Erős Vár, 1999 (69. évfolyam, 1-6. szám)
1999-02-01 / 1. szám
69. ÉVFOLYAM ERÖS®VÁU 5. oldal MIT JELENT AZ, HOGY “HISZEK”? Az Apostoli Hitvallás keletkezése Nt. Tessényi Kornélné sz. Fodor Zsófia 1918—1998 Tessényi Kornélné, sz. Fodor Zsófia nagytiszteletű asszonyt 1998. november 30-án hívta e földi életből az örök életbe Teremtő Ura. Élete útja Sopronból indult 1918. október 20-án, a nagycsaládú Fodor Frigyes és Zsuzsanna egyik gyermekeként. Élettársára Tessényi Kornél ev. lelkészben talált. Vele 1940. október 22-én lépett frigyre s 58 éven át osztotta meg jóban-rosszban a lelkészi szolgálat viszontagságait. Igazi, melegszívű, a követelmények között határozott hozzáállású lelkészné. Családot nevel, híveket bátorít és segít, a papiak ajtaját mindig nyitva tartja, s férjének a szolgálatban hűséges, lelkiekben is gazdag társa. Magyarországon az “életút” Kassán, Fancsalon, Hegyeshalmon, Levélen, Budapesten át vezet, amelyet megtör az 1956. évi szabadságharc, hogy aztán külföldön folytatódjék, Csikágóban, a “Grace” és a “Peace” nevű ev. gyülekezetekben, amelyekben magyar evangélikus hittestvéreinek is szerető gondozója. A nyugalmi évek jó részében Milton/ Pensacola is szolgálatot jelentett, amihez ő továbbra is adott napsugaras, mélyen hivő természetéből. Szerető nagymama is, s ahová ő azt pazarolta, az a szeretet reá is viszszatért. Végzetes betegségében is megőrizte reménységét, s ebben a reménységben készült a Megváltójához vezető útra. A texasi Conroeben lévő “Tree of Life“ Ev. Gyülekezetben búcsúztak el tőle szerettei, amint felette János 14:1-6 szerint hangzott az Ige. Ezt a búcsút gyászban és hitben megosztjuk férjével, Nt. Tessényi Kornéllal, fiaival, Kornéllal (The Woodlands TX) és Tamással (Milton FL), családjukkal, a kiterjedt rokonsággal az USA-ban, Magyarországon, Svájcban, a volt csikágói magyar ev. gyülekezet tagjaival, barátaival és ismerőseivel. Az Amerikai Magyar Evangélikus Konferencia kegyelettel emlékezik meg a Nagytiszteletű Aszszonyról, de a feltámadás bizonyosságában. Addig is nyugodjék békében és legyen közöttünk “az igaznak emlékezete áldott”. —r—a Jézus Krisztus nyilvános működésének idején, amikor Isten országának evangéliumát hirdette, az igehirdetést csodákkal, gyógyításokkal erősítette, maga kérdezte meg tanítványaitól: “Kinek mond engem a sokaság ? ... Hát ti kinek mondotok engem?” (Lukács 9:18,20.) Ezzel rábírta őket, hogy mondják meg igazán, őszintén, mit gondolnak, mit tartanak Felőle, mit értettek meg az evangélium — a bűnös ember megváltásáról szóló örömhír — üzenetéből. Milyen a személyes hitbeli meggyőződésük? Elfogadják Őt vájjon Megváltónak, Üdvözítőnek, Akinek kijelentette magát. Akinek Őt Isten rendelte? Vállalják-e ennek a nyilvános megváltását annak következményeivel, és hajlandók-e erre a meggyőződésre, hitre ráállítani egész életüket? A feleletet a tanítványok nevében Péter mondta ki: “Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Istennek Szentje.” (János 6:69.) A későbbiekben. Jézus missziós parancsának eleget téve, a tanítványok elmentek szerte a világba, hogy hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hiszi az örömüzenetet és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik. így vált a keresztség egyik alapfeltételévé a Jézus Krisztusról szóló ismeret és hit, s annak nyilvános megvallása. Például Fülöp apostol hirdette az Úr Jézus Krisztust az etióp kincstárnoknak, aki vízhez érve szeretett volna megkeresztelkedni. Fülöp ezt mondta neki: “Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet.” Erre ez (hitjvallást tett: “Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.” (Cselekedetek 8:37.) A keresztyén egyházban hamar szükség mutatkozott arra. hogy megfogalmazódjon Krisztusról, mint Isten Fiáról, Megváltóról néhány mondatos összefoglalás, amelyet az egyházba belépőknek tanítani tudnak. Az apostolok egyszerű mondatban történő hitvallását bővebb mondatok váltották fel. Az őskeresztyénség himnuszban énekelte meg és előtérbe helyezte az a hittételt, hogy Jézus Krisztus: