Erős Vár, 2007 (77. évfolyam, 1-6. szám)
2007-04-01 / 2. szám
ERŐS VÁR 3. oldal 77. évfolyam “AZ ÉN JUHAIM HALLGATNAK A HANGOMRA” Olvasd: János 10:1-10 és 23. Zsoltár. A húsvéti idők egyik kedves képe a 23. Zsoltár karcolata a Jó Pásztorról, Aki az elfáradt vagy eltévedt barikát megkeresi, felemeli, nyakában hordozza, s úgy viszi vissza a nyájhoz, az életet adó közösséghez. Társul a képhez Jézus Krisztus hívó szava, Aki megszólít, Magához hív, hogy megnyugtasson, le vegye rólunk az életnek nehéz jármait, s biztasson az Ő igájának a viselésére, mely könnyű és hordása gyönyörűséges. Micsoda nagyszerű hitvallást foglal magában és mekkora bizalom sugárzik a Jó Pásztor iránt a zsoltán'ró szívéből és ajkáról egyaránt, amikor füves legelőkről, csendes vizekről írja énekét. Éppen az az ember, aki máskülönben tisztában van az élet minden veszélyével, fonákságával, s viszontagságával, aki gyötrődik a bűnök és a gonoszságok miatt, aki esedezik meg nem érdemelt bűnbocsánatért, s aki minduntalan visszatér ehhez a romantikusnak is mondható valósághoz, hogy Isten jósága jelenti a menedéket és a védelmet, mely előtt megtorpan az ellenség, a gonoszság ereje elernyed, s ő megjárhatja a maga útját, bizton és baj nélkül. Felismeri azt a kimondhatatlan szeretetet, amelyet Isten irántunk tanúsít, amely bennünket körülvesz és megóv a veszedelmek között. A lélek biztonsága ez, mely ebben a világban tulajdonképpen az egyedüli támaszunk, hiszen, s ezt mennyire megtapasztaljuk lépten-nyomon, körülöttünk inkább a halál dolgai és eszközei látszanak hatásosan működni. Hiába vesz körül minket a nagy feltámadás-ünnep drága üzenete, valahogy ennek alig van valami látszata. Sőt a “világ” a keresztyén feltámadás-hitet csak együgyű mesének tartja, s a világ emberei megfélemlítve, aggódva ülnek képletes zárt szobákban, vagy adják fel a reményt, mert csak az elmúlást ismerik fel, az ismeretlen veszélyt, hogy a halál hatalmával megküzdjenek, persze vereséget szenvedve. Velük szemben lesz mégis valósággá a tanítványok örvendezése, éppen a Tamások lebomlása, amikor szembetalálják magukat az Úrral, Aki megismerteti Magát nemcsak sebei érintésére való hívó szóval, hanem a megtört, megáldott, s nekik nyújtott kenyérben is, mintahogy ma is közöttünk van az Igével, a Vízzel, a Kenyérrel, és Borral, ezekkel a kegyelmi eszközökkel, amelyek Róla, az Élőről tesznek Szentlélek sugallta bizonyságot, ébresztenek hitet, és adnak erőt a tanítványi elhívás megélésére. Ő a Jó Pásztor, Aki terelget minket is, Aki előre ismeri az ösvényeket, Aki elkerülted a csapdákat és buktatókat, Aki az életet táplálja a kép szerint jó legelő dús füvével és oltja a szomjat a friss forrásból csörgedező patak vizével. így elevendik át az ószövetségi zsolozsma újszövetségi kijelentéssé, amikor Jézus önmagára mutatva igényli az élet vize és az élet kenyere tápláló és megtartó erejét. De hadd váltsunk itt képet sajátságos hangsúllyal, azzal, ahogy feltámadott Urunkról elmélkedünk. Jézus éles megkülönböztetéssel ecseteli a viszonyt, amely Őt jellemzi, mint Aki gondosan őrködik a nyáj jólétén, hogy annak békés és bővölködő élete legyen. Nem jelend ez a veszély, a megpróbáltatás, a nehézség, s a kísértésekben való gyötrődés hiányát, hanem arra mutat rá, hogy Nála és Benne találjuk fel életünk teljes értelmét a maga földi és mennyei távlataiban. Neki kell ismeretessé, ismertté lennie az emberekben ahhoz, hogy az életnek legyen értéke, magasabb erkölcsi és etikai megnyilvánulása, s talán fokozatosan levessék magukról a káros kölöncöket, az ezerféle bűnt, szennyet, melyek egyenesen pusztulásukat szolgálják. Jézus rámutat tehát a tévtanítókra és tévtanokra, akik s amelyek nagy hangon és sokat ígérve csábítanak és kínálják fel a pillanatnak az élvezetét, anélkül, hogy