Erős Vár, 2006 (76. évfolyam, 1-6. szám)
2006-10-01 / 5. szám
EROS # VAR AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 76. ÉVFOLYAM 2006 OKTÓBER No. 5 (360). Vol. 76, October 2006, USPS178-560 5. SZÁM HOVATARTOZÁSUNK DILEMMÁJA Olvasd: Lukács 18:9-14. Tülekedő és tolakodó világunkban kell megtalálnunk mindig újra és újra a magunk helyét, hogy mi módon viszonyuljunk magához Istenhez, Aki mindeneknek a Teremtője, s kapcsolódjunk embertársainkhoz, akik velünk együtt élnek ebben a teremtett világban. Lukács kifejezetten hangsúlyt helyez arról tudósítani bennünket, hogy Jézus, a példázatokon keresztül, hogyan látja az embereket, mit vár el tanítványaitól, s általában, mit is jelent az Ő követőinek lenni. Bizonyára meglep bennünket az, hogy Jézus figyeli az embereket. S ez nemcsak az Ő földön töltött idejére vonatkozik, hanem láthatatlan körülvevésben mindig közöttünk van, jelesebben az Igében és a Szentségekben, s figyelmét reánk irányítja, óráról-órára, napról-napra. A keresztyén ember tudatosan mindig Jézus társaságában, jelenvalóságában él. Ez a tudatos élés kerül aztán vizsgálat alá. A farizeus és vámszedő példázatában fedezzük fel, hogy a vallásos embereket Jézus két csoportba osztja — érdekesen más példázatokban is —, s mert példázatról van szó, nem ítéletet mond, hanem felkínálja az alkalmat, hogy mindnyájan a megfelelő csoporthoz tartozzunk. Nagyon fontos szemelőtt tartani, hogy a farizeus és a vámszedő egyazon népcsoporthoz és egyazon valláshoz tartozik. Mindketten hisznek az Egyistenben, ahogy a Törvény és a Próféták előírják. A maga mondján mindkettő benne él, hogy korszerűbben mondjuk, az egyház közösségében. Merhetjük állítani, hogy bibliás emberek. Csak az a kérdés, ami egyben problémát is jelent, hogy ebből az állapotukból, hogyan élik meg hitüket a világban, s miként lesznek a Szentisten bizonyságtevői a társadalomban. Az egyik, s ez a farizeus, annyira el van telve önmagával, s nem is emberek, hanem éppen a hatalmas Isten előtt, hogy nem képes semmiféle igazán lélek- és szívbenéző önvizsgálatra. A kérkedés alapeleme a “nem vagyok olyan”, mint mások, s közben figyelmen kívül hagyja azt a lehetőséget, hogy más helyzetben, valaki más mondja róla ugyanezt, hálát adván, hogy nem olyan ... De az igazi mulasztás az, hogy nem látja önmagát úgy, ahogy Isten látja és felméri őt, Aki, mint tudjuk, belelát az emberbe a zsigerekig, s pontosan tudja, hogy mi is rejtőzik a szívekben. Erre utalt Pál apostol egyszer, hogy nincsen csak egy is, aki cselekednék a jót. Vagyis, amikor a farizeus azt mondja, hogy nem vagyok olyan, akkor derül ki Isten szemében az, hogy éppen olyan, mint akikhez hasonlítja magát. Ámosz próféta különösen is közvetíti Isten haragját azokra nézve, akik elbizakodottak, fennhéjázok, és elhanyagolják a tanítványság szolgálatát ennek a világnak a lelki és testi szükségei közepette. S jól tudjuk, az egyház tanításának egyik sarkalatos tétele az, hogy Istennel nem lehet cselekedeteinkkel üdvösséget csereberélni. A farizeus azt hiszi, hogy Istennel szemben nyeregben van és az Úr lesz az ő elkötelezettje. Ő nem láthatja persze, hogy a felsorolt jóság csupán máz, mely egyszerűen lemállik róla, amint megáll rajta az Ur vizsgálódó tekintete. Hiába tárja az ég felé imára emelt kezét, valahogy nem hullik bele a remélt, elvárt, sőt kijárónak tartott jutalom. Nem így azonban a templom bejárata közelében, hátul a homályban, ahová lehetőleg semmilyen figyelmet sem keltve besurrant a vámszedő, hogy ő is szembesüljön Istennel. Hirtelen gondoljunk egy másik vámszedőre, Zákeusra, aki igyekezett Jézussal találkozni, legalább meglátni messziről, és akivel Jézus meghivatja magát vacsorára, s aki Jézusban jutva üdvösséghez, a maga életét szépen elrendezi. Példázatunk vámszedője is Istennel kíván rendezett viszonyban lenni. Évszázadokon át mindig akadt az egyház történetében olyan kimagasló hivő egyéniség—párhuzamosan a névtelen ezrekkel —, aki pontosan ezt a kérdést kutatta és a maga személyében tapasztalta meg Istennek Jézus Kirsztusban kinyilvánított, ingyenvaló üdvözítő szeretetét. A mi szerény emberünknek az ajkáról nem hangzik el valamiféle lista, hogy ő olyan-e vagy nem, mint más. Pedig biztosan tudhatott volna ő is erre-arra hivatkozni, amíg rá nem jött, hogy Isten előtt nincs mire hivatkoznia. A gazdag ifjú szomorúan megy el Jézustól, mert hiába hivatkoztt érdemeire, azok nem számítottak. A tékozló fiú éppen azért kerül be az atya megbocsátó szeretetének a körébe, mert nem volt már mire hivatkoznia, hogy miért is tartozhatnék oda. A vámszedő tehát érzi mélyen szívében, lelkében, hogy nem ő rendezi a viszonyt Istennel, hanem Isten kész rendezni a viszonyt vele. Ezért a kegyelemért könyörög. Ezért a kegyelemért könyörgünk mi is, a Jézus kereszthalála által történt kiengesztelődés kegyelméért. Hogy a mi mennyei Atryánk készséggel karol fel minden embert, aki áhítozik a bűnbocsánat kegyelmére, s azt az embert újjáteremti. Valahogy így lesz szép valósággá Jézusnak a felmagasztaltatást jelző ígérete. Arról van szó, hogy Jézus figyel, betekint a szívek és lelkek mélyére, s abból, amit ott lát, két csoportra osztja azokat, akik magukat követőinek, keresztyéneknek tartják. Tulajdonképpen mindnyájan mégis csak egy csoportban vagyunk; hol a farizeus, hol a vámszedő kerekedik fel bennünk. Jézus felkínálja a “farizeus” kötődéstől való szabadulást, hogy részesítsen bennünket, mindnyájunkat, a “vámszedő” által igényelt kegyelemben; hogy ebből a kegyelemből éljünk, dolgozzunk, és evvel a kegyelemmel kopogjunk egykor az Ő mennyei országa kapuján, s menjünk át ebből az életből az örök életre. bb