Erős Vár, 1997 (67. évfolyam, 1-6. szám)
1997-02-01 / 1. szám
63. ÉVFOLYAM EROS® VÁR 5. oldal Protestantizmus és nemzeti azonosságtudat Az Úrnak 1676. esztendejében Tolnai Mihály kolozsvári prédikátor “Vitézek tüköré’’ című művében a következőket vetette papírosra: “Magyar, ne veszesd a magyart! Vigyázz jövendőbeli megmaradásodon! Hitesd el magaddal, hogy kevesen vannak emberek közt jóakaróid. Akár lulherista, akár pápista, akár kálvinista légy, csakhogy magyar vagy, ezért egyenlő sorsod, egyenlő jobbágyi állapotod lészen. Legyen tudva néked és emlékezzél erre. ” Kurucok és labancok küzdelmei között, a három, vagy még több részre szakadt országunk múltját és jövőjét elemezte nagyságos Thököly Imre vezérlő fejedelem uralkodása idején a prédikátor: “Magyar ne veszesd a magyart!” — azaz ne törj magyar testvéred ellen, “vigyázz jövendőbeli megmaradásodon”... A millecentenárium évében a reformációra emlékezve kívánok beszélni nemzeti azonosságtudatunk kialakítása és fennmaradása szempontjából. I. A BÍZÓNYSÁGTEVŐK FELLEGE A Zsidókhoz írott levél szerzője a 12. fejezet elején a hit ószövetségi példaképeit nevezi a bizonyságtevők fellegének. A magyar egyháztörténetet vizsgálva, múltunkban mi is fölfedezhetjük, emlegethetjük, magunk elé példának állíthatjuk azoknak az életét, akik évszázadokon keresztül egyházainkból a haza szabadságáért és ezzel együtt a vallásszabadságért is harcoltak. Amint azt valljuk és tanítjuk, a magyar protestáns egyházak nem a reformációtól kezdve számítják történelmünket, hanem fölvállalják a bibliai kortól kezdve a jézusi tanít ványságot és a millecentenárium évében különösen emlékezve az ezeresztendős magyar iskolai rendszerre, Pannonhalma bencés alapítású első kolostori iskolája óta, magunkénak tudjuk a kereken ezeresztendős magyar egyházi történelmet. Az első királyok korában egycsapásra, kardcsapásra keresztyénné lett magyar nép valójában csak a reformáció nyomán, századokkal később került igazán a krisztusi evangélium vonzáskörébe, lett igazán keresztyén népegyház. A viszályoktól hangos, töröktől és némettől darabokra szaggatott ország népe számára a reformáció igehirdetői vigasztalást és reménységet kínáltak. Korabeli feljegyzések szerint a magyar királyság területén a XVI. században a nép túlnyomó többsége a reformáció táborába tartozott. Hamarosan megindult azonban az ellenreformáció, és a bécsi császári hatalom fegyveres ereje és adminisztrációs hatalma igyekezett visszafordítani a helyzetet. A nemzeti függetlenségért és a vallás szabad gyakorlásáért vívott harcok kiemelkedő hősei, Bocskai István, Bethlen Gábor, a Rákócziak, Thököly Imre törekvéseit siker koronázta, többször is rögzítették békekötések alkalmából írásban a nemzeti követeléseknek és a vallás szabad gyakorlásának a betartását. A hadi szerencse csillagának a leáldozásakor azonban újra megtapasztalhatták a magyar protestánsok a központosító, németesítő és katolizáló törekvéseket. A XIX. század nagy szabadságharcában is együtt emlegették Petőfi és Kossuth körül a nemzet és a vallás szabadságát. Ha most azt kérdezzük, mi volt a nemzeti azonosságtudat kialakításában a legfontosabb tényező, akkor minden bizonnyal arra kell rámutatnunk, hogy a protestáns egyházakban az evangélikus és a református népnyelvű igehirdetés mellett az iskolák és a tanítók munkája volt a döntő. A reformáció kora után az jött szokásba, hogy a lelkészek az itthoni teológiai képzés után hosszabb-rövidebb időt töltöttek külföldön az egyetemeken, majd hazajőve, először tanítói állást kaptak. Híres régi kollégiumaink, iskoláink alma materei voltak a protestáns és magyar öntudatnak. Köztudott, hogy a Károli-féle bibliafordítás teremtette meg a magyar irodalmi nyelvet, amint más európai népek is ebben a korban a Biblia anyanyelvi fordításán keresztül indulhattak el az egységes nyelviirodalmi fejlődés útján. Hazánkban különösen az evangélikus egyházra volt jellemző, hogy a magyar nyelvű gyülekezetek mellett jelentős számban tartoztak az egyházhoz német és szlovák anyanyelvűek. A reformáció után az anyanyelvi Istentisztelet és prédikáció természetessé vált ezekben a gyülekezetekben és az ehhez szükséges teológiai irodalom és képzés is