Erős Vár, 1995 (65. évfolyam, 1-6. szám)
1995-06-01 / 3. szám
EROS # VÁR AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 61. ÉVFOLYAM 1995. JÚNIUS No. 3 (292), Vöt. 61, June 1995, USPS178560 3. SZÁM Az a kőszikla pedig Krisztus volt Életemben még egy esztendőben sem időztem oly soká húsvét ünnepénél, mint idén. És még mindig tovább visszhangzanak bennem János evangélista szavai: “Még nem értették az írást, hogy fel kell támadnia a halálból” (20:9). Pedig Jézus ismételten is beszélt tanítványaival feltámadásáról, de azok, mint sokan közülünk mindmáig, nem tudták felfogni azt, amit Jézus nekik mondott. S itt vannak közöttünk az Ószövetségnek szinte elsőosztályú, hivatalos, biológiai örökösei is, akik számára mindmáig az írások, a Tóra a legnagyobb szívügyük, akiknek a Messiás szenvedéséről, haláláról szóló ószövetségi bizonyságtételek felfoghatatlanok maradtak, kivéve a mi napjainkban mindinkább növekvő “Jews for Jesus” mozgalom kis csoportját. Pál apostol viszont még a Messiás születéséről, szenvedéséről, haláláról, s feltámadásáról szóló ószövetségi részeken meszsze, messze túl, szinte mindenütt az ószövetségi történetben ott látta jelen Krisztust. Első Korinthusi levelében így írt: “Mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig Krisztus volt” (10:4). Mózes Isten szavára egyszerű vándorbotjával ott a refidimi pusztában megérintette a sziklát (2Mózes 17) és abból üdítő forrásvíz fakadt a forró pusztában vándorló zsidó nép szomjúságának lecsillapítására. Szeretem Pál apostolt, aki bár nem tartozott a tizenkét tanítvány köréhez, mégis képes volt követni Jézusnak Isten kegyelmes szeretetéről szóló új kinyilatkoztatását. Erre Pál apostol sem volt képes a maga erejéből, hiszen mint Saulus üldözte Krisztus követőit. Ezért volt útban Damaszkuszba, “hogyha találna ott olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe” (Cselekedetek 9:2). Ott, ezen a damaszkuszi úton, maga a feltámadt Jézus jelent meg neki, megszólította őt és meghívta őt tanítványai sorába. Nagy fényesség vette körül Saulust. Ez a fényesség belehatolt mélyen szíve sötétségébe és Jézus kezébe adta evangéliuma megértésének kulcsát. Ez történik velünk is, valahányszor olvassuk csendben az írásokat, valahányszor is hittel halljuk Krisztus evangéliumának hirdetését Istentiszteleteink alkalmából. Ilyenkor nekünk is megjelenik a feltámadt Jézus, hogy helyreállítsa személyes viszonyunkat kegyelmes Atyánkkal és létrehozza testvéri kapcsolatunkat a mindenütt ezen a világon élő embertársainkkal. Hiszen ez az evangélium szíve, lényege. Ez az oka annak, hogy még mindig mintegy húsvét ünnepének bűvkörében vagyok. Magát a húsvétot is csak akkor vagyunk képesek igazán felfogni és “kikötőjét elhagyni”, ha előbb készek voltunk mi is Krisztussal együtt meghalni a keresztfán. Erről szóljunk most néhány szót. Mert a fenti szavakat leírni vagy kimondani egyszerűnek látszik, de a valóságban egész gondolkozásunkat feje tetejére kell állítanunk, hogy ez az egyszerűnek látszó dolog megvalósulhasson. Mi ugyanis most a Krisztus önfeláldozó szeretetéről beszélünk. Számunkra, Krisztus követői számára ennek kellene a világon a legtermészetesebb dolognak lennie. A hit nélküli ember számára ez azonban egyáltalán nem látszik sem természetesnek, sem praktikusnak. Számára a rafinált, önérdeket szolgáló egoizmus az. amit követni kell. S hiába tartják eléje a történelem lapjai az erőszaktól sem visszariadó, személyi és társadalmi, és a nemzeti önzés következményeit azt a sok-sok bajt, amit egyénekre és nemzetekre hozott, sokszor mi magunk is ennek az igazán legtermészetellenesebb, önző gondolkozásnak a bajnokait látjuk követendő példáknak. Mostanában emlékeznek meg mindenfelé azokról a milliókról, akik a II. világháború következtében életüket vesztették és most a katonai temetők sírjainak végtelen hosszú soraiban, vagy azon túl, megszámlálhatatlan jeltelen sírban pihennek, várva a nagy kérdésükre a választ, hogy miért is kellett nekik életük kora ifjúságában, életük virágában oly borzamas körülmények között meghalniuk. Ha már ez mind megtörtént, most a tennivalókról kellene beszélnünk, hogy megoldhassuk a sok személyes és nemzetközi feszültséget, mielőtt egy újabb világégés következnék be. Isten mutatja meg számunkra a megoldáshoz vezető utat azzal, hogy húsvét után pünkösd következik, amikor felajánlja nekünk gondolkozásunkat és egész életünket újjáteremtő Szentleikét. Nagy szükségünk van Isten Szemléikének erejére. Nélküle olyanok vagyunk, mint akik nézünk, de nem tudjuk felfogni azt, amit látunk. Lélek nélkül olyanok vagyunk, mint akik látunk valamit, de nem emlékszünk rá, hol is láttuk utoljára, és ki is az voltaképpen, aki előttünk áll. Vagy olyanok vagyunk, mint mindnyájan ezekben az időkben a borzalmas Oklahoma City-i bombarobbanással... Vagy egy-egy szentírási igével: Sokszor kell olvasnunk, míg egyszerre csak megvilágosodik előttünk annak értelme. Vagy hasonlítunk József testvéreire, akik hirtelen felismerték elárult fivérüket, a nyakába borultak és sírtak. Mi is így vagyunk embertársainkkal, akiket Krisztus Urunk hiába ajánl nekünk, mint testvéreinket már kétezer év óta, hogy őket szeressük, s mi pedig millió kifogást találunk, hogy őket testvéreinkül el ne fogadjuk. Hogy ez ne így legyen, erre egyedül a Szentlélek tehet képessé minket. Az emberiség jövője sorsát Krisztus az Ő követőinek és azok közösségének, az egyház a szívére helyezte. Pünkösd ünnepén ezt végre el kell már hinnünk! —Tessényi Kornél, ny. ev. lelkész
