Erős Vár, 1995 (65. évfolyam, 1-6. szám)
1995-02-01 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 61. ÉVFOLYAM 1995. FEBRUÁR No. 1 (290). Vol. 61. Feb. 1995. USPS 178560 1. SZÁM “PÁL, KRISZTUS JÉZUS SZOLGÁJA.. Mi keresztyén hívek mind gyakran úgy érezzük magunkat, mintha álmodozók volnánk, akik állandóan a nagy realitások világával állnánk szemben, szinte reménytelen harcot folytatva. Vájjon mit érezhetett Pál apostol is, amint az evangéliummal tarsolyában bejárta a nagy római birodalom vidékeit. Különösen akkor, amikor nagy vágya teljesülhetett és megérkezett e hatalmas birodalom fővárosába. Magam még sohasem jártam Rómában, de ha valaha is alkalmam kínálkoznék erre, a Via Appiára szeretnék elzarándokolni, hogy megállhassak annak azon a pontján, ahol a hagyomány szerint Pál apostol vértanú halált halt. De nem csak vele történt ez meg. Krisztus majdnem minden tanítványa így fejezte be földi vándorlását, követve Mesterüket, Aki a szeretet jóhírével küldte őket a világ minden részébe. Az apostoloknak, a keresztyén híveknek a láncolata azóta sem szűnt meg: mindig úgyanaz történik velük. Ennek a gondolatnak és egyben figyelmeztetésnek adtak kifejezést a minnesótai Wilmarban élő evangélikus hittestvéreink, akik szép templomuk oltára fölött köralakban arany betűkkel megörökítették az egyetemes keresztyén egyház 78 “tanújának” nevét. A felsorolásban találunk régi bibliai pátriárkákat, prófétákat, királyokat, apostolokat, evangélistákat, egyházatyákat, teológusokat, reformátorokat, misszionáriusokat, s más egyházi és világi vezetőket. A lista Énókkal kezdődik és Ordass püspökkel végződik. Valóban úgy tűnik még magunk előtt is, mintha álmodozók volnánk. Az egyik amerikai magyar lap cikkírója maga is IMÁDKOZZUNK! Istenünk! Köszönjük, hogy a megdicsőülés hegyén egy pillanatra megmutattad szeretett Fiad dicsőségét. Add, hogy meg ne tévesszen minket szolgai formája, hanem Benne emberszereteted jelét lássuk: Öt hallgassuk, és Őt kövessük, és Őt dicsőítsük meg szolgáló szeretetünkkel. Ámen. megdöbbenéssel emelte ki írásában, hogy a világtörténelemben Jézus Krisztuson kívül még senkinek sem jutott eszébe, hogy felvegye a törvények sorába a szeretetnek a parancsát. Egyáltalán nem szokatlan, hogy nekünk magunknak is, mint Krisztus követőinek is szükségünk van szüntelen bátorításra. Nemcsak otthon, Magyarországon élő keresztyén hittestvéreinknek, hanem nekünk is, akiknek szerte széjjel a világban került életünknek és szolgálatunknak helye. Mindnyájan abban a kísértésben forgunk, hogy elveszítjük bátorságunkat az evangélium, Isten szeretete szolgálatának vállalásában. Amikor egyházunk az új év első napjára Pál apostol Római levele első részének első hét versét jelölte ki, az hirtelen egészen új megvilágosításban jelent meg előttem. Nem akarok lemondani arról, hogy ezt meg ne említsem. Bármennyire is álmodozóknak látszunk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a szeretetnek, az evangéliumnak a nagy parancsát nem mástól, mint magától Urunktól kaptuk, Akinek Pál is és mi magunk is szolgái lettünk és vagyunk. S nem is mi vagyunk igazán az álmodozók. Csak kicsit kell azon gondolkoznunk, hogy megállapíthassuk, kik is az igazi álmodozók. Számomra igen jelentőssé lett, hogy nemrégen emlékeztek meg itt az US A-ban a II. világháború utolsó nagy, borzalmas csatájáról (“Battle of The Bulge”), melyben amerikai és német részről külön-külön 50—70000 értékes fiatal ember lelte halálát. A csata Luxemburg nyugati oldalán, a belgiumi Ardennekben zajlott le könyörtelen hideg téli napokon és éjszakákon. Keresve a térképen a csata színhelyét, döbbentem rá, hogy nem távol ettől található az I. világháború híres csatatere, Verdun is. És ugyancsak annak szomszédságában látható Chalons-Sur-Marne, az ősi Catalaunum, ahol Attila húnjai harcolták történelmi, végkimerülésig tartó csatájukat Aetius római csapataival A.D. 451- ben. Csendben, megilletődve kérdezhetnénk magunktól: Vájjon meddig akarja az emberiség folytatni a szeretet jézusi parancsának a megtagadását? Meddig akarja folytatni az emberiség problémáinak fegyveres erőszakkal való megoldását? Amikor új évbe lépünk, ünnepélyes érzések töltik be szívünket. Tekintetünket felemeljük a jövő felé és sok reménységgel mérlegeljük lehetőségeinket. Nem tudom, hogy kinek a gondolata volt az, hogy az új esztendő második vasárnapját a pensacólai evangélikus gyülekezetünkben egy második karácsony megünneplésére a gyermekekre bízták. Megtelt a templom megint angyalokkal, pásztorokkal, s ott volt megint Mária, a Gyermek Jézus, József. Ott volt a három király és Herodes is. Meg a jászolbölcső. Az oltár mögött a betlehemi istálló színfala, állatokkal, madarakkal, szalmával. Mivel az Istentiszteleten úrvacsoraosztás is volt, az Úrvacsora szokott színhelye, mintha a betlehemi jászol körül lett volna. Mi jelképezhetné kifejezőbben Isten szeretetének megjelenését a Gyermek Jézusban, mint a jászolbölcső? És mi figyelmeztethetne minket is keresztyén életünkre és küldetésünkre jobban, mint a Gyermek Jézus, Akiben Isten maga jött közénk, hogy megtanuljuk egymást szeretni. Nem a szeretet az álom, hanem inkább a szeretet hiánya az. Amikor most Isten egy új esztendővel ajándékozott meg minket, ne tekintsünk a körülöttünk sürgő-forgó világra, melyben Isten szeretete mindig úgy tűnik, mintha irreális álom volna, hanem engedelmeskedjünk Mesterünknek és Urunknak, Aki a szeretet parancsát emelte fel elsőszámú törvényünkké. Azaz, mindent, amit csak teszünk, vagy nem teszünk, az Ő szeretetéből tegyük. Ahogyan Isten a világot is puszta szeretetből teremtette, s különösen minket, embereket a maga gyermekeinek szánt, akikkel Ő személyes kapcsolatban,
