Erős Vár, 1993 (63. évfolyam, 1-6. szám)

1993-08-01 / 4. szám

2. oldal ERŐS® VÁR ra igaz, hogy szószerint közlöm olvasóim­mal: Segíts, Uram, mert elfogyott a kegyes, mert eltűntek a hívek az emberek fiai közül. Hamisságot szól az egyik a másiknak; hízelkedő ajakkal kettős szív­ből szólnak. Vágja ki az Úr mind a hízelkedő ajkakat, a nyelvet, amely nagyokat mond. Akik ezt mondják: Nyelvünkkel felülkerekedünk, ajkaink velünk vannak; ki lehetne úr felettünk? A szegények elnyomása miatt, a nyo­morultak nyögése miatt legott felkelek, azt mondja az Úr; biztonságba helye­zem azt, aki arra vágyik... Köröskörül járnak a gonoszok, mihelyt az alávaló­­ság felmagasztaltatik az emberek fiai közt. Ha valaki elolvassa ezt, világossá lesz előtte, hogy a hitéért mindent vállaló pásztor egyre fogyó hívei élére állt és az úton igyekezett vezetni őket. Néhány hét­tel disszidálásom előtt hallottam utoljára prédikációját a Deáktéren. Textusát (lKo­­rinthus 3:10) soha nem fogom elfelejteni: “Az Istennek nekem adott kegyelme sze­rint, mint bölcs építőmester, fundamen­tumot vetettem, de más épít reá. Kiki azonban meglássa mimódon épít reá.” Prédikációját, mely a hódítók bírálata és a szent feladat körvonalazása volt, semmi­képpen nem lehetett félreérteni. így kezdődött el az egyház önvédelme a mindent vállaló pásztor valóban “bölcs” és meghátrálást nem ismerő lelki erősítésével. Akkor vált valóban hevessé tiltakozása és ÚJ PÜSPÖK KANADÁBAN Az “Evangelical Lutheran Church In Cana­da” egyház életére a nemrégen tartott országos közgyűlésen Sartison Telmort, a Saskatche­wan Egyházkerület püspökét választották meg. Elődje, Sjoberg Donald elnöklő püspök, aki 1985-től volt hivatalban, az idei közgyűlésre esedékes püspökválasztáson nem kívánta ma­gát jelöltetni. * * ÚJ PÜSPÖK A TÓT EGYHÁZKERÜLETBEN Az “Evangelical Lutheran Church in Ameri­ca” Tót Egyházkerületében Zindle Kenneth püspök lemondott hivataláról, mintsem alá­vesse magát vizsgálatnak, mivel “hivatalához nem méltó magatartással” gyanúsították meg egy nő feljelentése alapján. Az Egyházkerület júniusi közgyűlésén a lemondást elfogadták, s helyébe Crbda Jánt választották püspökké. * ÖSSZEVONT HÍRSZOLGÁLAT Az Evangélikus Világszövetség központi ta­nácsa úgy határozott, hogy az európai kisebb­ségi egyházak javára Bécsben havonta kiadott hírszolgálati közlönyt 1994-re beolvasztja a Világszövetség kéthetenként megjelenő közlö­nyébe, s ebben hoz majd a kisebbségi ev. egyházak érdekeit szolgáló híreket. küzdelme, amikor 1947 végén elkezdték a történelmi egyházak iskoláinak államosí­tását. Ebben a harcban megszűnt a fele­kezeti különbség; tehát Mindszenty József bíboros, Ravasz László református püs­pök, s Ordass Lajos fegyvertársakká vál­tak. Erről írta Ravasz László a közös alapot megfogalmazó sorait: “A szellemi irányza­tok catalaunumi csatájában, amellyel tele a föld és ég, egyre több szó esik az iskoláról. Minden világnézet az iskola meghódításáért küzd, mert minden iskola erődítmény... A szocializmus és kommu­nizmus programjában benne van az isko­lák államosítása, viszont a keresztyén világ­­szemlélet nem engedi az iskolát...” Ordass Lajos püspök nézete is szószerint azonos volt ezzel. Szomorú, hogy a mindenre elszánt küz­delem az egyenlőtlen fegyverek miatt vere­séggel végződött és bolsevizálták a törté­nelmi egyházak patinás tanintézeteit, ele­mi iskoláktól kezdve a gimnáziumokig és a tanítóképzőkig. Ezt a kudarcot előzte meg Ordass Lajos amerikai látogatása, hogy a magyarorszá­gi evangélikusok sorsáról és anyagi helyze­téről tájékoztassa a testvéregyházakat. Ab­ban az időben egy kapitalista-imperialista országban tett látogatás nemcsak gyanút keltett, hanem főbenjáró bűnnek számí­tott Rákosi és bűntársai szemében. A meg­torlás nem is maradt el, mert a püspököt valutasíbolással vádolták és szabadság­­vesztésre ítélte a kommunista bűnözők népbírósága. 