Erős Vár, 1981 (51. évfolyam, 1-6. szám)
1981-08-01 / 4. szám
EROS ©VÁR 5. oldal beli magyarok nagy résvéte mellett. Öt lelkész szolgált temetésén: Buthy Dénes esperes, a Magyar Evangélikus Konferencia képviseletében, Wesselényi Miklós lackawannai presbiteriánus lelkész, mint régi jóbarát és munkatárs mondotta az eulógiát; Frederick Gottwald az Upper New York Synod képviseletében, Frederick Reissig a rochesteri Atonement templom lelkésze, valamint Wayne Pittenger a pittsfordi St. Paul templom lelkésze. Az Amerikai Magyar Evangélikus Konferencia, valamint az Erős Vár kegyelettel emlékezik meg az amerikai magyarság és evangélikusság e kiváló szolgájáról és részvéttel fordulunk az özvegy és családja felé. A rochesteri Mt. Hope temetőben nyugvó szolgájának pedig az Úr adjon békés pihenést és örök üdvösséget. “Jól van, jó és hű szolgám; hű voltál a kevesen, ezután sokat bízok rád, menj be a te uradnak örömébe!” Buthy Dénes — Messze laknak — mondja és a távolba néz. Oda már nem tudom követni. Behunyt szeme alól végigcsordul arcán a könny. Hallgatunk. Nem akarjuk elhessegetni az emlékeit. Egyszerre vidám trillázás hallatszik. Egy kis fehér madár énekel. Nem tudom, mi érintette meg szivét, de ugyanazt a sort énekli nem tudom hányszor, erősen cifrázva. — A napnak örül — mondja a néni és felnéz az ablakra, amelyen át a szobába szökött a napsugár. Búcsúzunk. A világ minden kis öregét ölelem meg ebben a magáramaradt, áttetszőbőrű öregasszonyban. Fájó szívvel húzom be magunk után az ajtót és egész nap nem tudok az emlékétől szabadulni. Másnap korán felmegyek a hegyi templomba, amelyet temető vesz körül. A bejáratnál a második világháború köszönt. Ausztrália itt elhunyt hős fiainak sírjai sorakoznak előttem katonás rendben. A. Thomas pilóta-. Jó utat!] S. Duke kapitány: Egyetlen napon sem felejtünk!', L Nash navigátor: Meghalt, hogy mi éljünk-, O.Hallow pilóta-. A kötelességét megtette-, O'Morgan-. A sors által reá mért feladatot elfogadta-, D. Davis pilóta-. Míg a nap kél, oszlik a sötét-, Luedecke kapitány: Egy szomorú édesanya hős fia; A. Mitchell ezredes: És eljön a másik nap... Itt pihenik örök álmukat. Eljöttek ide, hazájuktól távol meghalni, hogy mi éljünk. Mélyen fejet hajtva állok a fejfák előtt, amelyeknek feliratában egy élő hozzátartozó szíve zokog. Anya, feleség, testvér, mátka... valaki viszszavárta őket. Rettenetes szomorúság üli meg egész valómat. Csak egy vígasztal: hogy eljön a másik nap, amikor minden miértre választ kapunk. A kis templom szúette fapadján háborgó szívemet csitítgatom, amíg Isten csendje békére nem ringatja. Indulok hazafelé. Megyek az úton idegen országban. A szembejövők köszöntenek. Visszaköszönök mosolyogva. Testvérek vagyunk. Az AMEK közgyűlése Az Amerikai Magyar Evangélikus Konferencia tizenkilencedik közgyűlését tartja 1981. október 26-án, hétfőn du. 2 órától 6 óráig, a Nyugat-Clevelandi Magyar Evangélikus Egyháznál. Gyarmathy Irén: ÉS ELJÖN A MÁSIK NAP... Az a kis belga család, ahová jósorsom elvezetett, Brüsszel mellett lakik egy kis városkában. A családban négy gyermek van. Mindegyik dolgozik már. A szülők is még, becsülettel. Apjuk mesterségét folytatják, előreláthatólag az életük végéig. Az asszony a kora reggeli óráktól kezdve talpon van, egész késő éjszakáig. Vállán nyugszik a ház minden baja, gondja. Esténként, ha gyermekei hazafelé mennek, bekukkantanak hozzá és sohasem távoznak üres kézzel. Hatvan körüljár, örökké mosolygós, vidám, szolgálatrakész, adakozó ember. Ottlétem alatt sokat beszélgettem vele, néha éjfélig is. Minden héten egy-két éjszakát a kórházban tölt, szeretetből elvállalta az éjszakai inspekciózást a haldokló betegek mellett. Istenfélő, igaz lélek. Már évek óta hívogat, nézzem meg már egyszer, annyira vágyik, hogy megint elbeszélgethessen velem. A helyi szokások szerint mindenki állatbarát a házban. Van itt színes papagáj, angóra macska, házőrzővendégüdvözlő kutya és nagy kalitkában madarak. Ellátásuk gondja is a háziasszonyra hárul. ...Ülünk a kényelmes karosszékben. Kutya, macska, madarak már mélyen alszanak, velük pihen az egész ház. Csak mi ketten beszélgetünk. — Tudod — mondja — annyi mindent tanultam fiatal koromban, de édesanyám korán meghalt és édesapám 15 évig betegeskedett. Nem hagyhattam magára. Akit megszerettem, más városban lakott, ide nem akart jönni, én meg nem tudtam volna elviselni, hogy apám egyedül maradjon betegen, de azt sem, hogy bárki a halálára spekuláljon. így aztán hozzámentem ahhoz, aki szerette apámat és hajlandó volt idejönni. Jó, hűséges, csak más, mint én. Nagyon más. A gyermekeim? Igen, nem rosszak, minden nap benéznek. Élik a maguk életét. És ez így van rendjén. Szeretem a vejeimet, a menyeimet is, de kit érdekel a házban az én életem? Senkit. Te ma elmentél sétálni és útközben egy mezei csokrot hoztál. Adni akartál valamit. Lehajoltál értem, nem tudom, hányszor. Kedves vagy nekem. Talán még a gyermekeimnél is kedvesebb. A haldoklók mellett érzem a legjobban, hogy nagy szükségük van rám. Fogják a kezemet, mintha azt szeretnék, hogy minden energiámat átadjam nekik, aztán hirtelen eleresztik a kezem, az arcuk kisimul, feladták az életet. Mosolyognak. Többségük édesapját, édesanyját hívja, régi emlékeiről beszél. Az örökösök meg odaállnak sokszor a haldokló ágya köré s annak behunyt szemmel kell hallgatni, amint az örökségen előre marakodnak. A haldokló már nem szól, de hallja őket. Megkeserítik utolsó perceit... Holnap meglátogatjuk kis öregeinket. — Szívesen veled tartok. Az egyik nagynéni egy csöpp szoba-konyhás lakásban egyedül éli 87. évét. Hófehér bőrén áttetszenek a kék erek. Könnyes szemmel panaszkodik mankóira támaszkodva, hogy hazaküldték a kórházból és mégis úgy fáj mindkét lába. — Nincs már gyógyulás — mondja — csak végeláthatatlan nappalok és éjszakák. — A gyerekek? — kérdem.