rámutatnának a következményekre. Ha más nem is, de ez az ismertetőjele minden kísértésnek, minden bűnre, elhajlásra, törvénykerülésre való buzdításnak, hogy csak arra mutat, amit nyereségnek és gyönyörnek hangsúlyoz, de elhallgatja az ámyoldakat, a súlyos test és lelki következményeket, amelyek egyént, társadalmat, világot rontanak meg. Tolvajok és lopok ezek a bölcselkedések, világnézetek, elmélkedések, vagy rendszerek amelyek elbutítanak, és eltompítják az érzékeket, és vágyakat a magasabbrendű, a jó, az isteni lelkűiét iránt. Ezektől meg lehet szabadulni, ezeknek nem szükséges hatásuk alá kerülni, ezek ellen még küzdeni is lehet, igen, eredménynyel. De megvan mindehhez a feltétel. S talán ez a feltétel az, ami bennünket is vádol a gyülekezetben, az egyházban, a keresztyének kisebb nagyobb közösségében. Ez a feltétel hozza napvilágra a mi gondolatainkban, szavainkban, cselekedeteinkben rejlő ingadozást, határozadanságot, vagy éppen félelmet is. Nem merünk teljes kiállással fellépni az elbuijánzó, úton-útfélen szertekürtölt, úgynevezett korlátok közé nem kényszeríthető életfolytatás ellen, hogy minden szabad és nincs semmi, ami abszolút lenne. Nincs törvény, nincs parancsolat, nincs szabály, s ami van, azt bárki egyénileg magyarázza még azokban a testületekben is, melyeknek a feladata az emberi élet rendjén való őrködés. Arról van ugyanis szó, amint Jézus hangsúlyozza, hogy az Ó juhai nemcsak Őt ismerik és szavára engedelmeskednek, hanem felismerik a hamis szót, a csábító hangot, az értéktelen kínálást, a félrevezető hívogatást, s attól elfutnak. Ami idegen, attól ők is idegenkednek és tudatosan szűrik ki azt a hangot, amelyet érdemes és szükséges követniük. Ha mi Jézusról beszélünk mint Jó Pásztorról, ellentétben azokkal, akik a jézusi hangot igyekeznének túlkiabálni, akkor arról is szólnunk kell, hogy valóban, olyan biztosak és szilárdak volnánk-e mi a mi Urunk és Megváltónk ismeretében, mint ahogy Jézus állítja a juhokról. A mi felelősségünk tehát az, hogy ismerjük Jézust a mi szellemi és lelki képességeink teljességével, felismerjük a Pásztor és a tolvaj hangját. Az egyiket, mert az üdvösséget munkálja, a másikat, mert ez a kárhozatot hozza minden bűbájával. A statisztikák általában nem minket dicsérnek. Pl., itt Amerikában a keresztyének templombajárási aránya felekezeti összesítésben nem haladja meg a harminchárom százalékot. Állítólagos szakemberek pedig arról tájékoztatnak, hogy az Isten törvényét abszolútként hangoztató, meg a megbocsátás evangélimáról szóló igehirdetésnek már lejárt az ideje. Az embereknek a templomban is valamiféle szórakoztatás jár. Nem szabad elrontani a hangulatot ilyen mondatkezdettel, hogy Ezt mondja az Úr... Legyen a zene közelebb a csinadrattához, mintsem Bachos, áhítat keltő. Mindeközben nem vesszük észre, ugyan egyelőre még van különbség, hogy a világ hangja és a modernista egyházi * hang már-már egybehangzó. A szegény juh már nem juh többé, mert nem ismeri fel az idegen, a tolvaj, sőt éppen a Sátán hangját. Lassacskán minden összemosódik Az Úr Jézus Krisztus a megkülönböztetésben valójártasságra hív. Gyakorolnunk kell magunkat az Ő hangjának világos és tiszta megismerésében, imádságban, Bibliánkkal, a templompadok megtöltésével, gyermekeink szorgalmas és kitartó oktatásával, keresztyén elveink megélésével, a kísértések és bűnök kerülésével, azoktól való megfutással. Jézus drámai módon mutat rá a következményekre, a húsvéti ünnepkör nagy témájára, melyet ő teljesített meg, amikor a kereszten meggyőzte a halált és harmadnapon feltámadt a mi megigazulásunkra. Mert Ő azért jött, hogy életünk legyen, sőt bőségben éljünk. Ehhez teríti nekünk a kegyelem asztalát. így kísér jóságával és szeretetével, hogy aztán az Úr házában lakozzunk örökkön-örökké. bb
