Erős Vár, 1999 (69. évfolyam, 1-6. szám)
1999-06-01 / 3. szám
69. ÉVFOLYAM ERÖS®VÄR 3. oldal ISTEN A MI ERŐSSÉGÜNK Templomszentelési igehirdetés Sepsiszentgyörgyön Ünneplő Gyülekezet! Kedves Testvéreim! Minden közösségnek — legyen az nemzet, ország, vagy egyház — vajúdó történelme során kialakult lelkében vezérgondolat, mely létéhez kötődött, s ami évtizedek vagy évszázadok során éltető, megtartó erőt adott és ad az illető közösségnek. Ma nem akarom más népek, nemzetek éltető jelszavát felsorolni, elég, ha csak a mi magyar népünk évezredes megmaradására és e helyhez való kötődésére gondolok, amit Vörösmarty, mint örökérvényű, lélekbe kiáltó parancsként fogalmaz meg számunkra: “Hazádnak rendületlenül légy híve, óh, magyar, / Bölcsőd az s majdan sírod is, mely ápol s eltakar...” Egyházi síkra lépve pedig — az, ami Isten népének mindenkor életető erőt adott és ád, az a Belé vetett bizalom, amelyben az ember Isten védelme alatt tudja magát. Mindez a 46. Zsoltárban fogalmazódik meg a legtömörebben: “Isten a mi erősségünk. Igen bizonyos segítség a nyomorúság idején, ezért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe. A Seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi várunk!” Ez ige hallatán fakadt fel Luther Márton lelkében is ama csodálatos ének, amit Egyházunk évszázadok óta himnuszának vall: “Erős vár a mi Istenünk”. Az egyetemes keresztyénség nagy közös-VASÁRNAP: SZÜNNAP? A németországi Evangélikus Egyházszövetség élesen elítélte a a vasárnapot, mint szünnapot védő állami Alaptörvény ellen helyi hatóságok jóváhagyásával történő kihágásokat. A nyilatkozatban megállapították, hogy a vasárnap társadalmi áldás is, mivel mind az egyénnek, mind a társadalomnak szüksége van a munka és a pihenés ritmusára. Ezért a vasárnapot, mint szünnapot a Harmadik Parancsolat keretében ugyan még nem-keresztyén szempontok szerint is tiszteletben kellene tartani, lwi NE BOMBÁZZANAK! Húsvét alkalmával az Evangélikus Világszövetség, az Egyházak Világtanácsa, az Európai Egyházát Konferenciája, az Anglikán Konzultáló Tanács, a Baptista Világszövetség, a Református Egyházak Világszövetsége, s a Metodista Világtanács közös felhívásban fordult az Északatlanti Katonai Szövetséghez, hogy hagyjon fel Jugoszlávia bombázásával, s terelje diplomáciai útra az előállott súlyos problémák megoldását. (Hát eddig rájuk sem hederítettek.) lwi ségében él a mi Romániai Magyar Evangélikus Egyházunk is, melynek múltját, történelmét, és létét ismerve, ez a prófétai vallomás csendül ma lelkembe: “Csak az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az Ő irgalmassága” (Siralmak 3:22-23). Ezzel együtt valljuk azt is, hogy “minden reggel újra meg újra megújul az Ő kegyelme, mert nagy az O hűsége”. Testvéreim! E felemelő hálaadó alkalomra nem véletlenül választottam az igehirdetés alapjául a felolvasott igét. Ismerem népünk és egyházunk múltját és jelenét, személyesen is átéltem a borzalmakkal terhes éveket, amikor az istentelen hatalmasságok el akarták hallgattatni templomaink harangjait (buldózerekkel tiportak el több templomot), és el akarták fojtani az imákat és az igét, a hitnek pedig a csíráját is ki akarták irtani az emberek leikéből. Tudom, hogy ennek “az istentelen fenevadnak” a nyomását érezte minden keresztyén egyház (római katolikusok, reformátusok, unitáriusok, de még az ortodox egyház is), mégis a legnehezebb volt elhordoznia a mi törékeny, kis szórványegyházunknak, melyet a szó legteljesebb értelmében csak az Úr Isten kegyelme tartott meg — többszörös kisebbségi létünk ellenére. Amikor ezek a vallomások felszakadnak lelkem mélyéről, akkor nem mulaszthatok el bizonyságot tenni arról sem, hogy más népek is ki