Erős Vár, 1995 (65. évfolyam, 1-6. szám)
1995-04-01 / 2. szám
EROS ® VÁR AM ÉTIT KAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 61. ÉVFOLYAM 1995. ÁPRILIS N°- 2 (291). Vol. 61. Apr. 1995 USPS178560 2. SZÁM ——ÉLŐ “Isten rangot adott az embereknek, amikor hitet adott nekik, s ezt a rangot kötelességük külső magatartással is megbecsülni." (Márai Sándor) Újra elérkeztünk az egyházi év legjelentősebb részéhez, melyet anyanyelvűnk nagyhétnek nevez. Rendkívül találó ez a meghatározás, mert a hét, mely virágvasárnapi diadalmas bevonulással kezdődik, ötödnapra a golgotái kereszthalál megváltásához vezet, hogy három nappal azután Isten egyszülött Fia a halált legyőzve feltámadjon. 1961 évvel ezelőtt a szent ünnepre érkezett zarándokok tömege messiást várva kitódult a város kapuján és lelkesen kiáltotta: “Hozsánna a Dávid fiának, áldott, Aki jő az Úr nevében!” Egy szamárháton ülő férfi pedig megállt kíséretével és siratta Jeruzsálemet. Nem vette komolyan a nagy lelkesedést, mert tudta, hogy ez nem hit, hanem hisztéria, és a tömeg nagyon könynyen áthangolható. Rajta kívül senki sem sejtette, miért jött el szülőföldjéről, Galileából a szent városba. De ezt meg kellett tennie, mert elérkezett az ideje, hogy az Atyjától rábízott feladatot végrehajtsa. Pál apostol nagyszerűen írja meg ezt aFilippibeliekhezintézett levelében (2:7-9): “... megüresítette magát, Hajnali szó Tegnap még zokogott a kert, a sírbolt a mindenek végét jelentő hír volt. De a sír üres! Kő nem zárja már: örökre legyőzetett a halál! S ámulva hall a hajnal új beszélőt: “Ne keressétek holtak közt az élőt!” —Lukátsi Vilma _________________________________ HIT szolgai formát vett fel, és emberekhez lett hasonlóvá. És mikor megjelent emberi ábrázatban, megalázta magát, és engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. (Ravasz László fordítása). Jézus tudta, hogy az emberiségért kell áldozatát meghoznia. A városba érkezésétől kezdve négy napon át tanított és csütörtök este a tanítványaival elfogyasztott utolsó vacsorán elmondta örökké élő szavait, melyekkel megkötötte a szeretetre épülő új szövetséget Isten és az emberek között. Az egyházállam hatalmasai: a főpapok és a farizeusok három esztendőn át gyanakodva figyelték működését, mert Aki halottakat támaszt fel, bénákat gyógyít, ördögöket űz ki, vakokat tesz látóvá, Annak vagy Isten vagy a Sátán adja ehhez az erőt. Érthetetlen volt azonban előttük a galileai ácslegény magatartása, mert ellentmondást láttak abban, mikor azt állította: “Nékem adatott minden hatalom mennyen ésföldön ”, s ugyanakkor nem volt semmiféle fegyvere, ellenben szeretettel akart diadalmaskodni, mely nevetségessé tette a brutalitáshoz szokott akkori körülmények között. Ilyen felfogással semmiképpen nem volt a várt Messiás, a szabadító általuk elképzelt típusa: az erő, az ellenségeiken bosszúálló, érdekeiket és törvényeiket védő hős, aki az idegen megszállókat képes legyőzni, hatalmas birodalom alapjait rakva le. Fantasztának tartották, mégis féltek Tőle, mert csodatettei maga mellé állították a népet. Ezért volt arra szükség, hogy Judás árulása által titokban fogságba ejtsék a gecsemáné-kerti éjszakán, majd a főpapok és a nép vénei elé hurcolva bekövetkezzék a pillanat, mely a Krisztus-dráma lényege és küldetésének a kinyilatkoztatása. Vallatásánál figyelemre sem méltatta a hatalmasokat és vagyonra éhes ellenségeit. Ezt a fölényes vagy talán inkább alázatos közönyt Kajafás végül nem bírta idegekkel, ezért elkeseredett dühében felugrott, s azt kérdezte: “Kényszerítelek az élő Istenre, mondd meg: Te vagy-e a Krisztus, az Istennek Fia? Jézus így felelt: Te mondottad. Sőt mondom nektek: Mostantól kezdve meglátjátok az Ember Fiát ülni a Mindenható jobbján és eljönni az ég felhőin" (Máté 26:62-64/RL). E vallomással minden egyszerű lett. A vádlott Istenkáromlást követett el, ezért méltó a halálra. Feloldódott tehát a hatalmasok félelme és feszültsége. Ezután minden a rendes és megtervezett mederben ment tovább. A tömeg aprópénzzel és itallal való megvásárlása nem volt probléma, mert örök időktől szokás volt, hogy a hatalmasok által megkívánt jelszavakat ordítsa. így változott át a “hozsánna” “feszítsd meg”-gé és “Barabbás”-sá. Pilátus, a helytartó megnyerése ugyancsak könnyen ment, mégha eleinte élt is benne az igazságérzet. Mikor aztán azzal fenyegették: “Nem vagy a császár barátja” — ha parancsunkat nem teljesíted; akárcsak napjainkban —, azonnal tisztában volt tennivalójával. Valami tragikus cinkosság fedezhető fel ebben, mivel mindkét fél tudta: “Rómában minden eladó”. Még a császár is, csak elég pénz legyen hozzá. Az pedig bőven volt. így aztán egészen simán zajlott le a keresztrefeszítés kínja, melyről csak az egyik lator, a római centúrió és a szent asszonyok tudták, hogy életének feláldozásával Isten ártatlan Báránya elvette a világ bűneit. Temetése is a megszokott módon történt Arimátiai József új kriptájában. Arra viszont senki nem számított, hogy “Isten lerontott templomát harmadnaprafelépíti", azaz megkínzott teste vasárnap hajnalban feltámad, legyőzve az örök halált, s tanítványai előtt megy Galileába, és mindnyájunk előtt is, akik hiszünk Benne és kérjük, hogy az örökkévalóságba vezessen. Ez a nagyhét lényege. Történelmünk folyamán soha semmilyen esemény nem ragadta meg ennyire az emberi szellem nagyjait, mint a megváltás és a feltámadás. Filozófusok, költők, zeneszerzők, képzőművészek legnagyobb alkotásainak közel 2000 éve központi témája mindez, a Meg-
