Erős Vár, 1988 (58. évfolyam, 1-5. szám)
1988-08-01 / 3. szám
2. oldal ERGS@VÁU ségeinek a felét a gyülekezetek adják össze, gyors ütemben haladnak előre és remény van arra, hogy az év végére használatba lehet venni az új épülettömböt. Ez év elején visszakapta az evangélikus egyház az 1952-ben államosított, nagymúltú fasori gimnáziumot, amelynek csak az újravaló felszerelése több mint tíz millió forintot igényel. Mellé, a többi épületek államosítása és karban nem tartása miatt, fel kellene építeni egy új internátust, hiszen a tanulókat az egész országból várják oda. A gimnáziummal kapcsolatos költségek fedezését szintén a gyülekezetek tagjainak kell előteremteni. Teszik is nagylelkű felajánlásaikat komoly áldozatkészséggel. Tanítani a gimnáziumba már több mint 70 tanár jelentkezett, ezeknek 10%-a már korábban is a Fasorban tanított. Az Erdélyből havonta száz-számra menekültek élelmezése, berendezett lakással és munkával való ellátása területén is nagy felelősséget vállalt az evangélikus egyház népe magára. Egy esztendeje elkezdődött a templomokban, illetve gyülekezeti központokban a hitoktatás a gyermekek számára, állami engedéllyel. Van ahol már is szépszámú gyermeket oktat egy-egy lelkész, de sok helyen még semmiféle hitoktatás nem folyik. Nem csak azért, mert nem jelentkeznek a gyerekek a hitoktatásra, hanem mert nem mennek utánuk. Sokszor kifogásnak hozzák fel a lelkészek, hogy az állam nem engedélyezi az evangélizálást, az ifjúsági munkát, az új lakótelepekre beköltözöttek hívogatását a gyülekezeti rendezvényekre, de ez a nem-engedélyezés nem egészen valóság. Voltak minden időben lelkészek, akik evangélizáltak, foglalkoztak az ifjakkal, táborba szálltak velük és ebből bajuk nem támadt. Ma elsősorban a lelkészek körében szükséges a lelki megújhodás és ha többet fognak imádkozni, bűnbánatot tartani, örömmel és lelkesen szolgálni, minden bizonnyal a Szentlélek rajtuk keresztül is hatni fog azokra a hívekre, akik ma még nem látják be, hogy miért lenne szükségük az Ige hallgatására, a szeretet-szolgálatokra és Isten nevének dicsőítésére a hívek közösségében. Hordozó szeretet Egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. (Gál. 6:2.) Mi, emberek egymásnak az életben sokszor terhére vagyunk. Néha nem is kell külön hibát elkövetnünk a másikkal szemben. A lényünk is lehet terhes. Valaki szeret sokat beszélni; ez a szóáradat először még kellemes, de állandóan nagyon fárasztó. Apró rossz szokások is bántóvá válhatnak mások számára az együttélés vagy közös munka során. Különösen is próbára teszik türelmünket az öregek. Az emberi gyengeségek, hibák bennük már megcsontosodtak. Egészségük hanyatlása is hozhat magával kellemetlen jelenségeket környezetük számára. Eddig még csak olyan dologra gondoltunk, amelyekről az illetők nem tehetnek. Hát még ha azt is számba vesszük, amit emberek ellenünk vétkeznek. Éles szavaknak apró tűszúrásaitól kezdve érdekeink komolyabb veszélyeztetéséig vagy szeretetünk megsebzéséig, — de széles skálája van azoknak a tetteknek, amelyek megnehezítik, sokszor fájdalmassá teszik az emberek közösségi életét. Szeretünk ilyenkor a megsértett ember önérzetével törvényt ülni a másik felett. Előfordul, hogy ezt tárgyilagosan végezzük: nem túlozzuk a másik hibáját, sőt elismerjük a magunk részességét is. Még ebben az esetben sem cselekszünk keresztyén módra, mert Jézus félredobta a törvényt. Az ő „törvénye” — ami pontosan ellenkezője annak, amit törvényen értünk — a szeretet. Jézus nem a törvény követelményeivel méri az embert. Az ő mércéje: a megbocsátás. Szeretni a másik embert — ez a hivő ember Krisztustól kapott életprogramja. S ez a szeretet azt jelenti, hogy nem elképzelt ideálokat szeretünk, hanem a valóságos embert, rossz tulajdonságaival és hibáival együtt. Szeretetünk hordozza őt, amint van. Ez teherhordozás, mert sokszor nagyon is ránk nehezednek a másik kellemetlen vonásai, különösen is kárunkra tett cselekedetei. De az a bocsánat, amelyet mi kapunk Krisztustól, bennünket is megértővé tesz embertársaink iránt. Családunkban, ismerőseink körében, munkahelyünkön ezzel a hordozó szeretettel tudunk igazi emberi közösséget teremteni. Sőt, kitágul ez a szeretet, és magához ölel minden embert a Földön. IMÁDSÁG: Istenünk, Te elviselsz bennünket megbocsátó, türelmes szeretettel. Add, hogy mi is úgy viseljük el egymás gyöngéit, bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek, és szeressük egymást. Ámen. (Hétről hétre) f* Vajta Vilmos 70 éves Legújabb tudományos munkája az a német nyelven megjelent és Frankfurtban kiadott 190 oldalas könyv, melynek címe: Die „diakonische Theologie” im Gesellschaftssystem Ungarns (A „diakóniai teológia” Magyarország társadalmi rendszerében). A mű az utóbbi évtizedek magyar evangélikus teológiai irányzatait elemzi. Dr. Vajta Vilmos, a magyar evangélikusság világszerte elismert kiváló tudósa, az Úr kegyelméből 70. születésnapját érte el 1988. június 15-én. Ez alkalomból a Koinonia c. magyar evangélikus teológiai folyóirat 22 oldalnyi felsorolásban közli dr. Vajta nyomtatásban megjelent munkáinak jegyzékét, melynek tartalma: 11 önálló mű, 153 értekezés és nagyobb folyóirat-cikk, 31 gyűjteményes kötet szerkesztője, továbbá számos könyvismertetés és kritika, teológiai folyóiratokban. Ezek a művek magyar, német, angol, francia és svéd nyelven íródtak (néhánya spanyol, olasz és japán fordításban is megjelent). Végül pedig száznál több cikket írt az Űtitárs és az Erős Vár számára. A Koinonia fent említett számába írt születésnapi köszöntőt Gémes István, a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége elnöke. Néhány mondatát idézve, mi is csatlakozunk jókívánságainkkal: „... kifejezni hálánkat és köszönetünket azért a sok jó munkáért, amelyet közöttünk mindenekelőtt tanítóként, vezetőként, és segítésre mindig kész kollégaként és barátként végzett. (...) „Teológiai munkásságának értékelése bizonyára még a jövő feladata. Mi csak azt a csodálatot juttathatjuk kifejezésre, amellyel előtte állunk. Igen lenyűgöző az az ív, amely Luther istentiszteleti teológiájától a magyarországi ún. „diakóniai teológia” bírálatáig feszül. Ezt is az Ige szeretete és tisztelete tartja össze sokrétűsége ellenére is, egységként...”
