kenyeret dagasztani, szelni - de kenyeret keresni is. Van kenyeres paj­tásunk, de a kenyértelenség azonos le­het a teljes lerongyolódással, szegény­séggel, sőt munkanélküliséggel is. A kenyér Jézus korában minden társa­dalmi réteg sokszor egyetlen és elen­gedhetetlen tápláléka volt, amihez a szegények legfeljebb még zöldséget, esetleg gyümölcsöt ettek. Húst, halat csak a kivételesen gazdagok engedhet­tek meg maguknak. A kenyér nélkülözhetetlen volt az emberi élet fenntartásához. Ha tehát innen közelítem meg Jézus mondatát, akkor azt mondom, hogy Jézus önma­gát az élet elengedhetetlen fel tételének tar­totta. Ahogy kenyér nélkül nincs élet, úgy Nélküle sem lehetséges élni. 2. A másik megközelítési módot Jézus maga kínálja János evangélista hatodik fejezete alapján. Miután 5000 ember­nek enni adott, persze hogy azok kenyérbiztosító királyt akartak belőle csinálni. Jézus nem áll kötélnek, de pár nap múlva felszólítja őket, hogy bíz­zanak meg benne. Az emberek ekkor azt kívánják tőle, hogy igazolja biza­lomra méltó voltát - tehát produkáljon valamit számukra. S mivel kenyér­szaporításnál lelkesedtek fel érte, el is mondják, hogy Mózes a pusztában mennyei eledellel, mannával oldotta meg őseik éhségének csillapítását. Min­dezt elfogadja Jézus, egy lényeges kü­lönbséggel. Az emberek úgy képzelik, hogy ha régen Mózes volt a közélelmezési fő­nök, legyen most a Názáretböl való Jézus az. Mindkettő tévedés. Mert, a­­hogy a pusztában Isten adta az ősök­nek a mennyből hullott mannát (és nem Mózes), úgy adja most szintén Isten Őt, Jézust, mint igazi kenyeret a világnak - és nem Ő adja magamagát. Az ősök - a mannától függetlenül - meghaltak, de aki Jézushoz, az élet ke­nyeréhez jön, az sem meg nem éhezik, sem nem lesz többé a halál és az el­múlás törvénye alatt, mert övé az örök élet. A hangsúly a mennyei Atyán van tehát, Aki mind a pusztai mannát aján­dékozta az ősöknek, mind Őt, a Názá­reti Jézust a világnak. Ha tehát most e vita alapján közelí­tem meg Jézus mondatát, akkor azt mondom, hogy Jézus egy pillanatig sem beszélt gyomortöltö táplálékról, hanem arról az isteni ajándékról, amely feltétlenül szükséges az emberi élet si­kerültéhez. Talán az is benne van, amit Jézus maga mondott a kísértöjének: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából szár­mazik. Nem biztos, hogy boldog már az, akinek telt a gyomra. De az igazi boldogsághoz hozzátartozik az, hogy megszólítson, szóba álljon velem az Isten. 3. A harmadik megközelítési lehető­séget szintén Jézus mutatta meg halála előestéjén, amikor összehívta tanítvá­nyait egy utolsó vacsorára. Erről a va­csoráról a többi három evangélista pontosan tudósít - de János nem. Pe­dig tudott róla ő is, hiszen evangé­liuma 13. fejezetében az együttlét több szeletét igen részletesen leírja. Úgy tűnik, hogy Jézusnak a vacsorán el­mondottszavait János olyan fontosnak tartotta, hogy azokat a hatodik feje­zetben külön tárgyalásra méltónak tekintette. A vacsorán ui. Jézus kenye­ret vett a kezébe, azt megáldotta, meg­törte, és tanítványainak e szavakkal osztotta szét: Ez az én testem. Hogy szavai csupán azt jelentik: "Ez vagyok én" - mint azt egyesek érteni szeretnék - az most mellékes. Fontos az, hogy Jézus egy falat kenyérrel azonosítja magát. Itt még egy lépéssel tovább kell mennünk. Hát nem ugyanezekkel a szavakkal mutatkozott be Isten is Mó­zesnek? "Ha valaki azt kérdezi tőlem, mi a neve annak, aki küldött engem, mit feleljek? - kérdezte Mózes tanács­talanul. S a válasz ez volt: “Én vagyok, aki vagyok." Azaz: a teljesen Más, a Tökéletes, a Minden, az Úr, az Isten. S ha Jézus ugyanezekkel a szavakkal mutatja be magát, el kell hinnem Neki, hogy Ő az, Akinél nagyobbat, telje­sebbet, tökéletesebbet nem gondol­hatunk és nem is mondhatunk. Ö így az életünk elengedhetetlen feltétele, Ő az életnek értelmet adó üzenet, s Őbenne nem kisebbel találkozunk, mint az Őt adó, küldő Atyával. Aki kevesebbet tisztel benne, az még nem ismerte meg Őt igazán. Aki többet akar belemagyarázni mondatába, az a maga felfedezésére, és nem Rá, az Úrra figyel. így is még elég titok marad en­nek a Jézusnak a lényében. De a ke­nyér Őt idézi. Csoda-e, ha bennünket gyerekkorunkban még arra tanítottak, hogy egy morzsát sem szabad kenye­rünkből eldobni? D. Gémes István ev. lelkész (Stuttgart) IMÁDKOZZUNK! Életnek Kenyere, Jézus Krisztus, Aki lejöttél a mennyből, hogy életet adj a világnak, jöjj hozzám is az élet ajándékával. Jöjj, tisztíts meg bűneimből, hogy boldog bizalommal és szabad lelkiismerettel szolgálhassalak. Jöjj, szentelj meg, légy oltalmam, maradj velem, maradj nálam. Hadd menjek egyszer én is oda, ahol Te vagy, és színről színre láthassalak Téged. Ámen. í[ Kenyában a daadabi menekülttábor­ban közel 400,000 szomáli menekültet gondoz az Evangélikus Világszövetség Világszolgálati Osztálya. m

Next

/
Oldalképek
Tartalom