Erős Vár, 1991 (61. évfolyam, 1-6. szám)
1991-06-01 / 3. szám
2. oldal ERŐS® VÁR Sajnos több evangélikus előadót meg néhány vitacsoport vezetőt Luther Márton “rajongó” jelzővel illetett volna. Közülük egyesek az elkövetkező évek folyamán annyira megtagadták evangélikus voltukat, hogy “független” gyülekezeteket szerveztek. Egyik-másik ún. “nyelvekenszóló” lelkészt gyülekezetük többsége állásából ki is szavazta. Egy ilyen állásnélküli lelkész, akivel Kínában misszionáriusként ismerkedtem meg, egy napon váratlanul azzal lepett meg, hogy ő kész engem kézrátétel és imádság által részesévé tenni a Szentlélek lelki ajándékainak. Megköszöntem ajánlatát, de azt nem fogadhattam el. Mélyen hiszek a Szentiélekben. Áldom Istent, hogy Ő és Szentfia és Szentlelke nem csupán buzgalommal és lelkesedéssel ajándékozta meg ötvenötéves, sokoldalú szolgálatomat — néha a gyógyítás csodájával is —, hanem Ő mind a mai napig mozgató-, ható- és hajtó ereje is annak. A karizmatikus mozgalom szélsőséges, szakadásokhoz vezető vonásaival azonban semmiképpen sem egyezhetem. Hosszú évek folyamán megtanultam, hogy mi keresztyének nem csak “lelkiek” (Galata 6:1) vagyunk, hanem test és vér. Gyülekezeteink nem csak a “szentek közössége”, “tökéletes lelki ház”, hanem ugyanakkor a megtért bűnösöké is. Nincs olyan gyülekezet, amely “tökéletes” lenne, addig míg mi emberek tartozunk hozzá, bár minden fogyatékosságunk ellenére is a gyülekezet része Krisztus testének. A Lelket meg ne oltsátok Egyes evangélikus lelkészek túlkapásai ellenére sem helyezkedtem negatív álláspontra a karizmatikus mozgalommal szemben. A Szentlélek rendes, vagy különleges munkájának helyét, idejét, módját mi nem szabhatjuk meg: “A szél fú, ahová akar ... így van mindenki, aki Lélektől született” (János 3:8). Pál apostol intését: “A Lelket meg nem oltsátok” (lThesszalonika 5:19), mindenkor komolyan vettem. Folyóiratok és személyes kapcsolatok révén igyekeztem figyelemmel kísérni az evangélikus karizmatikus mozgalom munkáját. Sőt, több karizmatikus személynek éveken át lehettem megértő testvérként segítségére. Példának csupán egy egyetemet végzett házaspár és fiúgyermekük esetét hozom fel. Egyetemista korukban mind a férj, mind a feleség elveszett evangélikus, illetve presbiteriánus egyházuk számára. Amikor ismeretségbe kerültem velük már újból feléledt vallási érdeklődésük egy nem-evangélikus karizmatikus közösségbe vezette őket. Kapcsolataink elmélyedése előbb a férjjel kezdődött, majd a család másik két tagjával is. Aztán eljártak az Istentiszteletekre, s jelentkeztek felnőtt oktatásra is. Majd a szülők hitvallástétel, a gyermek keresztség által a gyülekezet tagjaivá lettek. Nagyon aktív, bizonyságtevő, gyülekezeti vezetőkké váltak. Néhány év múltával pedig a férj azzal jött hozzám, hogy lemond üzemigazgatói állásáról, házukat eladják, s tanulmányai anyagi feltételeinek biztosítását Istenre hagyva beiratkozik evangélikus teológiára. Négy évvel később résztvehettem lelkésszé avatásán, igét hirdethettem beiktatásán. A 42 éves, karizmatikusoktól megértő szeretettel visszanyert lelkészcsalád “gerjedező” szívvel végzi lelkészi szolgálatát, beleértve a tizenéves fiút, aki ifjúsági munkában szorgoskodik. Szolgálatukat Isten felhasználja régi gyülekezeteik lelki életének a meggazdagítására. Hazatérésük hosszú történelmi múlttal bíró gyülekezeteikbe annak a bizonysága, hogy a Szentlélek tüzével ott szolgálunk, ahová Isten helyezett. Megfutamodás nem oldotta meg problémájukat. “Otthon” találjuk a Lélek tüzét A Szentlélek tüze ott gerjedezik, ahol a keresztyén személy őszinte szívvel tudja naponként mondani: “Uram, légy Krisztusért irgalmas nékem bűnösnek”. Ilyen naponkénti megtérés nem emberi bátorság és hősiesség dolga, hanem Isten Szentleikének a műve. A Szentháromság Isten nem csupán szentségben lakozik, de a megtért, alázatos szívben is (Ézsaiás 57:15). Isten Krisztus érdeméért nem csak eltörli a megtérő lélek bűnét, annak adósságát, hanem üdvösségben is részesíti; s ahol üdvösség van, ott újjászületés, új teremtés, új élet van lelki békességgel és igaz örömmel együtt. E cikk írása során egyik nap szemem az itteni öregek “hobby” műhelyében ezekre a szavakra esett: “Ready for fire”, s ez arra utalt, hogy helyezzék a kész agyag tárgyakat az ottani nagy dobozba, hogy a tüzes kemencében azokat kiégessék. A naponkénti megtérésnek magát alávető ember legyen készen kétféle tűzre. Az egyik a megpróbáltatás tüze. Tűnjenek életünk napjai saját szemünkben akármenynyire értelmetleneknek, legyenek életünknek bármilyen megpróbáltatásai, a bennünk lakozó Szentlélek legyőzi kishitűségünket: Isten gyermekei vagyunk! Hitünk tüzének világosságát, szeretetünk melegét újra meggeijeszti, lángját fellobbantja. Készek vagyunk szeretetünk tüzének a Szentlélek által való meggazdagítására is. Naponkénti újjászületésünk, újjáteremtettségünk újból és újból kiemel bennünket önző voltunkból, saját kényelmünk, uralkodási vágyunk kísértéséből és beállít bennünket Isten országának és felebarátainknak a szolgálatába. (Erről bővebben más alkalommal.) “Jövel, Szentlélek Úristen, / Töltsd be szíveinket bőven / Mennyei szent ajándékkal, / Szívbéli szent buzgósággal...” — Kunos Jenő A soltvadkerti ev. gyülekezet tavalyi harangszentelési ünnepén készült a felvétel. Káposzta Lajos espereslelkész látható a harang mögött; felesége pedig jobbra a nagy fa mellett. A képet kedves olvasónk, özv. Bernhardt Pálné küldte be.