1950 májusában, 21 hónapi bebörtönzés után ugyan szabadlábra he­lyezik, de semmiféle egyházi funkciót nem végezhet. így döntött az Állami Egyház­ügyi Hivatal, vagyis a kommunista párt, s a kollaboráns, időközben létesült új egy­házi vezetőség. 1956-ban a szabadságharc idején Mind­szenty bíborossal és Ravasz László püspök­kel együtt ismét egyháza élére állt. Novem­ber 4-e után is megtartotta pozícióját, hogy bármilyen korlátozottan is, de ellensúlyoz­ni tudja az “emberarcú kommunizmus” terrorját. Végül 1958-ban leváltották. Ad­dig is tudta, hogy az Evangélium tiszta hirdetését és egyháza integritásának a vé­delmét képtelen eredményesen megoldani. Mégis harcolt érte, szinte fegyvertelenül. Mint egy volt fasori osztálytársam — evangélikus lelkész — írta egy Bécsben feladott levelében, Ordass hitt azoknak támogatásában, akik hosszú éveken ke­resztül jóban-rosszban kitartottak mellet­te. Pontosan úgy, amint azt Pál apóstól megírta a Római levélben (11:4): “Meg­hagytam magamnak hétezer embert, akik nem hajtottak fejet a Baálnak.” Sajnos, ez sem segített, mert a bolseviz­­mus nemcsak fizikai gúzsbakötést vagy megsemmisítést jelentett, hanem a szellem és a lélek államosítását is. Ennek ellenére zúgolódás nélkül fogadta félreállítását, mert tudta, hogy mindent megtett az Anya­­szentegyház tanításának, hagyományainak megmentésére és továbbadására, ahogy a XVII. Zsoltár klasszikus veretű soraiban olvashatjuk (5-9 vers): Ragaszkodtak lépteim a Te ösvényed­hez, nem ingadoztak lábaim. Hívtalak én, mert Te felelhetsz nekem, Istenem! Hajtsd hozzám füledet, hallgasd meg az én beszédemet. Mutasd meg csudálato­son a Te kegyelmedet, aki megszabadí­tod jobboddal a Tebenned bízókat a támadóktól. Tarts meg engemet, mint szemed fényét; szárnyaid árnyékába rejts el engemet. A gonoszok elől, akik pusztítanak engemet; ellenségeim elől, akik lelkendezve vesznek engem körül. Ez az igen megrendítő fohászbizonyítja, hogy belenyugodott sorsába, mert Isten mérte rá. Az 1958-ban helyébe állított, egyházát és hitét kiárusító, “méltatlan bár, de hivatalos szolgatárs” beiktatásától húsz éven át, egészen haláláig rendőri megfigye­lés alatt állt. Az a néhány hive és barátja, aki olykor meglátogatta, azonnal beleke­rült a politikai rendőrség nyilvántartásába. Ez az állandó ellenőrzés, azonkívül az egykori hívek nagy részének félelme az esetleges következményektől soha nem keserítette el. Megértette őket és imádko­zott értük. Lelki egyensúlyát sohasem ve­szítette el. Végezte a megszokott napi teendőket, sokat olvasott, írt, és elmélke­dett. Egy kivételesen nagy lélek árvaságá­nak látszott ez. Azok viszont, akik magá­nyosnak gondolták életét, úgy látszik nem sejtették, hogy akivel mindig ott van az Isten, akinek megadatott a kegyelem, hogy Krisztussal cserélje ki gondolatait, az soha nincs egyedül. Köztudomású, hogy nem félt a haláltól. Tiszta szívvel és nyugodt lelkiismerettel várta, hogy az Örök Bíró előtt elszámol­hasson élete munkájáról és sok szenvedé­séről. Ez a nagy pillanat végül tizenöt évvel ezelőtt bekövetkezett, amikor visszadta lelkét Teremtőjének. Megbékélve hagyta itt szeretett egyházát, híveit, családját, mert hitt az isteni igazságban és példaképe, Luther Márton himnuszában: Az Ige kőszálként megáll, / Megszé­gyenül, ki bántja; / Velünk az Úr táborba száll, / Szemléikét ránk bocsát­ja. / Kincsünk, életünk, / Nőnk és gyermekünk / Mind elvehet ik, / Mit ér ez őnekik! / Mienk a menny örökre. —Dr. Fáy István Welland, Kanada

Next

/
Oldalképek
Tartalom