Erős Vár, 2000 (70. évfolyam, 1-6. szám)
2000-10-01 / 5. szám
2. oldal EROS® VÁR 70. ÉVFOLYAM SZOMORÚ ÉVFORDULÓ Ötvenöt évvel ezelőtt, 1945 szeptembere a levéli (Györ-Sopron megye) németajkú lakosság számára tragikusnak bizonyult. Az országban megkezdődött kitelepítések sorozatában az elsők között a levélieknek kellett elhagyni otthonukat. Mivel ők egyben evangélikusok is voltak, így ez az esemény az ottani evangélikus gyülekezet lefejezését is jelentette. Esetükben az a tény, hogy evangélikusok, súlyosbító körülménynek számított. A helyi kitelepítési biztos ugyanis a katolikus plébános volt, aki olyanokat is felvett a kitelepítendők listájára, akik a törvény szerint maradhattak volna, de nagy volt a bűnük, tudniillik, hogy luteránusok. A szándék egyértelmű volt: a kitelepített evangélikusok helyébe az ország más részéből katolikus családokat hozni az üresen maradt házakba. A megpróbáltatások első állomása a közeli Mosonszolnok volt, ahol gyűjtötábor működött. A kitelepítésre ítélt levélieket szétosztották és családoknál helyezték el. A férfiak, ha tudtak, hazahaza szöktek éjjelente, megnézni, mi van otthonhagyott értékeikkel, állataikkal, gabonájukkal. Ám házaikba már beköltöztek a telepesek és elkezdték felélni azt, amit találtak. Többhónapos mosonszolnoki tartózkodás után a kétségek között hányódó levélieket aztán bevagonírozták és elindították őket az ismeretlen felé. Ahogy a visszaemlékezők elmondják, a marhavagonok résein keresztül figyelték az állomások nevét, hogy legalább fogalmuk legyen arról, merrejárnak. A legtöbb levéli végül Németországba került, de néhány visszajöttek Ausztriába. Nehéz évek következtek. Németország az elvesztett háj Sajnáljuk, hogy anyagtorlódás/lapterjedelem mi- j l att több értékes cikk/írás közlésétől el kell tekin- i I lenünk. A szerzők elnézését kérjük. - Szerk. ború után romokban hevert, éhezett. A hozzájuk érkezett magyarországi németekre olyan nem kívántjövevényként tekintettek, akik a megmaradt keveset is el akarják tőlük venni. Az évek múlásával azonban a helyzet konszolidálódott, a kitelepítettek új egzisztenciát teremtve gyarapodni kezdtek. Isten a tragédiát végül javukra fordította. A kielepítés majdhogy megsemmisítette a levéli evangélikus gyülekezetét. A háború előtt még 1500 lelkes gyülekezet kevesebb, mint száz főre olvadt le. Csak vegetált és folyamatosan sorvadt. Anyagyülekezetként nem tudtak tovább működni, hiszen gyengék voltak arra, hogy a lelkészi állást fenntartsák; így Mosonmagyaróvár társgyülekezete lett belőlük. Isten azonban, mint a történelem Ura, a rendszerváltozással megint fordított a helyzeten. A határok megnyíltak, a vasfüggöny leomlott, a kitelepítettek pedig feledve korábbi sérelmeiket hazalátogattak. Ez a történelmi fordulat nemcsak Levélen, hanem az ország többi kitelepített gyülekezetében is megoldást hozott arra a nagy gondra, hogy mi lesz az itthonmaradt hatalmas templomokkal. Az egykori gyülekezeti tagok felvállalták lelki otthonuk megmentését, tatarozását. Levélen a kitelepítettek anyagi támogatásának köszönhetően a templom kívülről, belülről megújulhatott. Egyikük így vallott erről: “Ha nem telepítettek volna ki bennünket, akkor is a mi generációnkra hárult volna a szent feladat, hogy templomunkat megóvjuk, renováljuk.” A tragikus ötvenötéves évforduló emlékezésre és Isten iránti hálára indít bennünket. Ahogyan tették ezt a levéljek, amikor emlékező, hálaadó Istentiszteletet tartottak egykori templomukban. Isten kezéből fogadták el a rosszat, nem zúgolódtak döntése ellen. Jobbal együtt vallották: “A jót elfogadtuk Istentől, a rosszat ne fogadjuk el?” Kiss Miklós, mosonmagyaróvári/levéli ev. lelkész MÁR 131 TAGEGYHÁZ Az Evangélikus Világszövetség központi tanácsának nyári, Turkuban tartott ülése során három egyházat vettek fel az EVSZ tagjai közé, s ezzel a tagegyházak száma 131- re növekedett. Ezek