Erős Vár, 1989 (59. évfolyam, 1-5. szám)

1989-10-01 / 4. szám

EROS® VÁR 7. oldal Luther Márton facsemetét ültet Híressé vált mondása szerint még ak­kor is megtenné, ha másnap meg kellene halnia. Az Istenbe, jövőbe vetett bizoda­­lomnak ezt a jelképét ajándékozta szobor formájában Bart Károly művész a Teoló­giai Akadémia segítségével az újjáéledt Budapesti Evangélikus Gimnáziumnak, a megnyitás alkalmából. A régi Fasor épüle­tének lépcsőházában ez a szobor fogadja a belépőt, mintegy a jövőt mutatva. Isten kegyelméből megérhettük ezt a napot, mert a bizakodók „ kicsiny serege nem csüggedt el, szívét nem rémítette meg sok ádáz ellensége”, kik közül néhány bi­zony még ma is felelős tisztséget visel. A sok fáradozásnak, lelkes munkának szép gyümölcse termett: lányok és fiúk előtt megnyílt a gimnázium kapuja, meghatóan méltó ünnepségek után, 1989. szeptember 4-én, hétfőn reggel. (A kapunyitást megelőző pénteki és szombati nap ünnepi eseményeiről bő be­számolókat talál az olvasó a lap más he­lyén, így inkább a harmadik ünnepi nap záró akkordjáról szólok.) Az ünnepségek nem testi, hanem szelle­mi bankettel végződtek vasárnap este a Zeneakadémián, hol a terített asztal fi­nomságainál sokkal tartósabb emlékű hangok versenyeztek egymással, hogy mi­nél méltóbb, minél szívbemarkolóbb, lel­­ketérintőbb hatással búcsúztassák el a közönséget. A színvonalat olyan nevek jelzik mint: Szokolay Sándor, Weltler Jenő, Kamp Salamon, Melis György, Zászkaliczky Tamás, Trajtler Gábor, Tát­rai Vilmos, Lutheránia vegyeskar és a Magyar Kamarazenekar. Református test­véreink a Debreceni Kollégiumi Kántus föllépésével szereztek örömet mindenki­nek. A Lutheránia bemutatta Szokolay Sándor: Intés istenfélelemre és a bölcses­ség keresésére c. ez alkalomra írt művét a szerző vezénylésével. Ugyancsak Szokolay Sándor: Ima rontás ellen... fohász Erdély falvaiért c. művét mutatta be a Kollégiumi Kántus Berkesi Sándor karnagy vezényle­tével. A hangverseny műsoronkívüli meglepe­téssel zárult. Peskó György orgonajátékát szűnni nem akaró tapsvihar követte, mire ő mégegyszer odaült, belevágott a billen­tyűkbe, majd széles mozdulattal intett a közönségnek, a passzív hallgatóságból aktív résztvevő lett, sokszáz torokból föl­­zendült: Erős vár a mi Istenünk! Az ün­nepségen résztvevők véleményének ismer­tetésére csak egy félfüllel hallott megjegy­zést említek meg: Egy egyetemista formá­jú fiú kijelentette, hogy ő még soha nem Fotó: Bócsay Z. (Cleveland) látott ennyi tisztán öltözött becsületes képű iskolásgyereket egyrakásön. Beszámolóm csonka maradna, ha a televízió filmjéről meg nem emlékeznék, melyet már korábban forgattak, ügyes összeállításban mutatva a régi időket, neves tanárokat, diákokat, megszólaltat­va a gimnázium fölélesztésén fáradozó­­kat. Remek ötlettel keretként Ötvös József bácsi és felesége — a Fasor sok diáknem­zedékét istápoló pedelluspárja — vissza­emlékezését választották. Ő elmondotta az igazat, ami más szájából talán szemé­lyes támadásnak hatott volna. Hát Ötvös bácsi így nyilatkozott az iskola államosí­tásáról: Kérem volt egy, ahogy mondják vörös püspök, az magától odaadta az isko­lát, pedig nem is kérték. Az állandóan táplált remény, a több éve* sajtóban is fölvetett gondolat most megvalósult. Az utóbbi évek céltudatos munkája, a volt Deák tériek és Fasoriak összefogása a határokon belül és kívül si­kerrel járt, él az iskola. Kétkezi munkások és tervező mérnökök, politikusok és egy­szerű polgárok, egyházi és világi hatósá­gok, minden rokonszenvező érdeme az, hogy mindnyájunk közös ügye megvaló­sult. Mindenkit elkapott a „fasori szel­lem", mint ez a megnyitón elhangzott. Lehetetlen a sok lelkes közreműködőnek tettét és nevét felsorolni, de egyél föl kell jegyeznem: Gvapay Gáborét, kinek önfel- *) *) Az Erős Vár 1969-ben megjelent Elveszett kin­csünk c. cikke volt tudomásunk szerint az első! (A szerk.) áldozó munkája, fáradhatatlan működése, törhetetlen hite és reménykedése nélkül biztos, hogy ma még nem élne az iskola. S mindezt mosolyogva végezte. Adja Isten, hogy a Deáktér és a Fasor hivatalos utód­ja valóra váltsa belé vetett reményünket és Luther Márton facsemetéje termő gyü­mölcsfává terebélyesedjék. Irányi Béla Október 31 Itt van az ősz, sárgul a lomb, Lehullnak a levelek. Elköltöznek a madárkák, Szólnak: „Isten veletek!” Mégis e nap nem elmúlás. De új tavasz kezdete, Mert Luther ma kilencvenöt Tételét kiszegezte. A hős barát templomhoz lép, Kalapács a kezében, Míg tételeit szegezi. Szent tűz ég a szemében. Nem új vallás, nem új tan ez, Krisztus ősi vallása, Szegletköve maga az Úr, E földön nincsen mása! Mert alapja a Szentírás, S a Szentírás kőszikla, Ebben van meg, sehol máshol, A hitnek örök titka. Tiszteljétek a Szentírást! Jaj annak, aki bántja! Ilyen ember dehogy lehet Az Istennek barátja! Ám nem elég, ha tiszteled, Olvasnod kell belőle, Új emberré kell születned, Meg kell változnod tőle! Csak így vagy evangélikus, Egyházad hű gyermeke, S csak így vár rád halál után Krisztus s az egek-egeü! <> id. Harmati Béla 1 „Megmarad a hit, remény, szeretet, de leg­nagyobb a szeretet.” Reformációi textus ez, hisz a reformáció egyháza a hit egyháza. Ma­radjon is meg a hitben, de nagyobbnak kell lennie a szeretetben. Ezzel tulajdonképpen az eredeti reformációhoz akarunk visszatérni, másrészt egy nagy veszéllyel akarunk szembe­nézni. Az egyedül megigazító hitre hívó Ige halott Igévé is lehet. A hit egyháza — még a leghitvallásosabb egyházra is érvényes ez — ha nem a mindent átfogó szeretet egyháza, sem­mit sem ér. Hogy lehet az, hogy Krisztust Urunknak valljuk, de az Ő akaratát nem csele­­kesszük! Bonhoeffer i

Next

/
Oldalképek
Tartalom