Erős Vár, 1980 (50. évfolyam, 1-6. szám)

1980-04-01 / 2. szám

ERŐS VÁR 5. oldal Jobb egy embernek elveszni Régen elfelejtették már az embe­rek, hogyan lett főpap Kajafás. Pe­dig igen sok szóbeszéd, zúgás és elé­gedetlenség volt, amikor Valerius Gratus, a mostani procurator elődje kinevezte. Ennek éppen tizennyolc éve. Elődjénél, apósánál ugyanúgy lázongott a nép, hiszen az ősi szokás­tól eltérően, az ároni ágat megke­rülve cserélgetik a főpapokat a ró­maiak. Akik nekik tetszenek, akik jó emberük, azok számíthatnak a zsíros stallumra. Ezért aztán nagy a tüle­kedés a koncért. Bár a jelenlegi hely­tartó Pilátus átlát a szitán —, meg is veti e botcsinálta társaságot —, un­dorát irántuk azonban csak távolról érezteti. Különösen tartott az “öreg­től”, az ezer ráncú, loboncos szakál­­lú Annástól, mert Rómában azt sut­togták, hogy amikor Valerius Gratus elmozdította állásából, belebuktatta ebbe az intézkedésébe. így is elérte azonban, hogy családjában maradt az állás, mert vejét, Kajafást beül­tethette a mindenható székbe. Azt azonban mindenki tudta, hogy a háttérben ő uralkodott, vagyis, hogy ő volt a főpap. Azóta is ő szövögeti Júdeábán a szálakat, mint egy titok­zatos óriási pók, s ha valaki hálójába kerül, nem menekül. Bár néha megmozdul a nép lelki­ismerete. Itt is, ott is fel-feltör a mélyből az elégedetlenség. Ami sok az sok! Ennek a családnak a fény­űzése, erőszakossága, önzése kiváltja az elégedetlenséget. Sűrűn akadnak rabbik és más személyek, akik az igazi hit köntöse alatt megszólaltat­ják az igazságot, mozgalmak, ame­lyek titkos gyűléseken bírálják a csa­ládi rangadománynak tekintett tiszt­séget. Mert Annásnak öt fia van és mind az ötből legszívesebben egy­szerre csinálna főpapot és a jelen­legi, Kajafás is mindenestül kezében van. Itt van például a pusztai szerze­tesek mozgalma. Talán a legfélel­metesebb társaság az összes közül. . . . az Ür Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: “Vegyétek, egyé­tek, ez az én testem, amely tiérettetek meg­töretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetem­re." Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: "E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetem­re." Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát (hirdeti­tek, amíg el nem jön).* Azért, aki méltatlanul eszi az Ür kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Ür teste és vére ellen. Vizsgába meg azért az ember ön­magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert, aki anélkül eszik és iszik, hogy megkülönböztetné az Ür testét . . ., ítéletet eszik és iszik önmagának. lKor 11:23-29. *) A zárójelbe tett öt szó az új római katolikus bibliafordítást követi. * * * NAGYCSÜTÖRTÖK ÉJSZAKÁJÁN, a szen­vedés utolsó útjára készülve, adta Megváltónk kegyelmének nagy ajándékát: az úrvacsorát. Benne megfoghatóvá válik számunkra Isten bűnbocsánata és új életre elindító ereje. A vele való élés nélkül nincs keresztyén élet és nincs gyülekezeti élet. AZ ÚRVACSORÁT Jézus nem maga he­lyetti szimbólumként, vagy emlékeztetőnek szerezte, hanem benne saját magát adja hívei­nek. A Krisztussal való közösség, a bűnbocsá­nat, az új élet lehetősége mellett az úrvacso­rának van egy olyan ajándéka, amire kevésbé szoktunk figyelni. És ez az, hogy az úrvacsora ember és ember között is közösséget teremt. AZ ÚRVACSORÁZÖ GYÜLEKEZET együtt hallgatja Isten bűnbocsátó üzenetét, együtt vallja meg Isten és egymás elleni bűneit, együtt kapja a feloldozást, és együtt távozik, hogy új életet kezdjen. JÉZUS megtisztult, új szívekbe költözik. Vegyük nagyon komolyan ebben a vonatko­zásban is az ige értelmét: aki nem ismeri fel az Úr testének jelentőségét, és nem becsüli meg azt, Ítéletet hoz magára az evéssel és ivással. VALLJUK MEG bűnbánattal, hogy sok­szor hitetlen szívvel vesszük magunkhoz az úrvacsorát, és éppen ezért nem újulhat meg az emberekkel való viszonyunk és közössé­günk sem. ADJUNK HÁLÁT Istennek, hogy Krisz­tus teste és vére által minden bűnös, bűnbá­nó embernek ad bocsánatot, megtisztított életet. KÖNYÖRÖGJÜNK azért, hogy vala­hányszor elkészíti számunkra szent Fiának vacsoráját, mindig hittel tudjuk magunkhoz venni, hogy ne kárát lássuk, hanem élet fa­kadjon belőle. JG/ze Neves rabbijuk, Johanán menny­dörgő szava még most is; remegésben tartja a család szívét. És noha sike­rült őt elnémítani, vére úgy szapo­rítja követőit, mint eső a mezők füvét. Kajafás szinte szünet nélkül tár­gyalt az öreggel, hogy tanácsát vegye ilyen nehéz időkben. Annás nyugodt volt és magabiztos. Nagy időket élt meg és a hideg, azúrkék szemek beleláttak a jövendőbe.- Kemény kézzel tartsd a gyep­lőt, fiam! Remegő kézzel nem lehet kormányozni — leckéztette ismétel­ten vejét. — De mit kezdjek ezzel a názáreti rabbival, atyám? Hiszen te is tudod, hogy az egész nép utána megy. Egy szavába kerül és ránktörik a kapu­kat, és nincs hatalom, amely puszta életünket megmentené. — így sirán­kozott az ünnepek alatt Kajafás. De Annást nem abból a fából fa­ragták, aki megijedt a saját árnyé­kától. Ravaszul hunyorgott, mint aki tudja pontosan, mit kell csele­kednie. — Emlékszel Johananra, akitől úgy féltél? — Igen, természetesen. — Hogyan gyomláltuk ki?- Heródes Antipás volt a gyil­kosa. — No látod, a mi kezünk tiszta maradt ebben az ügyben. Úgy kell irányítani a dolgokat, hogy mi min­dig háttérben maradjunk. Leg­alábbis a nép ne sejtse szándékun­kat. De, aki ellenünk van, azt félre­állítjuk az útból. Művésznek kell len­nie annak, aki ebben a székben ül — mutatott Kajafás székére, aki előre­dőlve hallgatta tanítását. Tizennyolc éven keresztül okítgatta a vezetés tu­dományára, de a cselekvés órájában mindig inába szállt a bátorsága. A döntő szót tehát Annásnak kellett ki­mondania. — Most akkor hogyan — tette fel Kajafás a kérdést. Annás beletúrt hófehér szakállába és lassan, tagolva mondta: — A názáreti rabbit magam is ve­szedelmesnek tartom. Sokkal vesze­delmesebbnek, minta többit együtt­véve. Nagy bajt hozhat a nyakunkra. Eltesszük az útból. De népszerűsé­günket nem tehetjük kockára. így mi csak annyit teszünk, hogy halálra méltónak nyilvánítjuk. Hóhéra pe­dig Róma lesz. Ez a Pilátus úgysem

Next

/
Oldalképek
Tartalom