az új tagegyházak a Pakpak Dairi Keresztyén Protestáns Egyház és a Persekutuan Protestáns Egyház Indonéziából, valamint az Ev. Lutheránus Egyház Myanmarból (Burmából). Ezeknek az egyházaknak az összesített lélekszáma 38,500, a lelkészeké együttesen 23. LWI VALLÁSSZABADSÁG Miközben Németországot és Franciaországot is bírálatok érték, Magyarország esetében kedvezően ítélte meg a vallásszabadság helyzetét az Egyesült Államok külügyminisztériuma. A vonatkozó jelentés hazánkkal foglalkozó fejezete megállapítja, hogy a magyar alkotmány biztosítja a vallásszabadságot, amelyet általában véve a kormány is tiszteletben tart. De utalnak azokra az aggodalmakra is, amelyeket hazai kisegyházak fejeztek ki a kormány politikájával és a vallásszabadságról szóló törvény tervezett módosításával kapcsolatban, mz PÁPAI FOCI II. János Pál pápa teszi meg a kezdőrugást október 29-én Rómában az Olaszország- Világválogatott labdarugómérkőzésen, melyet a jubileumi szentév alkalmából rendeznek. Megjegyzendő, hogy hazájában a pápa még diákként a wadowicei egyházközség focicsapatának volt a kapusa. WWW GYÓGYÍTHATATLANSÁGOM FELISMERÉSE “Gyógyíthatatlan vagyok, gond terhel, beteg a szívem ” (Jeremiás 8:18). * Egy orvos osztja meg lelkészével gondját: “Nemrég operáltam egy bennfekvőt, ma mehetett volna haza. Most jött meg a lelet eredménye. Sajnos eszerint nem mehet haza a fiatal szülő családjához. Hogyan mondjuk meg neki a fájó tényt: gyógyíthatatlan?!” Vannak gondok, melyeket mások miatt hordunk szívünkben és a farkaskölyköt hordozó spártai ifjú sorsához hasonlóan halálos sebet ütnek rajtunk is. Emlékezetes marad, amikor egyszerre temettem házaspárokat. Együtt éltek idős korban is, amikor a gyermekek kiröpültek. Az egyik esetben a férj halála láttán kétségbeesésében azonnal öngyilkos lett. A másik esetben a feleség halála láttán agyvérzéssel került kórházba, nem élt sokáig ő sem. Számos tapasztalat mutatja, hogy akik együtt járták a gondterhek és örömök útját szeretetben, gyógyíthatatlanná válnak, amikor a segítőtárs eltávozik. A próféta népét siratja el. Nem tud begyógyulni népének sebébe. Miért nem? Valami maradt még a próféta “igei műtétje” után, ami termeli a tisztátalanságot? Milyen sokan panaszkodnak kórházi kezelések során: nem mehetek még haza, mert nem tisztul a sebem. Visszatérő műtétek ugyanazon a testrészen felvetik a kérdést: talán gyógyíthatatlan vagyok és ezért felesleges minden további kísérletezés, kínlódás . . . Vannak, akik sötét víziókat közölnek népünk, egyházunk, s a világ jövőjéről. Mivel nem tárják fel a kiutat a gyógymódot, a kétségbeesettek erkölcsi nihilbe süllyednek és narkotikumokkal kezelgetik magukat. Rossz próféta az, aki népét ostorozza és nem gyógyítja a bűnbánót az evangélium gyógyszerével. De hamis az is, amikor valaki csak felülről néz lefelé a “gyógyíthatatlanokra” és nem veszi észre, hogy ő is népének, egyházának tagja, nem vonhatja ki magát a sorsközösségből. Evangélikus főorvossal arról beszélgettünk, hogy hitelesebbé válik-e orvosi, lelkészi szolgálatunk, ha néha nekünk is kórházba kell befeküdnünk? “Kollégáimnak mondtam — felelte —, ha nemcsak j árva-kel ve betegeinkre nézünk lefelé, hanem betegként vízszintesen fekve, felfelé kell tekintenünk. Meglátjuk kényszerű módon, hogy hol reped a plafon, milyen hiányosságok vannak. Testi fájdalmunk, betegségünk felfelé irányítja a tekintetünket.” Felfelé nézhetünk arra a Jézusra, akinek a keresztjében a vízszintes és függőleges sík találkozik, hogy szolgálatunkban a két síkterület elválaszthatatlan legyen. Amikor vízszintesen fekszünk betegágyunkon, a testi gyógyulás közben nézzünk fel a kereszten értünk szenvedő Krisztusra, hogy függőleges helyzetben ismét j árva-kel ve, mint meggyógyítottak elvégezhessük szolgálatunkat azok között is, akik azt mondják: gyógyíthatatlan vagyok... Szimon János, soproni ev. lelkész