Úr! Másfelől a keresztyén egyháznak tömör, egyértelmű összegezést kellett adnia hitének tartalmáról azért is, mert a zsidóság kezdettől fogva elhatárolta magát a Krisztushittől, sőt támadta azt. Hasonlóképpen korán megjelentek a tévtanítók, akiknek tanai nem voltak összeegyeztethetők a krisztusi tanítással és a Szentírás igazságával. Gondoljunk például arra, amikor zsidó atyafiak jelentek meg pogányokból lett keresztyén gyülekezetekben azt a tévtant hirdetve, hogy az ilyen hívőknek körül kell metélkedniük és meg kell tartaniuk a mózesi törvényt, másképpen nem üdvözülhetnek. (Cselekedetek 15:1-5.) A keresztyénség tehát a legkorábbi időktől éberen őrködött a tanítás tisztasága felett. Az igehirdetés középpontjába Jézus Krisztus senki mással össze nem hasonlítható és nem helyettesíthető nevét helyezte. Nem engedte annak lekicsinylését, sem semmilyen pótlékkal való kiegészítését, összekapcsolását. Az üdvösség eléréséhez nem szükséges Krisztus és még “valami”, hanem csak egyedül Krisztus. “Nincsen üdvösség senki másban, mert nem adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (Cselekedetek 4.12.) A Jézus Krisztusról szóló igehirdetés nyomán hit támadt, ennek tartalma rövid összefoglalást nyert, és a hitre jutott ember hitvallásává lett. AII. század közepe tájáról három hitvallást ismerünk, amelyek mindegyike hozzájárult a későbbi “Apostoli Hitvallás” kialakulásához. 1. ) Az egyik az “Epistula Apostolorum” című iratban található: Tudjuk, hogy a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus, Isten, Isten Fia, Akit Isten, az egész világ Ura küldött, és ... Aki urak Ura és királyok Királya, hatalmasok Hatalmasa, Aki kerubok és szeráfok fölött áll és az Atya trónja jobbján ül... És Isten, az Úr, Isten Fia. Hisszük: Az Ige, amely a Szent Szűz Máriából testté lett, aki ölében kihordta, ahová a Szentlélek és nem a test vágya által került, hanem Isten akarata szerint született... 2. ) Ugyancsak 160 táján volt a római gyülekezetben olyan “hitvallás” használatban, melyet a keresztelés alkalmával idéztek. Hogy a keresztelő vagy a megkeresztelt mondta-e, azt nem tudjuk pontosan, bár a Dl. század elején, Hippolytus. római presbiter íija gyülekezeti rendszabályában, hogy a megkeresztelt válaszolt csupán a hozzá intézett kérdésre: “Hiszel-e az Atya Istenben ... a Fiúban ... a Szentlélekben?” A válasz: “Hiszek.” Lietzmann Hans, német teol. professzor (+1942) megpróbálta ennek a Romamim néven ismert hitvallás eredeti szövegét rekonstruálni, valahogy így: Hiszek Istenben, az Atyában, a Mindenhatóban, és Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, és a Szentlélekben, a szent egyházat, a test feltámadását. A II. század végefelé a Románumot megtoldották, mert egyes irányzatok (gnosztikusok) a Jézus Krisztusról szóló egyházi hagyományt támadták. Ezt a hitvallást általános érvényűnek fogadták el, ám csak a nyugati egyházakban: Hiszek Istenben, az Atyában, a Mindenhatóban. És Jézus Krisztusban, az Ó egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Aki a Szentlélektől és Szűz Máriából született, Akit Poncius Pilátus alatt megfeszítettek és eltemettek, harmadnapon feltámadt a halottak közül, felment a mennybe, az Atya jobbján ül, onnan jön ítélni az élőket és a holtakat. És a Szentlélekben, a szent egyházat, a bűnök bocsánatát és a test feltámadását. 3. ) A keleti egyházakban másként alakult a hitvallás. Ott nem annyira a Máriától való születés állt a középpontban; inkább azt hangsúlyozták, hogy az Atya Jézust már a világ teremtése előtt nemzette: Fliszek egy Istenben, az Atyában, a Mindenhatóban, Akiből minden lett, és egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, Aki által minden lett, és a Szentlélekben. A három hitvallást időleg nehéz rögzíteni. Az pedig még nehezebb kérdés, hogy milyen széles körben voltak ezek ismertek és holt voltak használatban. De ha egymás mellé állítjuk őket, feltűnik, hogy a maihoz képes bizonyos kijelentések hiányoznak még: Mennynek és földnek teremtőjében - fogantatott (Szentlélektől) - szenvedett, meghalt,
