Erős Vár, 1983 (53. évfolyam, 1-6. szám)
1983-12-01 / 6. szám
EROS® VÁR 3. oldal SÁGHY JENŐ: NON MORIAR, SED YIVAM (Ev. Naptár^ Pater Dávid karórájára nézett és felpattant. — Három óra. Kezdődik az istentisztelet. Mennünk kell. íróasztaláról sebtében felmarkolt néhány feketetáblás könyvet és hoszszú, fekete reverendájában kisuhogott a szerzetesi “cellából”. Én meg utána. Elbeszélgettük az időt, pedig úgy éreztük, éppen csak hogy elkezdtük mondanivalóval csordultig telt szívünk egymás felé kiárasztását. Nem csoda. Nehéz időkben szövődött több évtizedes barátság fűz össze bennünket és rég nem láttuk egymást. Dávid atya, mint vendéget, engem tuszkolna előre, ám én tüstént visszahárítom őreá az előljár ás tisztességét. Nem pusztán udvariasságból. Hiába tudom, hogy a bazilikába megyünk istentiszteletre, léptennyomon utat tévesztenék a hatalmas kolostorépület labirintusában. Dávid vezetésével viszont gyorsan haladunk célunk felé. Nekem nem kell mást tennem, mint loholnom az előttem suhogó reverenda után — folyosókon, csarnokokon végig, vagy keresztezve azokat, lépcsőkön le, lépcsőkön fel, aztán megint le, megint fel, keresztül átjárókon, ismeretlen rendeltetésű termeken. Végül olyan helyiségbe jutunk, amit sekrestyének vélek, mert amint belépünk, egy fiatal szerzetes gyakorlott mozdulattal veti a kezében már készen tartott hófehér karinget Dávid atya fekete reverendájára. — Ez igen! — gondolom magamban elismerőleg a villámgyors “beöltözés” láttán. Jobbra nézek, lefelé. A templompadokban megpillantom a “gyülekezeteiegyházmegyénk lelkészeit, hozzátartozóit, akik a délelőtt folyamán Pannonhalmára érkeztek látogatóba. Más kirándulók is ülnek ott, férfiak, nők. Nyilván római katholikusok. Lefelé lépdelek és beülök egyik padba. Papírlap van mindenki előtt. A mellettem ülő papné is odatol egyet. A papírlapon evangélikus énekeskönyvünk két énekének sokszorosított szövege. Megzendül az orgona. Már az első akkordok után érezzük, hogy avatott művész keze szólaltatja valahol fölöttünk a hangszerek királynőjét. Szárnyaló kíséretével énekelni kezdünk. — Mind jó, amit Isten tészen... Odahaza, dolgozószobám falán festetlen fakereszt alatt függ Lühnsdorf Károly jól ismert rézkarcának reprodukciója. A képen D. Martinus Luther látható és a 118. zsoltár 17. verse olvasható, latinul. — Non moriar, séd vivam et narrabo opera Domini. Márton doktor régesrégen sírba szállt. Másfél évtizede — a reformáció 450 éves jubileumának évében — harminc magyar lelkésztestvéremmel együtt én is láthattam sírját a wittenbergi vártemplomban. Láthattam az oltártér előtt, Melanchton pihenőhelyének szomszédságában a kőből faragott sírt, rajta a feliratos bronz fedőlapot... És mégis, igaz a reá vonatkoztatott zsoltárige: Nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Úr tetteit! — Zeng a lutheránus korái — énekeskönyvünk 376. éneke — az ősi bencés kolostorban. Márton doktor — évszázadokkal elhunyta után — ma is, a zene nyelvén is hirdeti és dicséri az Úr cselekedeteit. Van egy százesztendős Vulgatám (a római katholikus egyház “hivatalos”, latin nyelvű Bibliája), bibliapapírra nyomott, barna bőrkötésű, aranymetszésű. Nemrégiben kíváncsiságból egybevetettem a Lutherkép latin zsoltáridézetét a Vulgata szövegével. A Vulgatában, mint a 117. zsoltár 17. verse szerepelt, de maga a szöveg — tehát az ige — ugyanaz volt szóról-szóra, betűről-betűre. Ahogy vártam is. Az ige ugyanaz... Az ige, amelyhez Luther életénél jobban ragaszkodott, amint az a rézkarc művészi ábrázolásából is kitetszik. Márton doktor erősen szívére öleli, szorítja kapcsos Bibliáját mindkét kezével. Arcának komoly, sőt kemény elszántsága arról tanúskodik, hogy ezt a drága kincset senki, semmi le nem tépheti szívéről. A könyvkiadás remekének számító Vulgatát Dávid atyától kaptam 1964. április 4-én. Az időpontot azért tudom ilyen jól, mert Dávid atya dátummal ellátott ajánlást is írt a latin nyelvű Bibliába: “Jenőnek, akitől a Szentírás szeretetében sokat tanultam. Dávid.” A szerénytelenség vádját elhárítandó sietek kijelenteni-, csak azért merészeltem papírra vetni ezt a szubjektív, személyes jellegű dedikációt, mert meg vagyok győződve arról, hogy a benne foglalt “elismerés” nem nekem szól, hanem mindenestül Márton doktornak, aki engem a Biblia szeretetére megtanított... A főapát vezette istentisztelet, amely a lelki ökumené jegyében folyt, végetér. Egy szerzetes gondosan összegyűjti az evangélikus énekeket tartalmazó papírlapokat. A számunkra láthatatlan orgona tovább zeng. Hangja mintha a falakból, boltívekből, oszlopokból áradna, mindent betölt fohászkodva, ujjongva, dübörögve, harsogva... A nagykönyvtárban római magyar festőművész kiállítása is látható. Az elmélyülésre késztető képek közül engem különösképpen megragad egy. Talán azért, mert Márton doktor legmélyebb, boldog felismerésére — a kegyelemre — utal. Víztömeg keresztmetszetben. A vízben halak. Felirat közli a kép témáját: “A kegyelem fürdőjét élvezők”. Hát ez egy kicsit szokatlanul hangzik a Károli Biblia magyarságához szokott lutheránus füleink számára. Nézem a halakat. Egyik jobbra tart, másik balra-, fölfelé, lefelé, különböző irányban. Úszkálnak felszabadultan, gondtalanul, vígan. Hangosan pattan ki fejemből a kép közmondás fogalmazta mondanivalója: “Élnek, mint hal a vízben.” Már t.i. azok, akik elfogadták Isten Jézus Krisztusban megjelent kegyelmét. Jócskán bealkonyult, mire hazakeveredtem. Mindjárt nekifogtam esti bibliaolvasásomnak. Jézus kijelentéséhez — Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha (Jn 8:51) — érve, felkapom fejemet és a Luther-képre nézek, a szövegre: Non moriar... Elégedetten nyugtázom, hogy Jézus nyomatékos kijelentése mintegy aláhúzza a kép mondanivalóját. Aki megtartja az igét, aki erősen, szilárdan tartja, ragaszkodik hozzá tűzön-vízen keresztül, az nem lát halált soha. Ilyen egyszerű ez. Aztán meghökkenek. Valóban ilyen egyszerű? De hát ki az, aki képes megtartani az igét?! Hol van Luther legmélyebb felismerése: a sola fide, sola gratia?! Rosszallóan meredek Lühnsdorf alkotására. Hát így félrevezetett en-
