Erős Vár, 2007 (77. évfolyam, 1-6. szám)
2007-02-01 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 77. ÉVFOLYAM 2007 FEBRUAR No. 1 (362), Vol. 77, February 2007, USPS 178-560 1. SZÁM FEKETE FÉNYŰ LÁMPÁS? Olvasd: Máté 5:13-16. A só sohasem veszíti el ízét. Megkövesedhet, szétmorzsolódhat, fel is oldódhat, de só marad, és megőrzi jellegzetes ízét. A só megízetlenülése — mint lehetőség — ellene mond a természet törvényeinek. Ha — valamilyen csoda folytán---mégis előfordulna, természetellenes jelenség lenne. De a természetben nem is fordul elő — és ezt Jézus is jól tudja. Mégis alkalmazza ezt az önmagában ellentmondást rejtő képet, mert éppen azt akarja kifejezni, hogy ami a természetben nem fordul elő, az — sajnos — megesik az Ő tanítványaival: lámpás létükre nem világítanak, hanem a sötétség növekedéséhez járulnak hozzá. A megízetlenült só ízét — ha volna ilyen — többé sehogy sem lehetne viszszaadni. Ugyanilyen reménytelen a sötétség forrásává lett lámpás, a krisztusi természettel meghasonlott tanítvány helyzete is. “Én vagyok a világ világossága!” (János 8:12) — hallhattuk Jézus kijelentését vízkereszt ünnepének evangéliumában. Ezzel Jézus saját természetének lényegét határozta meg. A Hegyi beszédben — fenti igénk szerint — tanítványaihoz fordul, és nekik mondja: “Ti vagytok a világ világossága!” Bár a kutatók többsége szerint János evangéliuma jóval később íródott Mátéénál, bizonyos, hogy Jézusnak a Hegyi beszédben ránk maradt tanítása nem érthető a János evangéliumában olvasható mondatok nélkül: “Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. [...] Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (János 15:4-5.) Ugyanerre utalnak a főpapi imádság közismert szavai is: “hogy mindnyájan egyek legyenek [...] ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük, és te énbennem, [...] hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem.” (János 17:21-23.) Minden tanítványban Krisztus természetének kell megnyilvánulnia. Ez a feltétele a Hegyi beszéd teljesülésének. A tanítvány akkor lesz világító lámpás, ha Krisztus lakik benne, és az Ő természetének fénye töri át az emberi természet sötétségét. A krisztusi természet pedig ebben a világban csupa olyan cselekedetben nyilvánul meg, amely betölti a Hegyi beszédnek a mózesi törvény parancsolatait meghaladó követelményét: Nem száll szembe a gonosszal, a bal arcát is odatartja annak, aki a jobbat megüti, a felső ruháját sem tagadja meg attól, aki az alsót követeli, két mérföldnyire is elmegy azzal, aki egy mérföldnyi útra kényszeríti, szereti ellenségeit, imádkozik üldözőiért, áldja átkozóit, mindenkor jóval győzi le a gonoszt (Máté 5: 38-44). Jézus — amíg a földön járt — mindig így tett, mert természetéből fakadt, hogy másként nem is cselekedhet. A tanítványoknak is így kell élniük, hogy az emberek — látva cselekedeteiket — a mennyei Atyát dicsőítsék. De hol voltak, és hol vannak a Hegyi beszéd normáit követő, a világ erkölcsi éjszakájában lámpásként világító tanítványok? Az egyház szószékein hangzó szavak — a legsötétebb korszakoktól eltekintve — mindig tükrözték, ma is tükrözik a fényt, bár a tükör gyakran homályos, piszkos, repedezett. A cselekedetek azonban arról tanúskodnak, hogy a tanítványok életében időről időre megvalósul az, ami a természetben lehetetlen. A só nem tud sótlanná lenni, de a tanítványt cselekedetei olyan fekete fényt sugárzó lámpássá tehetik, amelyre semmi szükség. Hiszen a tanítvány is — mint minden ember — a maga természete szerint Krisztus-tagadó és istentelen. Ha Krisztust és a krisztusi természetet száműzi életéből, akkor helyzete olyan reménytelenné lesz, mint a megízetlenült sóé, amelynek ízét semmivel sem lehet visszaadni. Ám Istennek minden lehetséges! Pál apostol ezért állítja elénk példaként Ábrahám hitét, aki “reménység ellenére is reménykedve hitte” (Róma 4:18), hogy Isten teljesíti ígéretét, és megcselekszi vele azt, ami a természet rendje szerint lehetetlen. Mert amilyen kizártnak tűnt, hogy az agg Ábrahámnak és koros feleségének — az amúgy is meddő Sárának — gyermeke szülessék, annyira ellene mond a mi természetünknek, hogy—önmagunk számára meghalva — olyan krisztusi emberré szülessünk újjá, aki Pállal együtt elmondhatja: “többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Galata 2:20). Nekünk ez bizonyosan lehetetlen, de Istennek lehetséges! A létének értelmével meghasonlott, fekete fényű lámpást Isten újjáteremtő szeretete a világ világosságának hordozó edényévé teszi! Véghelyi Antal ev. lelkész (Budapest) - e.é.
