Erős Vár, 1979 (49. évfolyam, 1-6. szám)

1979-10-01 / 5. szám

EROS ^ VAR 5. oldal HÉTKÖZNAPJAINK A REFORMÁCIÓ JEGYÉBEN A reformációt ünnepnek szoktuk gondolni: elmegyünk a templomba, a lelkészek Lutherről és a reformá­cióról prédikálnak, a gyülekezet pedig az “Erős Vár . . ,”-at énekli. Amit a gyülekezet az igehirdetések­ből és ünnepi előadásokból hazavisz, az rendesen arra vonatkozik, hogy a keresztyénségben a hit és Isten igéje a döntő. Sokan nem is értik ma már azokat a vitakérdéseket, amelyek miatt Luther Márton és reformátor­társai négyszáz évvel ezelőtt vitába szálltak és amelyek akkor egész népe­ket mozgattak meg. Talán vannak sorainkban olyanok is, akik úgy vélik: kár volt akkor a keresztyén egyház egységét megbontani, holott ma az ökumenikus mozgalmak sok­kal nagyobb fáradsággal kénytele­nek az egység helyreállításáért dol­gozni. Ha minderre gondolunk, szüksé­ges, hogy számot adjunk magunk­nak arról is, mit jelentett és jelent ma is a reformáció hétköznapjaink számára. Most röviden csak néhány legfontosabb mozzanatot emelünk ki. 1. A reformáció megszüntette a már-már tűrhetetlenné lett különb­séget a “vallásos” és a világban élő ember között. A középkori egyház életszemlélete azt a “vallásos” embert tekintette eszménynek és követendő példának, aki megvetve a világ hiú és múlandó javait imádkozással, kegyes vallásos gyakorlatokkal, főként önmegtaga­dással, böjtöléssel, zarándoklatokkal és szegények közt végzett jócseleke­detekkel szolgál Istennek. Ezért szá­mított különösen kegyesnek az a re­mete vagy szerzetes, aki megtagadva természetes életösztöneit és az em­beri közösséget, félrevonulva, szüzes­ségben, szegénységben és munka nélkül imádságban elmerülve élt. De miközben az egyház a szerzetesi élet­szentség útjain járva kereste Isten kedvét, nem vette észre, hogy mennyi képmutatást eredményezett ez az életmód még azoknál is, akik komolyan igyekeztek így élni. Köz­ben ez a vallásosság egyre inkább el­szakadt a valóságos élettől, lebecsül­te a dolgozó embert és kényszerí­tette, hogy az egyház közbenjárását keresse Istennél és az imádság, a böj­tölés, valamint alamizsnálkodás jó­cselekedeteivel próbálja háborgó lelkiismeretét megnyugtatni. Sem Jézus, sem az apostolok nem ismertek ilyesféle, a világtól elfor­duló kegyességet, még kevésbé helye­selték azt. Jól tudták, hogy Isten nem a kegyes jócselekedetekért irgal­­maz a bűnös embernek, hanem, hogy egyedül Jézus nyitotta meg ne­künk bűnös embereknek az utat Is­ten atyai szívéhez. Ezt ismerte fel Luther Márton. Az evangélium öröm-üzenetét hirdette újra, amikor megmutatta a középkori szerzetesi életforma belső képmutatását és el­lentétét az Újszövetséggel. így te­mette be a szakadékot a “vallásos” szerzetes és a világban élő ember közt. 2. A reformáció visszaadta a munkának a becsületét és “hivatás­ba” állította bele az embert. Nem volt elég megmutatni a “val­lásos”, szerzetesi kegyesség belső kép­mutatását. Ha csak ez történt volna, zsákutcába jutott volna keresztyén életünk. De a reformáció felfedezte azt is, amit a keresztyénség régtől fogva elfelejtett, hogy ti. Isten mun­katársává tette az embert, amikor őt munkába állította. A munkát sok­szor úgy ítélték meg, mint a bűnbe esett emberre mért isteni büntetést: ezért várták el a “kegyes” szerzete­sek, hogy őket mások tartsák el és ez­zel mintegy “érdemet” szerezzenek Istennél. Emberi munkánkon való­ban van ítélet: alá van vetve a mú­landóságnak és sokszor fájdalmasan tehetetlenek vagyunk. Munkánk is önzésünk eszközévé válik és nem szolgálja mindig felebarátunk javát. Luther Márton el nem némítható, hatalmas szóval véste bele az egyház emlékezetébe, hogy a keresztyén embernek a szeretet által mindenki szolgájává kell lennie. Ez azt is je­lentette, hogy a minden ember szá­mára kötelező munkás életet ember­társaink javára kell folytatnunk. Ekkor lett megbélyegezetté az az életmód, amely imádkozásba és ön­sanyargatásba merülve megfeledke­zett a munka kötelezettségéről. A munka, amelyet életfeladatunknak ismerünk fel és amellyel embertár­saink javát szolgáljuk, valamint az emberi közösséget építjük, “hivatás­sá” lett. A reformáció megmutatta, hogy Isten erre “hívta el” az embert és engedetlen Isten iránt, aki nem törődik ezzel a “hivatással”. 3. Végül a reformáció Isten szol­gálatába állította a hivatásában dol­gozó embert. A reformáció hirdette: nemcsak az “kegyes”, aki imádkozással, temp­lomozással és egyéb vallásos szoká­sokkal közeledik Istenhez. A gyüle­kezetben való élet, imádkozás, Isten igéjének hallgatása és tanulása, ke­­resztség és úrvacsora nélkül nincs ke­resztyén élet. De baj, ha keresztyén életünk erre szorítkozik és mindezzel beszorul a templomba: akkor köny­­nyen képmutatássá válik. Keresztyé­neknek kell lennünk hétköznapunk­ban, mindennapi munkánkban, hi­vatásunkban. Munkánk és hivatá­sunknak, “hétköznapi” életünknek nem szabad önzésünket szolgálnia, hanem Isten szolgálatába kell állnia, amikor vele embertársunk és a köz javát keressük és Isten dicsőségét hir­detjük. Az ember munkáját sokszor önzé­se szolgálatába állítja, sőt egyenesen mások kárára használja fel. Ez nem­csak sok bajunk, nyomorúságunk forrása, hanem megrontja életünket is, tönkreteszi együttélésünket em­bertársainkkal és rombolja a közös­séget, melyben élünk, ahelyett, hogy építené. Emlékeztessen a reformáció arra, hogy hétköznapjaink munká­jával mindenféle hivatásunkban Is­tent kell szolgálnunk! Akkor leszünk valóban evangé­likusok és a reformáció örökösei, ha ezt nemcsak megtanuljuk, valljuk és hirdetjük, hanem életünkben is megvalósítjuk és ilyen igaz keresz­tyén élethez segítünk el másokat is.-r—y ÉVENTE HATSZOR JELENIK MEG az FEBRUÁR ÁPRILIS JÚNIUS AUGUSZTUS OKTÓBER DECEMBER

Next

/
Oldalképek
Tartalom