Erős Vár, 1982 (52. évfolyam, 1-6. szám)
1982-02-01 / 1. szám
6. oldal ERŐS® VÁR Gyarmathy Irén: A FÁJDALOMRÓL szimpatikus és nagy belső hozzáértéssel írt jellemzését meg sem kíséreljük itt visszaadni, az önmagáért beszél. Csupán azt említjük meg, hogy ő erőt lát a hindu toleranciában, mely alkalmassá tette önmaga többszörös reformálására, s ez az elasztikusság hallatlanul nagy túlélőképességének is a nyitja. 3. A hindu professzor szerint az “Örök érvényű Törvényt” (Szanátana Dharma) — ahogy a hinduk nevezik saját vallásukat — senki sem alapította, az számtalan forrásból ered s lassan növekedett azzá a folyammá, amit ma képvisel. Hozzá képest a bibliai vallások és az iszlám olyanok, mint szépen gondozott parkok, melyekben mindennek megvan a maga saját, pontos helye: Istennek, gonosznak, törvénynek, szent iratoknak, kultusznak. A hinduizmus ezzel szemben olyan, mint a dzsungel: Van benne minden. Fák, bokrok, virágok, madarak, tigrisek, de gazok és rovarok is... A benáreszi látogatás alkalmával mindez egyszerre tárul elénk — ha időt szentelünk neki. Síva, Visnu, Krisna, Káli- Durga, Agni, Varuna, etc. istenek? Sokistenhit? Ó, nem! Brahman. — Isten — nem lehet több. Ha csak két Isten lenne, azok is, előbb-utóbb, riválisokká válnának. Ahol rivalitás és civódás van, ott elvész a szeretet. Ahol pedig nincs szeretet, ott vallás sem lehetséges. Isten — lényege szerint — csak egy lehet! — E benyomásokkal teli gazdag nap summáját nehéz lenne részletezni. A Manikarnika Ghát halottainak látványánál is a reménység érzése volt az uralkodó, hisz az örökkévalóságba vetett masszív hitről tanúskodott minden. Elalvás előtti szomorúságom egyedüli oka az lehetett, hogy templomlátogatásunkkor rámvicsorgott egy (kölykét féltő) szentmajom. Soha korábban nem éreztem ilyen erősen, hogy a harag megnyilvánulása mennyire nem fér össze a szeretet ünnepével, bárki részéről jöjjön is az. — Pozitiven érintett az a benáreszi felismerés, hogy Dezséry László, diákkorom idején a vallás embere, a materialistákhoz szegődött ugyan, de ő maga nem vált materialistává. Frappáns Indiakönyve, utolsó műve, tanúskodik erről... (Folytatjuk) Évek óta szokásommá vált, hogy munkahelyemre gyalog járjak. Lelki-testi felüdülés ez az önként vállalt mozgás. Ilyenkor az ember szabadjára engedi gondolatait. Kikapcsolja a mellette rohanó világot. A ma emberének az is egyik találmánya, hogy megtanulta, hogyan lehet sokszor a legnagyobb zajban is befelé fordulni. Egy napsütéses reggel a közelgő húsvéti ünnepeket hozta eszembe és ezzel kapcsolatban az emberi lét alapvető ismertetőjelét, a fájdalmat. A fájdalom hozzánk tartozik, életünk velejárója. Fájdalommal születünk, fájdalommal búcsúzunk az élettől. Életünk két legfontosabb állomásának kísérője fájdalom. Egyesek szerint minden, ami alkotással függ össze, az is óhatatlanul a fájdalomjegyese. Talán még a descarti megállapítás is jobban hangzik így: szenvedek, tehát vagyok. Hogyan tudnánk megszabadulni a fájdalomtól? A világ nem ad a fájdalom ellen menedéket. Nem kímél meg bennünket a fájdalomtól. A világ érzéketlen az egyén fájdalmával szemben. A betegség fájdalommal jár. A fájdalom betegség képében állandóan ott ólálkodik körülöttünk, várva a pillanatot, amikor legyengülünk. Fájdalmas betegségekről beszélünk, fájdalmas sérülésekről és lelki fájdalmakról is, amelyek néha fájóbbak és nehezebben elviselhetők, mint a fizikaiak. Nincsen földi hatalom, amely megszűntethetné az ember fájdalmát. Már maga az élet titokzatos, rejtélyes volta és az egyes emberek tragikus sorsa is fájdalmas bizonytalanság. A csalódások, amelyek az embert érik, a halálfélelem és az ismeretlen jövő mind fájdalmas pontok. Csalódások a barátokban, szomorú fájdalommal tölthetnek el bennünket. És itt vannak a fájdalmak, amelyeket az éhség, a tudatlanság, a hideg, az igazságtalanság okoznak! Ezek néha olyan mélyrehatóak, hogy képesek maradandó fájdalmat okozni. És egyetlen rendszer sem tudja elnyomni az ember bensejében megbúvó kegyetlenséget, amely sok-sok formában mutatkozhat meg és arról, hogy itt járt, csak a hátrahagyott fájdalom mesél. Miért ilyen élő a földön a fájdalom? Talán azért, mert az emberi természet nem tud alkalmazkodni ehhez az élethez, amelybe beleszületett. Fájdalmas ellentét lakozik bennünk. Mélyen, valahol bennünk, a végtelent hordozzuk, az örökkévalóságot szomjúhozzuk, de halállal gátolt véges életet kell élnünk, vagyis ismerjük a feltartóztathatatlant, a legyőzhetetlent, a visszavonhatatlant és a változtathatatlant. Gondolataim egy embert juttattak az eszembe, aki Űz földjén élt. Jóbnak hívták. Jób a meg nem érdemelt szenvedések ártatlan mártírja volt, pedig igaz, istenfélő, feddhetetlen életű, bűnt gyűlölő ember volt. Amikor igaztalan fájdalmakat zúdított rá a Teremtő, azt mondta: Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve. És amikor megsokasították a fájdalmait, csak ennyit jegyzett meg: Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-e el? A görög tragédiában Ödipus is ártatlan volt, fájdalmát sorsa okozta. De a miág valamennyi fájdalma között az volt a legmegnem-érdemeltebb, amit Isten Fiának kellett elviselnie. Neki köszönhetjük, hogy bár van fájdalom, amely a sötétségből kel életre, de van felemelő, megváltó, xnlágító fájdalom is, amelynek célja az üdvösség. Boruljunk le ezért a fájdalomért, mert általa kerültünk Isten közelébe. Félelem, aggodalom, agónia az ember földi sorsához tartoznak. Minden élők sorsával összefüggnek, mert az emberiség sorsa egy. De ugyanakkor hőstettekre, fenséges alkotásokra is képesek vagyunk, amikor egy pillanatra súroljuk a másvilág küszöbét. Van ebben a kettősségben vigasztalás. Nagypéntek után Húsvét jön, fájdalomból feltámadás. Közös sorsunkat tudva tudjuk. Mások fájdalmán könnyíteni, a magunkénak elfelejtését, enyhülését eredményezi. Közös sorsunkat elviselhetővé tenni és egymás baját átvállalni, hordozni azt jelenti, az elviselhetetlennek látszót elviselhetővé segíteni. Aggódás, tépelődés, lelkifurdalás is fájó
