Erős Vár, 2011 (81. évfolyam, 1-6. szám)
2011-02-01 / 1. szám
EROS @VÁR AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 81. ÉVFOLYAM 2011 FEBRUÁR 1. SZÁM VONAKODVA BOJT FELÉ Olvasd: Márk 9:2-9. Akárhogyan is tiltakoznánk, bizony van valami abban a meglátásban, hogy jobbára kényelemszerető emberek vagyunk. Persze, elintézzük a mindennapos tennivalóinkat, a munkában is serények vagyunk, de azért valahol ott motoszkál bennünk a kényelemre való igyekvés. S lehet, meg is teremtjük magunknak a kényelem körülményeit. Nem egyformán és nem is egyenlő mértékben, hanem kmek milyen az elgondolása és kinek mennyi is jut ilyesmire. Még a szegényebb ember a maga szűkös eszközeivel is megpróbálja az ínség közepette is valamiféle kényelem kialakítását, vagyis azt, ami tetszik és ami valami módon kielégít, azt megőrizni szeretnénk. Sokak ajkáról el-elhangzott valószínűleg a felkiáltás: Bárcsak ezt a pillanatot megtarthatnám, bárcsak ebben a helyzetben megmaradhatnék! S ezzel a megtapasztalt szépet, a megtapasztalt jót szeretnénk meghosszabbítani, hogy a pillanat vagy a helyzet el ne múljék. De bármennyire is óhajtjuk, elmúlik az alkalom, elillan a pillanat vagy a helyzet varázsa, s nekünk szembe kell nézni életünk sokféle követelményével, azokkal a követelményekkel, elvárásokkal még különösképppen, amelyektől esetleg viszolygunk is. Ekként szólít meg például az az ige is, amely arra késztet, hogy ellenségeinkért is imádkozzunk, pedig milyen nehéz imádkozni egyáltalán, hát még azokért, akiket ellenségeinknek tartunk. De inkább arra figyeljünk, hogy hamarosan kifutunk a vízkereszti ünnepkörből és ránk köszönt a böjti idő. Hat és fél hét kemény idő, amely tőlünk keresztyénektől bizonyos fegyelmet vár, valamiféle lelki fegyelmet, hogy szembenézzünk Isten megváltó tervének a Jézus Krisztus által történő megvalósulásával, Aki szolgai formát vett fel, megalázta magát, s engedelmes volt halálig, a keresztfa haláláig. A böjt magunkba néző elmélkedésre indít, elvárja imádkozásunkat, esetleg igazi testi böjtölésre is buzdít, és arra serkent, hogy találkozzunk embertársainkkkal a maguk szükségében, hogy a szükséget enyhítsük. S mégsem erről az egyes részleteiben talán "nemszeretem" böjti fegylemről volna itt szó most. Hanem inkább a mi kényelemszeretetetünkről. Erről tájékoztat az ige amerikai egyházi rendtartásunk szerint a vízkereszti időszak utolsó vasárnapjára, Urunk megdicsőülésének, vagy színeváltozásának az ünnepére (idén március 6-án). A tanítványok Jézussal már megtapasztalták sorozatban a csodatételeket, úgyhogy ámulásukés tiszteletük Uruk felvetett kérdésére, hogy Őróla mit is mondanak a tanítványok, Péter szavain keresztül másként nem is kerülhetett kifejezésre, minthogy Őt Isten Krisztusának vallják. Megérzik, hogy Akinek a követésébe álltak igazán más, mint valamiféle próféta, aki netán az ószövetségi időkből támadt volna új életre. Jézusban meglátják Isten közvetlen önkijelentését. Ő az eljövendő Messiás. Vele beteltek az írások. Isten országa közöttünk van. Csak azt nem értik meg, hogy Isten Krisztusának miért kell szenvednie, megvettetnie, s megöletnie. Miért kell az Öt követőknek kockára tenni életüket? Talán mégsem az ez a Jézus, Akiről sietve tettek vallást? S ekkor lesznek a tanítványok, ha nem is mindnyájan, de három társukon keresztül tanúi annak a különleges csodának, melyben Jézus kinyilatkoztatja a Maga dicsőséges voltát. Ez a csoda adja mg a magyarázatát a jézusi megváltói szolgálatnak olyanképppen, hogy ennek végső kimenetelében Ő, Jézus Krisztus a győzedelmes, s nem azok, akik Neki, mert magatartását, megnyilatkozásait, s tetteit érthetetlennek és a szokásokkal ellenkezőknek, vagy botránkoztatónak tartották, csapdát állítottak, meghurcolták, s keresztre feszítették. Ezek nem vették észre magukat, hogy csak eszközök abban a nagy isteni tervben, amellyel Ő a Teremtő és a teremtett világ közötti kiengesztelődést munkálja. Csak három tanítványnak, Pétének, Jánosnk, és Jakabnak adatott meg a felmérhetetlen kiváltság, hogy'Jézussal felmenjenek arra a meg nem nevezett hegyre, ahol közvetlen tanúi lehettek Uruk megdicsőülésének. Az egész jelenet szinte látomássá lesz számukra. De ott nyílik meg igazán szemük, fülük, s ezzel lelki látásuk és hallásuk is. Azt, amit ők mondtak Róla, azt ott közelről tapasztalják meg. Hallják a beszélgetést, amint két régi, Mózesnek és Illésnek felismert próféta beszélget Vele. E kettő Jézust abban a szolgálatban erősíti meg, amit elvállalt, hogy az Emberfia megmentse az elveszettet. Ott veszik tudomásul, hogy Jézus az Atya küldötte, s korábbi tapasztalataik, gondolataik Jézus vonatkozásában most már igazolást nyertek. Ő a Messiás, Aki eljövendő volt. Mindezt kihangsúlyozza az égi szózat is, csakúgy, mint megkeresztelése alkalmával, hogy Jézus a kiválasztott Fiú, az Atyának a szeretett Fia, Akire hallgatniuk kell. A hallással együtt azonban a látás is kielégítést nyer. Péternek, Jánosnak, s Jakabnak szabad rátekinteniük az isteni dicsőségre, szabad meglátniuk örökkévaló, csodás mivoltában azt az Urat, Akihez elszegődtek egyetlen szava hívására bizony nagyon is egyszerű körülmények között. A nagy fényesség és lényének elváltozása Jézust teljes, minden földi képzeletet felülmúló [-*]
