Erős Vár, 1999 (69. évfolyam, 1-6. szám)
1999-06-01 / 3. szám
AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 69. ÉVFOLYAM 1999. JÚNIUS No.3(316), VoL 65, June 1999, USPS 178-560 3. SZÁM Ó JÖJJ, TEREMTŐ SZENTLÉLEK! Olvasd: Ap. Csel. 2:1-11,14. Pünkösdöt, a Szentlélek nagyszerű kitöltetésének az ünnepét tartjuk a mi emberi mértékeinkhez viszonyított születésnapnak, hiszen valójában azon az első pünkösdön indult el a világba az Evangélium az Isten és ember közötti kegyelmi viszony hirdetésére. Szükséges, de mennyire szükséges, hogy azért a megfoghatatlan és felfoghatatlan eseményért imádságosan áhítatos hála buzduljon szívünkből. Mert micsoda volna az ember helyzete, léte és lénye, tudása és bukása, ha nem ismernénk a Krisztusban megvalósult új szövetség valóságát. Hogy maga Isten az, Aki keresi a kiegyezést, kiengesztelődést az emberrel. O kínálja fel a lehetőségeket, de nem követel és nem is árul, s nem alkudozik. Tudja jól, hogy az embertől vajmi keveset várhat el, s azontúl Neki az adás, az ingyen kegyelemből való adás a lényege, mert Ő szeretet. Mindez nem csupán egyetlen kornak, egyetlen nemzedéknek szól. Ugyanis amikor kinyilatkoztatta kegyelmét, akkor nyilvánvalóvá lett, hogy az magába foglalja mindazt, ami az Idő határain belül múlt, jelen, s jövő, azért, hogy az Idő mindenek vagy legalább is sokak számára áldott Időtlenséggé, Örökkévalósággá válhasson. A pünkösdi történet hallatára az eseményekből gyakorta két részletet szoktunk kiragadni. Az első, hogy Krisztus valóra váltotta ígéretét. Elküldötte Azt, Aki által IMÁDKOZZUNK! Úr Jézus Krisztus! Megígérted, hogy ha ketten vagy hárman egyetértéssel hívják segítségül Nevedet, megadod azt, amit kémek. Hallgasd meg most kérésünket: Ajándékozz meg igazságod ismeretével a jelen világban és adj örök életet az eljövendőben, hogy mindenkor dicsérjünk Téged, Aki az Atyával és a Szentlélekkel, egy igaz Isten, élsz és uralkodói örökkön örökké. Ámen. megvilágosulnak az emberi értelmek, megtisztulnak az emberi szívek, emelkedett felfogásúvá lesznek az emberi elmék, s az egekbe nyílnak az emberi látóhatárok: a Szentlélek leszállott közénk, bennünk lakozik, a mi drága kincsünkké vált. Mi már, még a hit látásán keresztül is, nehezen éljük be magunkat abba az átmeneti időbe, aminek külön jelentősége volt a tanitványok értelmi, szellemi, s lelki állapotában akkor, mennybemenetel és pünkösd között. Mi úgy valljuk — legalább is hittételeink útján, és sajnos, ha csak így —, hogy számunkra a Szentlélek tevékenysége végeredményben természetes, magátólértetődő, egyáltalán nem problematikus. Bennünk él a Keresztségtől fogva, eszmélő ifjúkorunkban megerősíttetünk Általa az értelmileg is virágba szökkenő hitben a Konfirmáció aktusában, és minden alkalommal, amikor csak az Igét hirdetik közöttünk és a Szentségekkel élünk, egyben a Szentlélek vezérlő, megvilágosító, és megtartó munkájának is az élvezői vagyunk. A másik részle azt, amely a maga csodálatosságában jelentős, elképesztő is, és érdekes, s ezért nem feledkezünk meg arról, hogy a Szentlélek ihletésében ott és akkor a tanítványok beszédét a jelenvolt soknyelvű és sokműveltségű sokaság egyszerre megértette. S különösen Péter prédikálására háromezer ember meg is keresztelkedett. Gondolkozzunk el ezen, a tanítványokon, a háromezren, akikben és akik által az Egyház földi formája kezdetét vette. Mert pünkösdnek a további időkre, máig, és ezután kiható jelentősége, ha merész is ugyan a gondolat, éppen ezekben az emberekben található. Az ő hozzáállásuk pozitívumában, válaszukban a Szentlélek ihletésére! Máshelyütt az írás azt mondja nekünk, hogy lehetséges vétkezni a Szentlélek ellen, amiről elég most azt tudnunk, hogy a kegyelmet visszautasító ember eljuthat olyan állapotba, amikor már nincs visszaút számára: az üdvösség elutasítását elfogadták tőle és élete kárhozatba torkollik. Lehetséges visszautasítani a Szentlelket! És várakozásban és aggódásban és kétségben és nemtudásban megkeményedhetett volna a tanítványok lelke; vagy döntő jelentőséget ölthetett volna az a gúnyos kérdés a háromezer vonatkozásában: “Vájjon édes bortól részegedtek meg ezek?” Isten az Ő teremtő, megtartó terveiben működteti az embert is, ott is megadta a lehetőségeket, a tizenkettőnek és a háromezernek egyaránt. Az Egyház megszületett. Mintahogy visszaemlékezések csak akkor értékesek és érdekesek különösebben, ha azokon keresztül a múlt kapcsolatba kerülhet a jelennel és a jövővel is, nekünk sem szabad megállni és egyszerűen valamiféle régi születésnapot, az Egyház születésnapját előkapami a feledés homályából csak azért, mert az hagyományosan úgy illik a mi ünnepeinken. Hiszen az Egyháznak nem csak születésének kellett lennie, hanem életének hasonlóképpen. Ma mi vagyunk a tanítványok és a háromezer egyaránt. Ma mi vagyunk a Szentlélek temploma, melyből egyaránt kiindulhat életápolás és elélettelenedés. így kell meglátnunk azt a roppant felelősséget, amit az Úr tanítványaira helyezett, és amelyet reátett a háromezerre, és reánk szintén. Mi vagyunk most már felelősek az Egyház életéért. Egyenként és összesen. És nincs kibúvó! Világrendező, üdvösséges tervei nyomán Isten Szentlelke immár nem szorul pünkösdökre, a visszatérő évfordulókra, hanem minden alkalom, amikor az Ige helyesen hirdettetik, a Szentségeket az Ige szerint kiszolgáltatják, vagyis ahol szól az Evangélium, alkalom a Szentlélek munkálkodására, akár önmagunk felé, akár pedig általunk hatva mások felé. Azaz, az Egyház nem valami rajtunk kívül álló, tőlünk elvonatkoztatott megnyilvánulása az isteni üdvösségre vivő vagy éppen ítéletben számonkérő akaratnak, hanem az Egyház mi vagyunk. Ahogy például Luther Kiskátéjából megértjük és valljuk a Szentléleknek rajtunk