rendelkezésre állt, már amennyire ezt az üldözések korában megengedte a császári hatalom. Azt a tényt azonban alá szeretném húzni, hogy egészen a XIX. századig a nemzetiségi ellentétek nem jelentkeztek a protestantizmuson belül. A korábbi évszázadokban a “hungarus”, azaz “magyar” megjelölés azt jelentette, hogy a “magyar király alattvalója”, a magyar koronához tartozó vidékről jön az illető. így a külföldi egyetemre beiratkozottak között lehettek a nevek alapján a magyar anyanyelvűek mellett németek és szlovákok és más nemzetiségűek is. Az idézett prédikátori szövegben 1676-ból nemcsak az akkori “ökumenikus”, hanem a nemzetiségi állapotokra is következtethetünk: “... Akár lutherista, akár pápista, akár kálvinista légy, csakhogy magyar vagy, ezért egyenlő a sorsod, egyenlő jobbágyi állapotod lészen. Legyen tudva néked és emlékezzél erre.” II. “MA, HA AZ Ő HANGJÁT HALLJÁTOK, NE KEMÉNYÍTSÉTEK MEG A SZÍVETEKET...” A múlt vizsgálata, az emlékezés, a bizonyságtevők fellegének hálaadással történő szemlélete mellett a jelen feladatait is számba kell vennünk azzal a célkitűzéssel, hogy a legutóbbi évek nagy ajándéka, az egyházak elnyert társadalmi szabadsága kötelez a jövő irányába: Quo vadis magyar protestantizmus? A millecentenáriumi kérdés számunkra az, vájjon mit valósíthattak meg az egyházak Isten üzenetéből, törvényéből és evangéliumából az elmúlt évszázadok alatt? A régi szép veretes kifejezések szerint Isten igéje “iudex”, azaz bíró felettünk, norma és regula, mérték életünk számára. Olyan próbakő, amelyikhez hozzámérhetjük tanításunkat és erkölcsi magatartásunkat. Reformációt ünnepelve, Lutherre, Zwinglire, Kálvinra emlékezve számot kell adnunk arról, hogyan gazdálkodhatunk a reánk bízott kinccsel, mennyit tudtunk belőle beleépíteni életünkbe, családi és nemzeti közösségünkbe. Ez a számadás nem maradhat meg csak az egyház határain belül, hiszen a reformáció üzenete volt az, hogy a hit, a vallás nem csupán magánügy, hanem közügy. Törekednünk kell a város jólétén és nemzetünk előrehaladásán, a közjót keresve. A magyar irodalmi nyelv kialakításában való protestáns hozzájárulást már említettem, most még egy fontos szempont legyen előttünk a Bibliához kapcsolódva. A Szentírás ugyanis alapvető morális értékek struktúrális alakítója, erkölcsi kódex volt egész társadalmunk számára kereken ezer éven át. Ha azt vizsgáljuk, milyen értékrendszert kívánt az egyéni és közjó keresésében népünk továbbadni a következő nemzedéknek a nevelés és oktatás segítségével, akkor csak az elmúlt negyven év jelentett kivételt, a szocializmus ideje. Kérdezzük meg a reformáció ünnepén, vájjon mennyire vált biblikussá, etikussá, krisztusivá a magyar társadalom? Tudunk-e ma élni a lehetőségekkel és az elmúlt évtizedek hivatalos elvilágiasítására törekvő, nyíltan vagy burkoltan egyházellenes, ateista oktatási és igazgatási rendszere után ma mennyire van igénye és mennyire van szüksége a magyar társadalomnak a krisztusi etikára? Vájjon mennyire látszik meg a közéleten, hogy hazánk keresztyén hátterű? Az sem vigasztalhat meg minket, hogy korábban is kritikai hangot kellett megütnie annak, aki ezekre a kérdésekre választ keresett. Álljon itt előttünk egy vélemény 1928-ból: “... Általános panasz, hogy önzés, személyes érdekek, rút nyerészkedés, hiúságok és hatalmi vágyak lépnek előtérbe és szorítják hátra a valódi közérdekeket. Az elvi harcok gyakran süllyednek a személyes gyűlölködésnek és torzsalkodásnak színvonalára. .. A politikai élet porondján nem ritkán hangzik durva szó, sőt felháborító magaviselet bolránkoztat meg...”( A protestantizmus Magyarországon című könyvében írja egy országgyűlési képviselő, kiadta a Betlen Gábor Szövetség. "Mit tehet a protestáns ember a politikai élet megnemesítése érdekében?" 190. lp. Budapest, 1928.) Sokszor halljuk azt is, hogy az egyházaknak alázatosabbaknak kellene lenniük, mert hiszen az elmúlt évszázadok tele vannak vallásháborúkkal, egymás elleni harcokkal. Vájjon van-e hitelünk arra, hogy magasra tartsuk erkölcsi mércénket a világ számára? A régi érvelés szerint azt tudjuk felelni, hogy úgy van ez a kérdés, mint az a tény, hogy évmilliók óta található víz a f öldön, mégis sok a