voltak téve ennek a szörnyű nyomásnak, de mégis a legszömyűbb, a legsúlyosabb terhet kisebbségi sorsba taszított népünknek kellett elhordoznia (gondoljunk csak az anyanyevl használatának korlátozására...), amikor “félistenként” körültáncolt törpe diktátorok kegyetlen uralma alatt, Isten tudja, hányszor kiáltottak apáink — akik azóta porba hulltak — reménytvesztetten: “Emlékezzél meg, Uram, mi esett meg rajtunk; tekintsd meg és lásd meg gyalázatunkat... Odavan a mi szívünk öröme, gyászra fordult a mi körtáncunk... Véneink eltűntek a kapuból, ifjaink ajkán elnémult az ének...” (Siralmak 5:1,15,14). Mindezeket nem felejthetem, s aki feledni akarja, cinkosává válik a bűnös múltnak. Bizonyságot tehetek minderről, mert ennek a világnak borzalmait én is végigéltem, amikor az ún. “világmegváltó izmusok” s a nemzeti hatalom elvakult vezérei azt üvöltötték, hogy nekünk itt, e hazában még a levegőt is meg kell fizetni. Tudjuk, hány istentelen “törpehatalmasság” hirdette cinikusan és fennhangon Ézsaiás próféta soraiból: “Az égbe megyek fel, az Isten trónusa fölé helyezem ülőszékemet” (14:13). Az ember, mindezeket látva, hallva, átélve ennek minden keresztjét, megrendült hitében, reménységében, és átérezte azt, amit Ady Endre megkeseredett lélekkel vallott: “Sohse lesz másképp, így rendeltetett...” Isten azonban másképpen rendelkezett; könyörült rajtunk! Ma boldogan, felszabadult lélekkel tehetünk bizonyságot arról, hogy egyházaink mégis megmaradtak, harangjaink nem némultak el, sőt!, megújult erővel szólnak. így, a mi többszörösen kisebbségben élő egyházunk is — Istennek hála—megmaradt és nem őrlődött fel a lelkeket gyilkoló rendszer malomkövei között. íme, templomot szentelünk ott, ahol valamikor még álmodni sem mertek erről. Joggal kérdezhetjük: Mi ez, ha nem az Úr Isten mentő, megtartó nagy kegyelme, szeretete? Mi ez, ha nem annak az Istennek szerelme, “Aki a megrepedt nádat nem töri el és a pislogó mécset nem oltja ki”?! Aki azért küldte Egyszülött Fiát e világra, hogy megkeresse, ami elveszett, s Akit azért küldött, hogy odahagyva a kilencvenkilencet megkeresse és megtalálja az elveszett egyet. Ezért a felénk áradó kegyelemért vallhatjuk, “és mégis élünk”, de tegyük hozzá, élni is akarunk! Ennek az akaratnak kézzelfogható bizonyítéka ez a szilárd alapokra épült sepsiszentgyörgyi templom. Bizonyára a “szilárd alapok” hallatán többen a vasbeton teknőre gondolnak, amelyre a templom épült. Valóban azon nyugszik, nem is tévednek. Én azonban—megvallom — másra gondolok. Ez a templom, úgy mint az egész egyház, a vasbetonnál sokkal szilárdabb alapra épült, és ez a szilárd alap tulajdonképpen az egész keresztyén világ reménysége, ami nem más, mint a Krisztus keresztje. Az a kereszt, amit e templom alaprajza és a bejárat előtti kereszt szimbolikusan bár, de hirdet a világnak. Ez az alapja, fundámentuma minden keresztyén egyháznak és erre épült nem csak e templom, de egész keresztyén hitünk: “Más fundámentumot senki sem vethet azon kívül, amely vettetett, amely a Jézus Krisztus” (lKorinthus 3:11). Nagy reformátorunk, Luther Márton nem véletlenül hirdette és tette le életét a “Theologia Crucis” mellé. Most itt örvendező szívvel teszünk bizonyságot arról, hogy a tervező építész, Makkay Tamás is a kereszt teológiájára álmodta meg ezt a templomot. Bizonyítéka ez annak is, hogy Makkay Tamás nem csak kiváló építész, de mint egykori konfirmandusomról állíthatom, hogy lelkét átjárta nagy reformátorunk szelleme és szíve mélyén megőrizte azt mind a mai napig. A keresztről tudnunk kell, hogy az nemcsak a fájdalom, a halál kínjainak szimbóluma, hanem sokkal inkább a reménységnek, amelyben Isten szeretete sugárzik felénk,
