Erős Vár, 1986 (56. évfolyam, 1-5. szám)
1986-08-01 / 4. szám
2. oldal EROS® VÁR házét, valamint buffalói és detroiti gyülekezeteink gratuláló sorait. Az egyes műsorszámokat összekötő szöveg elmondása közben alkalmat talált arra, hogy külön köszöntse a régiek közül még velünk lévő két idős öregamerikás testvérünket, Kató Antalnét és Záth Lajosnét. Az egyházkerület 332 gyülekezetének jubileumi köszöntését tolmácsolta dr. Kenneth Sauer püspök. Dr. Brachna Gábor, a gyülekezet első lelkésze arról beszélt, hogy Isten kegyelme hogyan tartotta meg ezt a gyülekezetét a változó időkben. Fergeteges taps követte Tóth Zoltán gordonka számait, Lehár és Kálmán fülbemászó közismert melódiáit. A cselló e jeles művésze több szimfonikus zenekarban is játszik. Zongorán Győriné Mező Margit kísérte. Lovagi Tibor presbiter, a chilei magyar evangélikus gyülekezet volt felügyelője ün-Lovagi Tibor presbiter ünnepi beszédet mond. népi beszédében felidézte az indulás éveit, kiemelve, hogy a gyülekezet alapító tagjai mindnyájan, áldozatos módon és lelkes aktivitással vettek részt az egyházi élet megindításában. Példaadásuk ma is kell, hogy kötelezzen bennünket. Ennek legminimálisabb megnyilatkozása a mai nemzedék egyházhűsége, Isten háza iránti szeretete. Nagyhatású beszédében utalt arra is, hogy a lelkipásztor és gyülekezet harmonikus együttmunkálkodásának egyik bizonyítéka, hogy az egyházközség fennállásának nagyobb részét mostani lelkészének vezetése alatt élte át. Lelkészünk egyébként szerényen hátttérben tartotta azt az örvendetes tényt, hogy itteni működésének éppen 30. évfordulója volt május 1-én. Szívvel-szájjal-lélekkel harsant ezután a közének: Ne csüggedj el kicsiny sereg. Dr. v. Tapolcsányi Oszvald presbiter, az egyház jegyzője, a magyar vasárnapi iskolai oktatás lelkes szószólója és megindítója az iskola két évtizedéről számolt be. 1966- ban még mintegy két tucatnyi gyermek vallásoktatása folyt magyarul, ma már csak egy-ketten vannak. A magyar vasárnapi iskola fontosságát két tanítványának versmondása illusztrálta: Tomaschek Lacika, valamint FéjaKrisztina. A hallgatóság meghatódva tapsolta meg gyermekeinket. A Szent Imre Római Katolikus Egyház szerpapja, Balássy Géza mondta az elbocsátó imádságot és áldást, majd befejezésül a résztvevők ajkán hálaadó és dicsőítő ének zengett: Atyának. Fiúnak És Szentlélek Istennek. A Szentháromságnak. Mi kegyes éltetőnknek Dicséret, dicsőség, Legyen magasztalás, Most és mindenkoron Örök hálaadás. Egy együtt ünneplő GONDVISELÉS Van ennek a szónak valami pozitív kicsengése. Szülő szokta tenni a gyermekével: gondját viseli. Csodálatosan szép korszaka életünknek az az idő, amikor nincsen gondunk, de ha lenne is, drága szülőink viselik helyettünk, miközben mi csak úgy „beleélünk a világba”, — gondtalanul. Paradicsomi állapot ez. De erre csak akkor jövünk rá, amikor szellemiekben megérünk és megértjük, mit is kaptunk ebben a gondtalanságban, mi mindent tehetünk, miközben gondjainkat mások viselik. Amikor gyermekként elindultunk, egykét lépés után bizonytalanság fogott el bennünket, gyorsan megfordultunk és megfogtuk az eleresztett kezet. Ha tanácstalanok voltunk, csak szüléinkhez fordultunk, tudtuk, hogy ők kinyújtják a kezüket értünk. Segítenek. Milyen jó dolog gondoskodás és oltalom alatt élni! Tudni, gondot viselnek ránk. De az ember nem járhat örökké gyermekcipőben! Hamar eljön az idő, amikor elhagyjuk azokat, akik gondunkat viselték. És akkor döbbenten látjuk, hogy a kézzelfogható gondoskodás megszűnik. De ahogy megyünk az utcán és előttünk hirtelen lefékez egy autó, mintha egy kéz tartotta volna vissza, hogy el ne gázoljon minket. — Az isteni Gondviselés — mondja mögöttünk valaki. Igen, van Valaki, aki mindnyájunkra gondot visel. Ott van melletted, ha a forgalmas utcát járod. Vigyáz rád, ha a napi fáradalmakat pihened. Vigyáz rád, ha egyedül járod a számodra kijelölt utat. Gondot visel rád. Hagyd rá hittel minden dolgodat. Tanulj meg benne bízni, még a kilátástalan helyzetekben is. Indulj el bátran és bármi ér, fogd meg a kezét és nem érzed magad elhagyottnak. Percnyi életem pereméről visszanézve tisztán látom, hányszor mentett meg, hányszor érezhettem gondot viselő jóságát. Hányszor nyitotta szememet a jóra, gondviselő szeretete hányszor segített ott is, ahol földi szemmel már lehetetlennek látszott. Olyan sok a nyomorúság ezen a földön, annyi a jaj, annyi az utatvesztett ember, annyira kell mindnyájunknak az isteni Gondviselés. A világ népei farkasszemmel néznek egymásra. Mivel veszejtsék el egymást, ez legfőbb gondjuk. Aki Isten oltalma alatt él, az nem fél. Az Isten gondviselő szeretete végtelen. Minden emberre kiterjeszti. Az évszázad, amelyben születtünk, nem tartozik a könnyűek közé. Háborúkat vészeltünk át, eszmeáramlatok kínáltak új megváltást. Új erkölcsi normákat állítottak fel, megsokasodott a fájdalom, a szenvedés, sok az elmagányosodott, az utatvesztett. Az öregek sorsa közömbös a fiatalok számára, a fiatalok életformáját nem értik az öregek. Ember az embernek ellensége, elszaporodtak az egymást pusztító fegyverek. Hol a világ békéjét őrző isteni Gondviselés? — kérdi a kétségbeesett ember, de elfelejtette, hogy maga engedte el a gondviselő Kezet, mert csak a saját erejében bízott. Isten azt mondta: Én vagyok a te Urad, Istened... és az ember azt mondta: nem kellesz, én magam is megoldom a problémáimat... És mint gyermek, aki szülője kezét eleresztve egy idő után úgy érzi, hogy az „édes élet” kihullott a kezéből, ott áll tétován ezer veszély közepette, mígnem elindul megkeresni azt az eleresztett Kezet az isteni Gondviselésben. Valamelyik vasárnap kis Viktorkát vittem a templomba. Odafelé mentünkben az isteni Gondviselésről beszélgettem vele. Boldog volt, hogy Istenünk őreá is vigyáz. Csodálatosképpen aznap az ének is így kezdődött: Az Úr gondot visel, kire dolgom hittel mindenkor vetem... Hazafelé többször is elénekeltük együtt. — „Gondot visel... gondot visel” — ismételgette. Megértette a lényeget. Gyarmathy Irén
